Szombat előfizetés 2017

Igaz történetek zsidó orvosokról 2.

Írta: Magyar László András - Rovat: Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Munkaszolgálatosok Erdélyben (képünk illusztráció)

Fent és lent

Mint tudjuk, a pesti orvoskaron a 20-as években még és már gyakran került sor úgynevezett zsidóverésre. Ez úgy zajlott, hogy a diákszövetségek tagjai botokkal vagy egyéb kemény tárgyakkal fölfegyverkezve sorba álltak az egyetem vagy az előadóterem kapuja előtt, és akit zsidónak ítéltek, azt nem engedték be, vagy egyszerűen, szó nélkül megverték. Apám elbeszélése szerint az effajta események eléggé gyakoriak voltak 1930 körül, a tanárok többsége pedig csak elnézően mosolygott rajtuk. Mikor apám egy ízben szemtanúja volt egy efféle sorfalnak, az ütlegelők közt felfedezte a nála egy évvel idősebb Z-t, a későbbi kiváló nőgyógyászt, aki fehértollas, Csabás sipkában szidta és ütlegelte lesunyt fejű évfolyamtársait.

Apám, Magyar Imre, 1940-től több ízben és számos helyen teljesített munkaszolgálatot – az elsőről be is számolt Tanulságos utazás című regényében. Azt hiszem 42-ben éppen a frissen visszatért Erdély valamelyik útjának csinosításán serénykedett, amikor egy újonnan érkezett egységben, nagy meglepetésére a hátizsákos, viharkabátos, fehér karszalagos Z-t vette észre. Intett neki, Z. pedig savanyú arccal visszamosolygott rá. A fehér karszalag akkoriban a kitért zsidók jelölésére szolgált. Apám úriember volt, sem akkor, sem pedig hátralévő negyven esztendejében nem tett soha szemrehányást vagy célzást Z-nek, aki egyébként majd húsz évvel túlélte őt.

Végül is az, hogy az ember ver, vagy éppen őt verik, ebben az országban gyakran csak szereposztás kérdése. Zsidónak lenni pedig, mint Heinétől tudjuk, nem vallás, nem is nemzetiség, hanem pech. Igaz, ami igaz, verni azért sosem volt és sosem lesz muszáj.

 

Németek

A tuniszi nemzetközi orvostörténeti kongresszuson mesélte Baader, izraeli-német orvostörténész-professzor, hogy a 30-as években a nácik elől rengeteg német értelmiségi menekült – jobb híján – az akkor még elég nyomorúságos Palesztinába. A német professzorok meglehetősen nehezen illeszkedtek a levantei világba, s mivel akkoriban arrafelé nem sok egyetemi állást hirdettek, kezdetben általában építkezéseken, földeken dolgozva keresték meg a kenyérre valót. Mivel a németek nyakkendőjükhöz, mellényükhöz és zakójukhoz a legnagyobb melegben is ragaszkodtak, a zakó német-jiddis neve alapján Jeké-nek nevezték őket (azt hiszem, ez a kifejezés ma is él még arrafelé). Baader elmondta, hogy állítólag egy építkezésen a következő – Vanek úr legszebb napjaira emlékeztető – német nyelvű társalgás hangzott el:

„Igen Tisztelt Professzor Úr, szíveskedjék arrébb fáradni, hogy odacsaphassak a kalapácsommal.” „Szíves Örömest Mélyen Tisztelt Udvari Tanácsos Úr. Hogy szolgál egyébiránt a Kedves Méltóságos Asszony Egészsége?” „Oppá, ezer bocsánat, ha nem tévedek, ezúttal az Ön nagyujját sikerült eltalálnom.” „Nem tesz semmit, Igen Tisztelt Magántanár Úr, igazán semmiség, már amúgy is fájt.”

A vezető német-zsidó orvostörténészek egyébként (Pagel, Temkin, Sigerist, Urdang és a többiek), akikből megdöbbentően sok akadt akkoriban, 1933 után szinte mind az Egyesült Államokba emigráltak. Noha általában anyanyelvük mellett jól beszéltek franciául, s kiválóan tudtak latinul és görögül, esetleg arabul, héberül és szanszkritül is, az angol nyelv valamilyen rejtett okból, tán hazafiságból, általában nem tartozott a repertoárjukba. Hogy, hogy nem – máig nem tudom, vajon egymásnak adták-e a tanácsot – hamarosan valamennyien feleségül vették titkárnőiket, akik általában náluk egy fejjel nagyobbak, férfiasak, erélyesek, szőkék, keresztények és öregecskék voltak, viszont elsőrangú közép-nyugati kiejtéssel beszélték az amerikai angolt és remekül tudtak kéziratot és korrektúrát is javítani. Azóta is töprengek, mi volt jobb választás, egy ilyen feleség vagy a talicskázás Palesztinában?

 

Átok

Sz-t is apám révén ismertem meg, nagy tudású, halk szavú, szerény ember és kitűnő, tudós orvos. Kollégáival, betegeivel mindig a legnagyobb tisztelettel beszélt, feladatait mindig gondosan, felkészülten és szeretetteljes lelkiismeretességgel látta el. Az MTK pályán is néha találkoztam vele, itt is általában csöndben és fegyelmezetten üldögélt. Egy ízben azonban Illés Bélát, a legnagyobb királyt az Újpest védője (akinek szégyenteljes nevét borítsa feledés) vadállati módon leterítette a tizenhatoson belül. A bíró sípja azonban néma maradt. Sz. felugrott helyéről: „Dögölj meg, fordulj fel!” – kiabálta meglepő hangerővel a bíró felé. Csodálkozva és ijedten néztem rá, ő pedig összeszedve magát, visszaült a székére, majd röstelkedve megjegyezte: „Nem gondoltam komolyan!”

