Szombat előfizetés 2017

Kollaborálás, alkalmazkodás, ellenállás

Írta: Várnai Pál - Rovat: Interjú, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Deák István történésszel beszélget Várnai Pál

Nemrég jelent meg Deák István angolból fordított könyve: Európa próbatétele (Együttműködés, ellenállás és megtorlás a második világháborúban). Ez az első átfogó tudományos feldolgozása” a helyi lakosság német megszállás alatti kollaborálásának, alkalmazkodásának, ellenállásának.

9 - Deák Istvan_2012

Deák István, a New York-i Columbia Egyetem professzor emeritusa

Mennyire váltakoztak ezek a stratégiák a háború folyamán?

A német villámháború sorozatos győzelmei elkerülhetetlenül erősen befolyásolták az európaiak életmódját és túlélési stratégiáját. Ne higgyük azonban, hogy minden új volt, ami történt: ellenkezőleg. Régi indulatok, vágyak, tervek, kölcsönös gyanakvások erősödtek meg, s felgyorsult a végrehajtásuk. A kalandvágyó norvég ifjú, aki el akart szabadulni otthonról, most választhatott a legendás hírű német Waffen SS-be való belépés és a fokozatosan kibontakozó norvég ellenállási mozgalom között. A kezdő fogorvos, aki gyors karrierre törekedett, most benyújthatta hivatalos igényét a deportálás előtt álló zsidó kolléga praxisára. Szélsőjobboldali, fasiszta elemekből kikerült egyének egyszerűen feljelentették feletteseiket és a helyükbe léptek. Mások előtt megnyílt a háborús feketepiac által való gyors meggazdagodás fényes lehetősége.

A különböző vallási, etnikai csoportok, közösségek másként viselkedtek?

Boszniában az orthodox szerbek és a muszlim bosnyákok már régen gyanakodtak egymásra, most a német és olasz megszállást kihasználva, a két népcsoport egymásnak esett. 1944-ben a magyar kormány elérkezettnek látta az időt, hogy a zsidó vagyon teljes kisajátításával végre kiegyensúlyozhassa a költségvetést. (A valóságban az elkobzott vagyon elherdálódott, és ami megmaradt, azt elvitte a háború.)

Természetesen eközben a lakosság nagy része igyekezett folytatni megszokott életmódját. De ez a háború folyamán mind nehezebbé vált, a randalírozó katonák és a bombázások egyaránt fenyegettek. Kelet Európában gyakran lehetetlen volt pártonkívülinek és semlegesnek maradni. Egy kelet-galíciai lakosnak 1939 és 1944 között gyors egymásutánban kellett mindhalálig tartó hűséget esküdnie Lengyelországnak, a Szovjetuniónak, a náci Németországnak, majd megint a Szovjetuniónak. Ugyanakkor hazafiságból, vagy a fenyegetéseknek engedve pénzzel, élelmiszerrel segítette az ukrán nemzeti mozgalmat, akik szélsőjobboldali, fasiszta elemekből kerültek ki, a partizánokat, esetleg azok egymással is harcban álló frakcióit.

Mondanunk sem kell, hogy mindebben rendkívül fontos szerepet játszott a hely és az időpont. Ahol, mint például Dániában, békésen ment végbe a német invázió, a megszállás és az 1945 évi tavaszi felszabadítás, ott csak olyanok kerülhettek bajba, akik a saját kormányuk intéseinek fittyet hányva, szóval és fegyverrel a német megszállók ellen fordultak. Egy dán állampolgár legfeljebb azt kérdezhette magától: helyes e egy olyan kormánynak engedelmeskedni, amely ugyan biztosítja a polgárok életét és vagyonát – ideértve a zsidó származású dánok életét és vagyonát – de amely cserében kiszolgálja a németeket és ezzel meghosszabbítja a háborút. Emberi és hazafiúi kötelessége e szembeszállni a megszállókkal és így a saját hatóságaival is? Néhány ezer dán állampolgár, az élete feláldozásával is ezt az utat választotta.

