Jeszenszky Géza: „Hamisításoktól és elhallgatásoktól mentesen”

Írta: Jeszenszky Géza - Rovat: Emlékezetközösség, Történelem

Emlékezetközösség – a Szombat körkérdése

A Szombat az alábbi körkérdést küldte a kulturális, tudományos és a közélet néhány vezető személyiségének lapunk kiemelt témája kapcsán:

Van-e, vagy nincs Magyarországon emlékezetközösség?

Hogyan közelíthetők egymáshoz a 20. századi traumáit hordozó közösségek, melyek más-más élményekre emlékeznek, és a másik fájdalmáról talán nincs elég mély tudásuk, vagy nem vesznek róla elég mélyen tudomást.

Véleményünk szerint a magyar társadalmi emlékezet, és a magyarországi zsidó emlékezet eltérően őrzi a 20. századi Magyarország élménycsomópontjait, miközben sokan tartozhatnak a két halmaz közös részhalmazához.

Felvetnénk néhány példát, és kérnénk, írásában ezekre is reflektáljon, de kíváncsian várunk más példákat is.

“Magyar emlékezet” /  “Zsidó emlékezet”

1919 vörösterror / fehérterror
1920 Trianon / numerus clausus
1940 Erdély visszacsatolása /1938-41 zsidótörvények
1944-45 orosz megszállás / gettósítás, deportálás, nyilasterror
1956 forradalom /elsősorban vidéken antiszemita atrocitások

Kérjük, tekintse e levelünket a felkérés mellett vitaanyagnak, s ha nem ért egyet felvetéseinkkel, ezt is jelezze írásában.

Kíváncsiak vagyunk, hogy amennyiben Ön is érzékeli a felvetett élménykülönbségeket, természetesnek tartja-e, hogy a társadalmi csoportok emlékezete akár jelentősen eltérjen, vagy szükségesnek tartja, hogy változzon a helyzet, s ha igen, milyen eszközökkel lehet Ön szerint javítani a viszonyokon, és elérni a kívánatos állapotot.

 Jeszenszky Géza

Van-e, vagy nincs Magyarországon emlékezetközösség?

Sajnos nincs, legalábbis az elmúlt 200 év eseményei tekintetében nincs. Eltekintve a tudatlanok és érdeklődés nélküliek tömegétől, az ismerettel és véleménnyel rendelkezők is eltérően ítélik meg Széchenyi, Kossuth és Görgey szerepét, a ’67-es kiegyezést, Tisza Istvánt, Károlyi Mihályt és az „őszirózsás” forradalmat, Horthyt, Teleki Pált. Nagyjából egyetértés van viszont Deák, Eötvös, (id.) Andrássy, ma már Bethlen I., Rákosi és Nagy Imre megítélésében.

Hogyan közelíthetők egymáshoz a 20. századi traumáit hordozó közösségek, melyek más-más élményekre emlékeznek, és a másik fájdalmáról talán nincs elég mély tudásuk, vagy nem vesznek róla elég mélyen tudomást?

Úgy vélem, hogy Trianon és a két világháború katonai áldozatai, valamint az ’56-os halottak és „törvényesen” meggyilkoltak tekintetében létezik közös fájdalom, gyász, részvét. Ugyanígy kellene érezni, de még mélyebb fájdalommal, zsidó származású honfitársaink tragédiájáról, mert nagy többségüket ugyan egy idegen hatalom, akkor valójában ellenség kínozta és ölte meg, de magyarok segítették ezt elő, illetve voltak a tettesek a nyilasok esetében. Ha a hamisításoktól és elhallgatásoktól mentes ismeretek általánosabbak lesznek, akkor e területen lehetséges a közelítés, sőt az egyetértés. De ehhez jobban kellene ismerni az egész magyar zsidó problematikát, zsidó honfitársaink hozzájárulását szabadságharcainkhoz (’56-ot is beleértve), tudományos és kulturális eredményeinkhez, egyszóval, hogy „mit köszönhetünk a magyarrá lett zsidóknak és utódaiknak.” (Párhuzamosan az sem árt, ha számon tartjuk németből, szlávból, románból a magyarsághoz csatlakozottak jelentőségét.)

Véleményünk szerint a magyar társadalmi emlékezet, és a magyarországi zsidó emlékezet eltérően őrzi a 20. századi Magyarország élménycsomópontjait, miközben sokan tartozhatnak a két halmaz közös részhalmazához. Felvetnénk néhány példát, és kérnénk, írásában ezekre is reflektáljon, de kíváncsian várunk más példákat is. 

