Brit alattvalók náci fennhatóság alatt

A Nagy Britannia részét képező Csatorna-szigetek 1940-től 1944-ig álltak német megszállás alatt.

Amikor a nácik 1940 júniusában elfoglalták a Csatorna-szigeteket, Sark sziget úrnője, Lady Sibyl Hathaway hivatalában fogadott két német főtisztet.

„Nem fél?” – kérdezte egyikük.

„Félnem kellene a német tisztektől?” – kérdezett vissza a Lady.

Sark – Jersey-hez, Guernsey-hez, és Alderney-hez hasonlóan – egyike a Normandiához közel eső, de autonómiát élvező Csatorna-szigeteknek, az egyetlen brit fennhatóság alatt álló területnek, amely náci megszállás alá került. Hathaway viselkedése jó példája annak a brit háborús ellenállási szellemnek, amit „rideg megvetésnek” neveznek.

A szigetlakók közül többen lettek a megszállás áldozatai. Louisa Gould, egy Jersey szigeti kereskedő orosz hadifoglyot rejtegetett házában. A férfi munkatáborból szökött el, ahol a foglyok a parti védműveket építettek. A napokban az Egyesült Királyságban bemutatott Another Mother’s Son c. film ezt a történetet meséli el. Gould azzal magyarázta tettét, hogy az ő fia a haditengerészetnél szolgált, és halt hősi halált. „Valamit tennem kellett egy másik asszony gyermekéért.” Az asszonyt leleplezték; a ravensbrücki koncentrációs táborban halt meg.

Akadnak Gould hősiességéhez hasonló példák, a szigetek maroknyi zsidó népességének sorsa viszont meglehetősen tragikus. A védhetetlen és stratégiailag kevéssé fontos Csatorna-szigetekről a németek 1940 június végi bevonulása előtti két hét során – a lakosság jelentős részével együtt – evakuálták a zsidók túlnyomó részét.

Puskalövés sem dördült, és a franciaországihoz hasonlóan a németek itt is helyi kollaboránsokat kerestek háborús erőfeszítéseikhez. Három hónapja tartott a megszállás, amikor zsidóellenes intézkedéseket vezettek be: összeírták a legalább két zsidó nagyszülőtől származó lakosokat, és üzleteiket zsidó vállalkozásoknak minősítették.

Nem volt ebben semmi meglepő, sokkal inkább az, ahogyan a szigetek kormányzata reagált: nem élt ellenvetéssel. Volt kivétel is: Sir Abraham Lainé, a Guernsey parlament képviselője az intézkedés ellen szavazott. Ambrose Sherwill első közhivatalnok viszont arra hivatkozott, hogy azt hitte, az összes zsidót kimentették.

A zsidók között voltak, akik a veszélyt érezve nem jelentkeztek. Tizenketten viszont regisztráltak Jersey-n és öten Guernsey-n – a helyi kormányzatban bízva és a törvénynek engedelmeskedve. A további intézkedések sem várattak magukra. A zsidók vállalkozásait árjásították, őket, magukat számos foglalkozástól eltiltották, rádiókészülékeiket elkobozták, a középületek látogatásától eltiltották, és vásárlási idejüket délutáni egy órában korlátozták.

Az intézkedések során a szigetek hivatalnokai ellenvetés nélkül teljesítették a német rendeleteket, és intézkedésre továbbították beosztottaiknak, majd a végrehajtásról fegyelmezetten jelentettek a náciknak. Az egyik hivatalnok szerint az idegenek ügyeiért felelős Clifford Orange egyenesen túlteljesített.

A tragédia akkor következett be, amikor német követelésre az osztrák Therese Steinert és Auguste Spitzet, valamint a lengyel Marianne Grunfeldet kiadták a németeknek, akik Franciaországon keresztül Auschwitzba deportálták őket. A következő évben brit kommandósok Sark szigeti akciójának megtorlásaképpen zsidók csoportját helyiekkel együtt francia- és németországi internálótáborokba hurcolták. Őket nem választották el honfitársaiktól, így túlélték a háborút. Néhány kivétellel: az üldöztetések hatására Victor Emmanuel öngyilkosságot követett el, Nathan Davidson pszichiátriára került és ott hunyt el, Samuel Simon pedig közvetlenül a deportálás előtti éjszakán szívrohamban halt meg.

A felszabadulást követően a megszállás kellemetlen mozzanataira több évtizedes csend borult. A tényfeltárás a hatvanas években kezdődött. Annak ellenére, hogy a brit központi kormányzat tisztában volt a tényekkel, a Jersey szigeti Clifford Orange aktákat csak 1995-ben hozták nyilvánosságra. Pedig a brit titkosszolgálat 1945. augusztusi jelentése szerint „amikor a németek zsidóellenes lépések megtételét javasolták, Guernsey részéről nem volt ellenvetés, sőt siettek minden segítséget megadni a náciknak.” A jelentés mintegy ellentétként említi meg, hogy a szabadkőművesek védelmében jelentős erőfeszítések történtek.

A Csatorna szigeteken senki ellen sem indítottak vizsgálatot kollaboráció ügyében.

Pedig Victor Carey, Guernsey első közhivatalnoka a brit hadsereget „ellenséges erőnek” nevezte, és 25 font díjat ajánlott fel mindazoknak, akik a házak falára V-jelet, az ellenállás szimbólumát festő személyeket feljelentik. John Leale, a metodista lelkipásztor, aki Sherwillt váltotta a felügyelő bizottság elnöki székében, a zsidók rendőrség által összeállított listáját átadta a németeknek. Alexander Coutanche, Jersey első embere, aki később azzal dicsekedett, hogy az ottani zsidók közül senki sem esett áldozatul, a dokumentumok tanúsága szerint mégis készségesen együttműködött a megszállókkal.

Amint azt Carey unokája egy interjúban megjegyezte: „a felszabaduláskor a kormány tétovázott, hogy nagyapámat akasszák föl hazaárulásért, vagy inkább üssék lovaggá.”

A döntés végül megszületett: Carey, Coutanche és Duret Aubin, Jersey főügyésze egyaránt kitüntetésben részesült. A felterjesztők azzal érveltek, hogy a hatóságok mintegy lökhárítóként működtek a németek felé. Mindazonáltal ez kevésnek bizonyult a zsidók védelmére vagy 1200 angol internáló táborokba hurcolásának megakadályozására.

Az ellenállás nem volt könnyű dolog, mivel három helyi lakosra jutott egy megszálló katona. Ennek ellenére spontán és szimbolikus akciókra egyaránt sor került.

Albert Bedane, St. Helier városának lakosa pincéjében két éven át rejtegette Mary Richardsont, egy holland zsidónőt. A Jad Vasem 2000-ben a világ igazai közé választotta. Az elmúlt évben Dorothea Weber részesült ebben az elismerésben, aki egy osztrák zsidó lányt, Hedwig Bercut bújtatta 1943-tól. Weber egy, a német hadseregbe besorozott osztrák menekült férfi felesége volt. A két nőt Kurt Ruemmele német katona segítette; élelmet csempészett nekik. A háborút követően Bercu Angliába követte Ruemmelét, aki hadifoglyok internálótáborába került. Szabadulása után Németországba mentek, és ott alapítottak családot.

A legtöbb szigetlakónak elképzelése sem volt a nácik zsidók elleni gyilkos szándéka felől. Barbara Newman, aki azon a napon sétált Therese Steinerrel Guernsey központjába, amikor utóbbit deportálták, később megjegyezte: „Ilyen dolgok Angliában nem fordulnak elő.”

A Times of Israel cikke nyomán Bassa László.