Valamennyire hasonló volt a helyzet a németek hivatalos szövetségesei körében. Románia és Magyarország, hogy csak egy példát említsünk, a németek oldalán vett részt a szovjet elleni hadjáratban, de ugyanakkor mind a kettő megőrizte a szuverenitását s a háború utolsó éveiben titkon készült a németekkel való szakításra.

9 - Budapest ostroma - értelmetlen kitartás

Budapest ostroma – értelmetlen kitartás

Ilyen körülmények között vajon mi volt például egy román vagy egy magyar katonatiszt feladata?

A román katonák, a tábornokaikat is beleértve, a kellő pillanatban, vagyis 1944 augusztusában végrehajtották ifjú királyuk parancsát, szembefordultak német szövetségükkel és átálltak a másik oldalra. Két hónappal később a magyar katonák és tábornokaik döntő többsége nem engedelmeskedett legfőbb hadurának s kitartott a németek mellett. Mindennek sok oka lehetett, de annyi biztos, hogy míg a román tisztek országuk megmentése érdekében vállalták az esetleges szovjet fogságot, a magyar tisztek először a csodákban reménykedtek, majd a németek oldalán visszavonulva, nagyrészt elkerülték a hadifogságot. Úgy tűnik, hogy a román és a magyar nép többsége is egyetértett hadseregük parancsnokainak és tisztjeinek gyökeresen különböző döntéseivel.

Természetesen, ahogy változott a hadiszerencse, úgy változott az egyének, csoportok és népek túlélési stratégiája is. Ez a változás erősen érezhető volt például az európai országok úgynevezett zsidópolitikájában, A háború első éveiben az európai kormányok és hatóságok a német nácik tetszését keresve gyakran brutális törvényeket vezettek be a zsidók ellen, a háború vége felé azonban ugyanazok a kormányok a náciellenes világszövetség feltételezett „zsidóbarátságára” spekulálva megvédték életben maradt zsidó polgáraikat. Kitűnő példa erre Románia, amely először elpusztított vagy háromszázezer zsidót, később azonban, a német kívánságoknak ellenállva, megvédte a maradék háromszázezret.

9 - Csendőrök a várban - a deportálás végrehajtói

Csendőrök a várban – a deportálás végrehajtói

Magyarországon másként alakultak a dolgok, mert ott a Horthy rendszer 1944. március 19-ig viszonylag emberi életkörülményeket biztosított nyolcszázezernél több zsidónak számító személynek (eltekintve a 60 000-től, akiket a magyarok időközben elpusztítottak), viszont a német megszállást követően a Horthy rendszer a halálba küldte a magyar zsidóság abszolút többségét. Ennek az elképesztő magatartásnak az okait még ma is keressük, hiszen az emberiesség követelményein túl az egyszerű önérdek is azt követelte volna, hogy a győzelmes nagyhatalmak felé kimutassák: a magyar nemzet nem kíván az utolsó pillanatban népirtást elkövetni.

A háború alkonyán ezerszer okosabb lett volna egyszerűen semmit sem csinálni és Adolf Eichmannra, valamint pár tucat bajtársára bízni a deportálást. Menjenek ők a zsidókat keresni, házról házra az egész országban. E csendes sztrájk megmenthette volna nemcsak a zsidóság többségét, de a magyar nép becsületét és nemzetközi hírnevét is. Nem Így történt.

Ön megkülönbözteti az észak-nyugat-európai országokkal szembeni náci bánásmódot attól, ami Kelet-Közép-Európa népeinek jutott.

Igen, de a náci vezetők gyakran maguk sem tudták eldönteni, hogy miként vélekedjenek akár a velük szövetséges, akár a legyőzött népekről. Nem minden náci rajongott az északi rokon „árjákért” és nem minden náci vezető vallotta, hogy a szláv népeket ki kell irtani vagy legalábbis rabláncra fűzni. Amellett soha nem volt elég német katona, csendőr és hivatalnok a megszállt területek igazgatására és kizsákmányolására. Ezért engedményeket kellett tenni az úgynevezett aljanépeknek. Csak a zsidók esetében nem ismertek irgalmat.

