Magyar cionista nők

Mindig is izgatta a fantáziámat a háború előtti és alatti magyarországi cionizmus históriája…

– attól kezdve, hogy már felnőttként megtudtam: anyám fiatal lány korában, egy alijázásra készülő Hasomér Hacair csoport tagja volt.A 10-12 fiatal egy közös bérlakásban élt, az Aradi utcában…

Nem véletlenül számított ez az epizód hétpecsétes titoknak a családunkban: a kommunista felfogás szerint a cionizmus súlyos megtévelyedés volt. Engem nem is annyira a történelmi tények érdekeltek, mint inkább az életforma. Hogyan tudtak 1936-ban, Magyarországon közös lakást bérelni zsidó fiatalok? Mit tudhatott róluk a házmester? Mit szólhattak a gangos, pesti bérházban a szomszédok, amikor hallották és látták ifjú szomszédaikat, ahogy teli torokból énekelik a héber dalokat, és ropják a hórát?

A lehetőségre, hogy megtudjak valamit a cionisták életéről, évtizedeket kellett várnom.

2010 nyarán felkértek, hogy rendezzek egy kiállítást Berlinben, magyar holokauszt túlélő nők személyes történeteiből. Az előmunkálatok megkezdése után tudatosult bennem, hogy miközben számos női memoárt és naplót olvashatunk a gettóról, a bujkálásról és a lágerek világáról – fájóan hiányzik a kiállítás anyagából egy csoport: zsidó ellenálló nők csoportja.

Felvetettem, hogy „kiugranék” Izraelbe egy hétre, és készítenék pár interjút ott élő, magyar cionista nőkkel. A német szponzorok ebben is messzemenően támogattak. Igen ám, de mire hazaértem Berlinből, már egy nagyobb projektről álmodoztam – elvégre ezek a túlélők már a nyolcvanas éveikben járnak, első találkozásunk feltehetően az utolsó is lesz. Meg kellene örökíteni a találkozásokat filmen… Az is hamar kiderült, hogy nem csak néhány interjúalanyom lesz, hanem vagy negyven – később, ahogy hallottak a munkánkról, a helyszínen is jelentkeztek újabb interjúalanyok.

 Miért éppen a nőkre fókuszált ez a kutatás?

Miközben a cionista mozgalom eseménytörténete nem tabu többé, eddig alig tudtunk valamit a hősies tetteket végbevivő fiatalok személyes történeteiről. Ráadásul a kevés megjelent publikáció is főleg a csoportok vezetőinek hősiességéről szól, és szinte kizárólag a mozgalom férfitagjaira fókuszál. Ma már azonban nyilvánvaló, hogy ezek a bátor ellenálló fiatalok több mint felerészben nők voltak – jobban mondva: tizenéves lányok. Ám a nők életútjáról, konkrét ellenállási és mentőakcióiról, az elviekben deklarált nemek közötti egyenlőség megvalósulásáról, a lányok mindennapi életéről, álmairól, vágyairól és jövőképéről eddig alig hallottunk valamit. Interjúalanyaink is rendre megkérdezték: miért éppen rájuk vagyok kíváncsi? Megszokták, hogy a nagy, történelmi-társadalmi összefüggésekről és tanulságokról a férfiakat kérdezik meg.

„Nincs miről mesélnem – nem történt velem semmi rendkívüli” – mondta számos interjúalanyunk, amikor leültek velem és a kamerával szemben. Majd órákon át dőlt belőlük a szó. A történetük eddig nem érdekelt senkit sem Izraelben, sem itthon – és ők nem meséltek még a saját gyermekeiknek sem. Külön tragédiája lett ezeknek a bátor fiatal magyar nőknek, hogy Izraelbe érve senki nem méltányolta igazán a hősiességüket – persze ez a férfi ellenállókkal közös sorsuk volt. Bezzeg a Varsói Gettó fegyveresen ellenállói! – ez volt az általánosan elterjedt szemrehányás. Hogy a magyar zsidók birkaként hagyták magukat a vágóhídra vinni. Az áldozatiság, a gyengeség, – „a nőiesség” princípiumai – erre nem voltak vevők a férfias és katonás izraeli társadalomban.

Ehhez képest dupla hallgatást mértek a holokausztot túlélő, és aktívan ellenálló, embermentő nőkre.

