Kovács Éva: Az ön-feledtség állapotában

Írta: Kovács Éva - Rovat: Emlékezetközösség, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Emlékezetközösség – a Szombat körkérdése

A Szombat az alábbi körkérdést küldte a kulturális, tudományos és a közélet néhány vezető személyiségének lapunk kiemelt témája kapcsán:

Van-e, vagy nincs Magyarországon emlékezetközösség?

Hogyan közelíthetők egymáshoz a 20. századi traumáit hordozó közösségek, melyek más-más élményekre emlékeznek, és a másik fájdalmáról talán nincs elég mély tudásuk, vagy nem vesznek róla elég mélyen tudomást.

Véleményünk szerint a magyar társadalmi emlékezet, és a magyarországi zsidó emlékezet eltérően őrzi a 20. századi Magyarország élménycsomópontjait, miközben sokan tartozhatnak a két halmaz közös részhalmazához.

Felvetnénk néhány példát, és kérnénk, írásában ezekre is reflektáljon, de kíváncsian várunk más példákat is.

“Magyar emlékezet” /  “Zsidó emlékezet”

1919 vörösterror / fehérterror
1920 Trianon / numerus clausus
1940 Erdély visszacsatolása /1938-41 zsidótörvények
1944-45 orosz megszállás / gettósítás, deportálás, nyilasterror
1956 forradalom /elsősorban vidéken antiszemita atrocitások

Kérjük, tekintse e levelünket a felkérés mellett vitaanyagnak, s ha nem ért egyet felvetéseinkkel, ezt is jelezze írásában.

Kíváncsiak vagyunk, hogy amennyiben Ön is érzékeli a felvetett élménykülönbségeket, természetesnek tartja-e, hogy a társadalmi csoportok emlékezete akár jelentősen eltérjen, vagy szükségesnek tartja, hogy változzon a helyzet, s ha igen, milyen eszközökkel lehet Ön szerint javítani a viszonyokon, és elérni a kívánatos állapotot.

Honlapunkon eddig Kőszeg FerencStumpf András,  Csaplár VilmosHorkay Hörcher Ferenc,  Erős Ferenc Granasztói GyörgyCsepeli GyörgyGrendel Lajos és Böcskei BalázsHáy János, Borbély Szilárd és  Gyáni Gábor válaszát közöltük.  Alább Kovács Éva reflexióit olvashatják.
Kovács Éva

A körkérdés többértelmű, hadd szűkítsem kissé a benne rejlő fogalmakat és hadd maradjak a megértő szociológia fogalomrendszerében, még akkor is, ha az aktuális emlékezetpolitikai helyzet ma sokakat aggaszt. Mit értünk azon, hogy „emlékezetközösség”? Olyan csoportról van szó, amelynek tagjai úgy érzik, közös a múltjuk. Max Weber nyomán közösségnek azt a társadalmi kapcsolatot nevezem, ha a társadalmi cselekvést elsődlegesen a résztvevők szubjektíve átérzett – érzelmi-indulati vagy tradicionális – összetartozásán alapuló beállítottság jellemzi. Emóciók és attitűdök szerveznek olyan hatalmas közösségeket is, mint a nemzet, vagy a körkérdésben jelölt “magyar” és “zsidó” (emlékezet) közösség.

Az emlékezetről Bartlett óta általában azt szokás gondolni, hogy legyen bár személyes vagy társadalmi, kommunikatív vagy kulturális, tárgyi vagy szellemi stb., csak társas felidézés során nyerheti el értelmét. Megrázó példa erre a II. világháborúban elszenvedett fizikai erőszak emlékezete: a traumatikus élmény akkor válhatott a kollektív emlékezet részévé, ha nem teljesen elszigetelten következett be, és a későbbiekben nem övezték – külső vagy belső – tilalomfák a felidézését. A katonák szenvedései viszonylag hamar a családi és a társadalmi emlékezet részévé válhattak, míg a koncentrációs táborok borzalmairól őrzött emlékképek jóval lassabban és bizonytalanabbul szabadulhattak ki a szégyen, a szemérem vagy más tiltás alól.