A német titkosrendőrség főnöke, Reinhard Heydrich Csehország bekebelezése után keletre akarta deportálni a csehek nagy részét, de később, mint a Cseh-Morva Protektorátus alkirálya, kiváltságokat adott a cseh lakosságnak, hogy őket a hadiiparban odaadóbb munkára serkentse. A nácik megvetették a szláv népeket, de a bolgárokat, szlovákokat és horvátokat nagyra becsülték, mint bátor harcostársakat. Tudva lévő, hogy a német hadseregben s az SS-ben több százezer orosz és más szláv nemzetiségű katona szolgált.

A háború első éveiben a német vezetőség reménykedett abban, hogy az olyan „germán” országok, mint Norvégia, Dánia, Hollandia és Luxemburg – valamint talán egyszer Nagy-Britannia is – be fognak olvadni a Nagynémet Birodalomba és ezért velük kesztyűs kézzel bántak. De a jóindulatú kezelésnek megvoltak a határai. Norvégiában a megszállók elősegítették a norvég nők és német katonák „barátkozását”, súlyosan büntették azt a katonát, aki ellopta egy norvég biciklijét (zsidó biciklikre ez a szabály nem vonatkozott), de egy norvég ellenállóval szemben nem ismertek kíméletet.

A fentieknek épp ellenkezője történt Lengyelországban: a német megszállók nem hogy nem keresték, hanem – a legalsóbb helyi szinten felül – nem is tűrték a kollaborációt. A németek a lengyel intelligenciát halálra ítélték s az alsóbb néposztályokat rabszolgaként kezelték. Németek és lengyelek közötti szexuális kapcsolatért mindkét félre súlyos büntetés várt. A lengyel földalatti ellenállás egyenesen és logikusan következett az 1939. szeptemberi német invázió elleni küzdelemből: Lengyelország sohasem adta meg magát.

Semmi kétség afelől, hogy a németek harcmodora, hadicéljai és a civilekkel való bánásmódjuk mélységesen különbözött Nyugat- és Kelet-Európában. Nyugaton általában tiszteletben tartották a hadviselésre vonathozó nemzetközi egyezményeket, míg keleten a lengyelországi hadjárat kezdetétől fogva a német hadsereg és az SS atrocitások sorozatát követték el. Nyugat- és Észak- Európában a németek meg akarták nyerni az ellenségeiket, Kelet Európa – és a Balkán – jelentős részein tömeges német bevándorlásra, egész népcsoportok kitelepítésére, alkalomadtán kiirtására szőttek terveket. Nyugaton súlyos etnikai problémák legfeljebb Belgiumban léteztek, keleten és a Balkánon a német hódítás polgárháborúkhoz és etnikai tisztogatásokhoz vezetett. Nyugaton a lakosságnak csak a német megszállással kellett megalkudnia, a közép-európai Szlovéniában egymással versenyeztek és szüntelenül váltakoztak a jugoszláv, olasz, német, szlovén nacionalista és szlovén kommunista uralmak.

A holokausztnak talán a legvitatottabb problémája az európai államok és népek ebben játszott szerepe. Tudni szeretnénk, hogy hol és miért volt leginkább lehetséges a túlélés és hol és miért a legkevésbé lehetséges.

9 - Szálasi a népbíróság előtt - megbánásnak nyomát sem mutatta

Szálasi a népbíróság előtt – megbánásnak nyomát sem mutatta

Elsőnek szögezzük le, hogy az európai kormányok, helyi hatóságok és maguk a népek sokkal nagyobb mértékben vettek részt a holokauszt végbevitelében, mint azt a háború utáni vezetőik és maguk a népek állítottak. Mondhatjuk nyugodtan, hogy a nem német európaiak részvétele nélkül nem lett volna holokauszt, s ámbár a kezdeményezés a majdnem minden esetben a németeké volt, a végrehajtás megoszlott a németek és a nem német európaiak között.

Érdekes példa erre Franciaország, amelynek a kormánya az 1940 évi vereséget követően valósággal rátukmálta Németországra a menekült német és lengyel zsidókat, majd a háború után az általa deportált és a német táborokban elpusztított zsidókat szemrebbenés nélkül a francia ellenállás mártírjai közé számította.