Biederman Irma elmesélte, hogy élete legboldogabb két hónapját élte meg Birkenauban, tizenévesen, egy közös priccsen fekve az anyjával, akivel végigsugdolózta az éjszakákat – mígnem negyvenéves anyját egy nap a gázba nem küldték. Gartner Kati azt mesélte el, hogyan tört be három nővérével a halálra szántakat összegyűjtő kórház-barakkba, és – a lengyel ápolónőt sakkban tartva – hogyan tuszkolták ki a vécéablakon állapotos nővérüket. A vallásos Friedmann Vera számára’44-’45 telén az volt a legnagyobb szenvedés, hogy a fűtetlen Üvegházban, ahol menedékre lelt anyjával, minden éjjel pisilnie kellett, de félénk és szemérmes, vallásos kislányként, nem mert átlépni a földön alvó, munkaszolgálatos és egyéb szökevény férfiakon, hogy kijusson az udvarra.

Rosenblum Lea és Révész Márti, a legjobb barátnők 15-17 éves vagány tini lányként, nem féltek hamis papírokkal vonatozni, hogy vidéki zsidókat segítsenek a gettóból vagy a munkaszolgálat elől megszökni. „Nem féltünk, mert szerelmesek voltunk, és ezzel is imponálni akartunk a fiúknak” – meséli a két hajdani kamaszlány, ma is nagyokat nevetgélve. Ők még a Nyilas Pártba is beépültek „erdélyi menekültként”, és onnan lopkodták az üres blankettákat a cionista mozgalom számára. A határokat nem ismerő női barátságról szól például Lavi Eszter története, aki kicsempészte Izraelbe azt a keresztény lányt, aki a Vészkorszakban odaadó testvérként bujtatta őt.

Az Izraelhez fűződő viszonyáról kifejezetten katartikusan beszél több interjúalanyom is, annak ellenére, hogy a cionisták többsége kritikus a mai izraeli politikával, és a kibucokat is érintő társadalmi változásokkal szemben. Mintha egy szerelmi viszonyról beszélnének – Naomi Gur pár hosszú pillanatra a kezébe temeti az arcát, amikor erről beszél.

 A ma már idős nők elfogulatlanul, a hajdani kislány szemével láttatják, hogy miként kapcsolódtak be annak idején a mozgalomba, mi vonzotta őket az egyik vagy a másik szervezetbe. (Mi más, mint a hangulat, a tánc, a fiúk…) Hogy milyen ruhát viseltek az első időkben Palesztinában (a brit sátorponyva három rétegét szedték szét, és varrtak belőle kék, sárga és piros fürdőruhát, blúzt és szoknyát…) Számos történet szól a fiúkról: hogyan jöttek össze életük párjával – akivel sok esetben össze sem házasodtak. (A baloldali cionista felfogás szerint a házasság „burzsoá csökevény” – ám ezek a kapcsolatok kitartottak a mai napig). [2]

 Az 53 interjúalany fontos tényeket tesz hozzá történelmi ismereteinkhez. Az Üvegház működéséről megtudtunk például, hogy a férfiak az utcán nagyobb veszélynek voltak kitéve, ezért gyakran a fiatal lányok hajtottak végre merész, veszélyes feladatokat az Üvegházon kívül. Keveset tudtunk eddig a felszabadulás utáni, illegális alijáról is. Mindenki hosszan és részletesen mesélt az interjújában arról, hogyan keltek át illegálisan határokon, útlevél és pénz nélkül – annyira titokban tartva a tervet, hogy még megmaradt családtagjaiktól (ha voltak) – sem volt módjuk elbúcsúzni. Hogy milyen volt a hajóút Haifáig – és amikor a britek nem engedték őket partra szállni – visszafelé, sokaknak Bergen-Belsenbe. Hogy hogyan támadták meg a gyerekotthonok lakói és ifjú nevelőik, a madrichok – konzervdobozokat hajigálva – a hajóikat visszafordítani próbáló briteket. És hogy hogyan énekelték el a hajó fedélzetén, több ezren összeszorulva a Hatikvát.

 Döbbenetes, hogy interjúalanyaim többsége ma is, testben és lélekben fiatal ember – a rengeteg megpróbáltatás ellenére. Talán az lehet a titkuk, hogy nem a Holokauszt traumája határozza meg az életüket – pedig közülük sokan gettóban és Auschwitzban is szenvedtek, ahol többnyire az egész családjukat elveszítették. E testi- és lelkierő okát abban látom, hogy valamennyien beteljesedett életet élnek. A Holokauszt, minden borzalma ellenére, csak egy epizód volt az életükben, amelyet egy nagyobb történelmi keretben szemlélnek, mint olyan zsidók, akik képesek voltak megteremteni a maguk országát, és most a maguk által meghatározott zsidó életet élhetik.

 Fontos tanulsága a cionista nőkkel való beszélgetésnek, hogy végső soron minden rettenetes helyzetben lehetséges döntenünk – méghozzá valami mellett is – nem csupán valami ellen.