Ha van is eltérés a fenti kérdésekkel kapcsolatos kollektív emlékezetben, de ez nem túl mély és viszonylag könnyen áthidalható. Tisztességes és elfogulatlan ember minden színű terrort csak elítélhet – és ma el is ítéli. Nem hiszem, hogy a zsidó magyarok ne tartanák Trianont súlyosan igazságtalannak és a közép-európai népek közé hajított Eris almájának. A „numerus clausus” tekintetében lesz vita az annak hatását lebecsülők és túlbecsülők között, de reményeim szerint a döntő többség meggyőzhető arról, hogy csak a szabad verseny és a tanulási szabadság az egyedüli helyes út. 1948 és 1963 között (sőt részlegesen még a 70-es évekig) az iskolákban kötelező volt a „származási kategorizálás”, és ez meghatározta a továbbtanulási esélyeket is. Az „x”-es gyermekek előtt teljesen zárva volt a továbbtanulás, de az „értelmiségi” és az „egyéb” is gyakran volt elutasítva az egyetemtől „helyhiány miatt.” Nem is beszélve a politikai okból kizártak vagy fel nem vettek jelentős csoportjáról. (Antall József 1959-ben végzett osztályát – köztük e sorok később kitüntetéses diplomát szerzett íróját – egységesen eltiltotta az egyetemtől Benke Valéria oktatási miniszter.)

Csak elvakult ember nem helyeselheti az etnikai alapon megvalósult két bécsi döntést, ha hátterük, körülményeik sajnálatosak voltak is. És mélységesen szégyellnünk kell, hogy a visszatért területek zsidóságának kitörő örömét hamarosan beárnyékolták, sőt kioltották a hagyományainkkal ellentétes, a jogegyenlőséget súlyosan megsértő ún. zsidótörvények.

A Vörös Hadsereg ugyan véget vetett a nyilas rémuralomnak, aminek minden embertelenségét csak általános elítélés övezheti, de a „felszabadulás” (reánk erőltetett volt maga a kifejezés is) fölötti hálát teljesen kioltották az atrocitások, a szisztematikus rablások és a polgári lakosság elhurcolása – mindezt nem lehet nem elítélni.

1956 a résztvevők, a kortársak (mint az akkor 15 évesen felnőtté érett J. G.) szemében feledhetetlen, gyönyörű 13 nap volt, számomra az is maradt végig a Kádár-korszakban, és jóval többen éreztünk így, mint azt akár a történetírás hiszi, amikor kollektív amnéziáról beszél. Én ’56-ban vidéken sem tudok zsidóellenes kilengésekről, még csak hangokról sem. Illetve, ha valaki ilyent mondott, lehurrogták. Bár ma is így lenne – ez lenne méltó 1956-hoz.

Hasonlóan eltérő vélemények más magyar történeti kérdésekben nem igen lelhetők fel. Nyomokban van ilyen megosztottság a Habsburgok és kiemelten IV. Károly szerepének megítélésében, sajnos Budapest esztelen 1944-45-ös védelméről és a „kitörés”-ről is erősen megoszlanak a vélemények. Az ÁVO létesítését a háborút túlélő zsidók egy része üdvözölte, de 1956-ra már csak az elvakultak és a haszonélvezők tartottak ki emellett, ma ama erőszakszervezet elítélése nagyjából egységes. Viszont komoly megosztottság övez egyes világtörténeti kérdéseket, persze ezekben kevesebb a szenvedély. Néhány példa: 1919-ben Németországot joggal vagy túlzottan büntették meg, helyes vagy helytelen volt, hogy a nyugati demokráciák 1941-ben szövetségre léptek a Szovjetunióval, majd nem szálltak szembe Sztálin hódító törekvéseivel (baltiak bekebelezése, Lengyelország megerőszakolása). Izrael és az arab országok közötti régebbi és friss konfliktusok megítélésében is fennáll a fenti különbség. Az Egyesült Államok iránti 1990-ig tartó széleskörű szimpátia mára a múlté, de nemcsak zsidó hátterűek tartanak ki amellett, hogy Magyarország helye a NATO-ban és az amerikai szövetségben van. Szerencsétlen és orvosolandó dolognak tartom, hogy „a társadalmi csoportok emlékezete a fenti kérdésekben eltérő”. Szükségesnek tartom, hogy változzon a helyzet. Rövidtávon a minél szélesebb nyilvánosság előtt folytatott viták, eszmecserék mozdíthatják ezt elő (nemcsak történészek, de a társadalom különféle korosztályaiból és csoportjaiból érkező nem-szakemberek részvételével), hosszabb távon pedig az iskolai oktatás, a korrekt tankönyvek.

Címkék:2014-04

[popup][/popup]