A következő lépésben el kell vetnünk azt a mítoszt, hogy a zsidók sorsában döntő szerepet játszott az illetékes kormányok és tömegek antiszemitizmusa, illetve annak a viszonylagos hiánya. E tévhit szerint minél nagyobb az antiszemitizmus, annál kevesebb a zsidó túlélő. Hivatkozni szokás ilyenkor a nem antiszemita Dániára, amelynek zsidó lakosai túlélték a háborút. Ehhez sokan hozzáfűzik,hogy a demokratikus társadalmak sokkal inkább védték, segítették az üldözött zsidókat, mint tekintélyuralmak, a fasiszta jellegű társadalmak. Példáknak erre megint Dániát – és tévesen, amint látni fogjuk – Norvégiát, Hollandiát és Belgiumot szokás emlegetni.

Ugyanezen felfogásra jellemző az az állítás, hogy az erősen antiszemita lengyel nép a legnagyobb mértékben felelős azért, hogy a lengyelországi zsidók közül csak néhány tízezer élte túl az üldöztetést.

Mindezekkel a meggyőzően hangzó érvekkel azonban igen sok a baj. Például Dánia, nem úgy, mint Magyarország és a fasiszta Olaszország, a német megszállás előtt könyörtelenül kizárta a zsidó menekülteket. Továbbá a 8000 dán zsidó átmentése Svédországba lehetetlen lett volna a helyi német hatóságok csendes támogatása és a német gazdasági kívánságoknak a dánok által való korlátlan kiszolgálása nélkül.

Bulgária nem volt hajlandó kiadni a zsidó állampolgárait, pedig Bulgária minden volt csak nem demokrácia, és az 50 000 bolgár zsidót jóval a holokauszt kezdete előtt igen kemény törvények sújtották. Ami még jelentősebb, a bolgár kormány a hadserege által megszállt görög és jugoszláv területekről minden zsidót átadott a németeknek, akiket aztán el is gázosították. A lengyelekkel kapcsolatban pedig mégsem szabad elfelejtenünk, hogy egyetlen lengyel nemzetiségű egyén sem szolgált, nem is szolgálhatott az SS-ben vagy a zsidóirtásra kreált kelet-európai önkéntes félkatonai egységekben. Igaz viszont, hogy a lengyel falusi lakosság zsidóellenessége és pénzéhsége következtében elpusztult sok tízezer bujkáló zsidó.

Most vizsgáljuk meg Hollandia és Olaszország esetét.

A demokratikus és antiszemitizmussal sohasem vádolt Hollandiában a német megszállás után a holland közigazgatás (a királynő és a kormány Angliába menekült) úgy döntött, hogy a holland nép biztonsága és vagyona védelmében a németeknek engedi át a zsidók sorsa feletti hatalmat. A következőkben sok, nagyszerű holland munkás és diák hősi tiltakozása ellenére a holland közigazgatás lelkiismeretesen átadta zsidó polgárait a németeknek, s így elpusztult a holland zsidók nyolcvan százaléka. Ugyanakkor a fasiszta Olaszország hadseregei a megszállt Jugoszláviában és Délkelet Franciaországban korlátlan védelmet biztosítottak a zsidó lakosoknak és menekülteknek. Mussolini konzuljai a koncentrációs táborokig mentek, hogy megpróbálják kiszabadítani a németek által elhurcolt olasz állampolgárságú zsidókat. Mussolini bukása és a német hatalomátvétel után egyszerű polgárok, szerzetesek, papok, apácakolostorok bujtattak olasz zsidókat, akiknek végül is majdnem a nyolcvan százaléka életben maradt.

Mi történt tehát valójában?