 

Aranyér

B., a legendás sebész állítólag a szegényektől sose fogadott el pénzt, a gazdagokat azonban annál inkább megvágta. W., a dúsgazdag börziáner és B. jól ismerték egymást, gyakran kártyáztak együtt a Lipótvárosi Kaszinóban, ezért W., mikor már nem tudta elviselni az aranyere okozta gyötrelmeket, B-hez fordult segítségért. B. kiválóan el is végezte a műtétet, mégpedig pontosan 1000 pengőért, egy közhivatalnok öt havi fizetéséért, amit W. szó nélkül le is szurkolt neki.

A harmincas évek elején járunk, ekkoriban ütött be a nagy krach Budapesten is. B-nek az ebédnél újságolta a felesége, hogy W-ék egyetlen nap alatt tönkrementek, mindenüket, még a házukat is elvesztették, koldusbotra jutottak. B. ebéd után hátratett kézzel, sokáig járkált dolgozószobájában, majd fogta a botját, kalapját, beletett ezer pengőt egy borítékba, és elindult W-ékhez, hogy visszaadja a honoráriumot: most nekik van rá nagyobb szükségük.

Hamarosan el is ért W.-ék emeletes, pasaréti villájához, becsöngetett. Mikor az inas ajtót nyitott, látta, hogy a hall telis-teli van utazótáskákkal, bőröndökkel. W. az emeleti társalgóban fogadta. „Csak nem utaztok el, Méltóságos Uram?” – kérdezte B. „De igen, a nizzai házamba megyünk, hogy kipihenjük a fáradalmakat” – felelte W. „Ezek szerint a nizzai ház megmaradt?” „Hogyne, meg, Gott sei Dank ez a villa is, de a veszteségeink rettenetesek, nem tudom, mi lesz velünk” – nyögött W. sápadtan. „Kérlek, mutasd a tóheszedet” – jelentette ki B. az órájára nézve. „Hadd lássuk, hogy gyógyul az az aranyér.” Majd szigorúan hozzátette még: „A vizit díja húsz pengő.”

 

A tányérsapka

T. egy józsefvárosi zsidó szabó hatodik gyermekeként látta meg a napvilágot. Részint családi adottságainak, részint pedig elégtelen gyermekkori táplálkozásának következtében nem nőtt túl magasra, mondhatni igen apró termetű maradt, ám eleven szelleme és hatalmas akaratereje minden nehézségen átsegítette. T-nek két álma volt: az egyik, hogy orvos lesz, a másik, hogy katonatiszt. No, ezekre a pályákra a 40-es évek elején éppenséggel nulla esély kínálkozott egy zsidó szabógyerek számára. T. hiába tanult, olvasott éjjel-nappal, hiába végezte el hitközségi ösztöndíjjal, kiváló eredménnyel a Zsidó Gimnáziumot. Mégsem nevezhetjük T-t szerencsétlennek, hiszen a háborút, éhezve és bujkálva ugyan, ám sikerült valahogy túlélnie.

Negyvenötben aztán belépett a Magyar Dolgozók Pártjába, s egyúttal beiratkozott a Budapesti Királyi Magyar (vagy ekkor már nem királyi és nem magyar?) Pázmány Péter Tudományegyetem Orvostudományi Karára is, ahol hat évvel később, harminc évesen, átvehette Vörös Diplomáját. Mikor aztán kitört a koreai háború, T. szeme felcsillant: azonnal jelentkezett frontszolgálatra. Elvhűségének és szorgalmának köszönhetően hamarosan megkapta a hadnagyi rangot. Odakint Koreában valódi hősként viselkedett, a helyiek sírtak, mikor végül bejelentette: hazautazik, a kormány pedig egy kórház igazgatói székét kínálta neki, ha marad. Ő azonban itthon szerette volna learatni a megérdemelt dicsőséget. 54-ben, hazatértekor, valóban kitüntetésekkel halmozták el és orvos-századossá léptették elő. T. úgy érezte, minden álma teljesült. Ha tehette, mindig századosi uniformisát viselte, pedig nem lett volna kötelező. Passzentosra igazíttatott egyenruhájában, tiszti tányérsapkájában, oldalán (üres) pisztolytáskával, büszkén masírozott fel s alá Budapest utcáin.

Egyszer éppen a Moszkva téren járt. Hirtelen szél kerekedett: lekapta fejéről a sapkát (az nem méretre készült) és végiggörgette az aszfalton. T. ezt nem nézhette tétlenül, a sínek közt görgő sapka után vetette magát: Az arra járó 56-os villamos épp telibe kapta vézna testét. T-t hősnek járó katonai szertartással temették el, hiszen tagadhatatlanul az egyenruha védelmében vesztette életét.

Sokat gondolkodtam ezen a történeten, amit még anyám mesélt nekem, először ötven évvel ezelőtt, valahol a Moszkva téren. T-nek valóban minden álma teljesült, remélhetjük hát, hogy boldog emberként halt meg. Ki tudná azonban megmondani, vajon a boldogságot vagy a boldogtalanságot szokta-e súlyosabban büntetni Isten? – akinek neve után ne álljon már itt semmi több.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Történészkonferenciát tartottak 1956-ról a tel avivi egyetemen

Történészkonferencián elemezték az 1956-os forradalom sajátosságait és közel-keleti összefüggéseit a tel-avivi egyetemen kedden. Az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója...

Három és fél milliárd dollárra perelték az usztasa rezsim áldozatainak leszármazottai Horvátországot

Három és fél milliárd dollárra perelték horvátországi szerbek, romák és zsidók leszármazottai egy amerikai bíróságon Horvátországot a második világháború idején a...

Close