A statisztikák azt mutatják, hogy a zsidóság leginkább ott élte túl a háborút, ahol a németekkel kollaboráló kormányok vagy helyi hatóságok olyan fokú önállósággal rendelkeztek, hogy maguk dönthették el, mi legyen a fennhatóságuk alatt álló zsidó lakossággal. A zsidókkal való bánásmód aztán országonként változott: Dánia, Bulgária, Finnország nem szolgáltatták ki egyetlen állampolgárjukat sem. Olaszország és Magyarország ugyanígy viselkedett, de az első csak 1943 szeptemberéig, az utóbbi 1944 tavaszáig. A legtöbb kollaboráns kormány, ideértve több megszállt ország kollaboráns kormányát, különbséget tett az „életet érdemlő”, „jó”, megbízható, hazafias, jobb módú zsidók és az „életet nem érdemlő”, „rossz”, politikailag megbízhatatlan, nem asszimilált, szegényebb zsidók között. Ilyen zsidópolitikát folytatott a német szövetségesek közül Románia, Szlovákia és Magyarország 1944 márciusa után. És ilyen politikát folytattak a félig meddig szuverén, megszállt országok közül a Quisling vezette Norvégia, a Vichy Franciaország és Belgium. A többiek vagy túltettek a németeken az öldöklésben, mint például az usztasa Horvátország, vagy nem rendelkeztek annyi önállósággal, hogy beleszólhattak volna abba, hogy mi történik zsidó polgártársaikkal. Így volt ez Görögországban, Szerbiában, a balti államokban, Lengyelországban és a németek által megszállt szovjet területeken. Nem csoda tehát, hogy a végső megoldás az autonómiával nem rendelkező, partizántevékenységgel átszőtt, kaotikus, gazdaságilag kevésbé értékes országokban vagy országrészekben volt a „legsikeresebb”.

Mindezek alapján vajon levonhatjuk e a következtetést, hogy a halálra ítélt zsidóságnak nem állt érdekében, hogy a kormányuk vagy a polgártársaik a németek ellen forduljanak?

Szerintem erre a kérdésre csak igen bizonytalanul válaszolhatunk, mert igaz, hogy egy-egy zsidónak nagyobb volt a túlélési lehetősége a kollaboráns Franciaországban vagy Romániában, mint a nem-kollaboráns Lengyelországban, de ezek a kollaboráló kormányok élelmiszerrel, olajjal és tankokkal látták el a németeket, míg a nem kollaboráló lengyelek felrobbantották az olajat és tankokat szállító vonatokat. Az előbbiek meghosszabbították, az utóbbiak megrövidítették a háborút. Nem kétséges, hogy a náciellenes világszövetséget inkább érdekelte a felrobbantott német mozdonyok száma, mint az, hogy Dánia megmentett 8000 ezer zsidót.

A háború után aztán minden ország letagadta, vagy legalább is lekicsinyelte a náciknak tett szolgálatokat, illetve a zsidók és mások elpusztításában való részvételt. A tagadásban maguk a németek jártak elől, Hitlerre, bűntársaira és az SS-re hárítva minden felelősséget. Az SS gyilkosok, Eichmannt beleértve, a legfelsőbb parancsra hivatkoztak és teljesen hamisan azt állították, hogy ha nem engedelmeskednek s gyilkolási parancsnak, akkor őket végzik ki. Ez a hazugság gyakorlatilag minden háború utáni politikai vádlott szájából elhangzott, legyen az egy német hadseregparancsnok vagy egy alig írástudó magyar keretlegény. A valóságban nem tudunk olyanról, legyen az SS tiszt, ukrán milicista, vagy magyar keretlegény, akit a fölöttesei azért végeztek ki, mert nem volt hajlandó agyonlőni egy fegyvertelen zsidó áldozatot.

Címkék:2016-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Megjelent a Szombat nyári száma – gasztronómiai lapkóstolóra várjuk!

A nyár az utazás, pihenés, romkocsmában, kertben, teraszon, vízparton üldögélés, szabadtéri főzés és sütögetés, a kóstolódás ideje.  Nyári szünet előtti számunk...

Philip Roth, Lars von Trier mikrofonvégen

Köves Gábor, a Magyar Narancs számos művészinterjújának szerzője Mi az, hogy nagymenők? címmel az elmúlt tizenhárom évben a hetilapban és...

Close