Van a borzalomnak olyan foka, amely elmesélhetetlen – s számos praktikát alkalmaz az emlékezőközösség is, hogy elhárítsa a felidézését. Van a kiszolgáltatottságnak olyan foka, amely még akkor sem idézhető fel tudatosan, ha habitusában élete végéig hordozza elszenvedője, sőt felismeri a másikban is és e másikat ezért tudattalanul is magához közelállónak érzi. A Soá olyan emlékezetközösséget hozott létre, amely – paradox módon – a borzalmak felidézésének elkerülésére irányul. Megkockáztatható, hogy a Soá óta és a Soából következően a magyarországi zsidóság egy kifelé és befelé egyaránt zárt emlékezőközösség. Lehetnek az együttérzésnek közös módozatai, ezek azonban nem csökkenthetik lényegesen a zártságot. Van egy néma tartomány…

Nem volt mindig így. Az emlékezetközösségek konkrét emlékanyagra épülnek. E konkrét emlékanyag a Soáig nem feltétlenül választotta el egymástól az etnikai – magyar és/vagy zsidó – közösségeket úgy, ahogy a körkérdés sugallja. Különösen igaz ez a századfordulótól, amikor az etnikai közösségek maguk is különböző körvonalakat vettek fel a konkrét társadalmi helyzet függvényében. A körkérdésben felsorolt események egy része ilyen. Hogy ma ezek az események etnikai alapú emlékezetközösségek sarokkövei lehetnek, az – nagyon elnagyoltan és helyszűkében inkább csak az emlékezetközösségek kialakulására és nem konkrét működésére koncentrálva – két fő okra vezethető vissza.

Az egyik ok az, hogy a Soában elpusztult a sokszínű vidéki zsidóság. E zsidóság a történelmi Magyarország területén nem feltétlen vette át azokat a politikai szlogeneket, amelyek a centrumból érkeztek. Így nem, vagy csak elenyésző mértékben vett részt az 1919-es forradalomban és nem különösebben szimpatizált a kommunistákkal, még ha azok között számos zsidót is látott. A vidéki zsidóság nem elhanyagolható része nem is álmodhatott arról, hogy a gyermeke egyszer egyetemre járhat, így az 1920-as numerus clausus sem érintette. A történelmi Magyarország zsidóságának jelentős része az 1920-ban elcsatolt területeken élt – s épp a történelmi viharok és a különböző osztályhelyzetek következtében nagyon eltérő stratégiák és csoportosulások alakultak ki azon az etnikai-vallási formáción belül, amit „zsidónak” nevezünk. E vidéki zsidóság elpusztításának következtében ma a megmaradt, és az előbbinél jóval homogénebb, asszimiláltabb budapesti zsidóság szemszögéből látjuk a történteket, ez a közösség hordozza (és részlegesen ugyan, de el is veszítette) a teljes magyarországi zsidóság emlékezetét.

A másik oka a körkérdésben szembeállított „magyar” és „zsidó” emlékezetközösségek kialakulásának az az uralkodó értelemadási séma, amely oksági magyarázatokat állít fel egymástól látszólag vagy ténylegesen is független események között – s mindegy, hogy e magyarázatok igazak vagy hamisak, hiszen a közösségeket nem racionális érdekek, hanem érzelmek és indulatok mozgatnak.

Az idézett történelmi események némelyike nem hordozott eredendően etnikai tartalmakat – ezeket utólag „etnicizálták”. A Tanácsköztársaság nem etnikai (zsidó) forradalom volt, hanem kommunista, mégis – mivel vezetőit zsidó származásúként azonosította a közvélemény – a zsidók nyakába varrták azonnal. A fehérterror nemcsak a („zsidó”) kommunistákat üldözte, hanem – ha csak egy rövid időre is, de – az egész zsidóságot veszélyeztette a bűnbakképzés ismert logikája szerint.

Jól tudjuk, hogy az 1920-as békeszerződések revizionista érzelmeket váltottak ki a magyar társadalom tagjainak többségéből, így a zsidókból is. A „visszacsatolások” (e szóhasználat is a homogén nacionalista emlékezőközösséget idézi, hisz ki beszél ma Magyarországon ezekben az esetekben területi annexióról és megszállásról?) kezdetben e revizionizmus győzelmét visszhangozták a zsidó közösségekben is. Csak akkor halkultak el az irredenta hangok, amikor a magyar bürokráciával a zsidótörvények is megérkeztek.

A körkérdésben egyidejűnek beállított orosz megszállás versus zsidóüldözés valójában fájdalmasan különidejű volt: Auschwitz már felszabadult, amikor a magyar zsidókat még halálmenetre hajtották – mert lassú volt az orosz megszállás. A felszabadító szovjet csapatok (mint ahogy máshol az angolok vagy az amerikaiak) a zsidóknak valóban az életüket adták vissza, viszont a háború végét mindenkinek elhozták. Hogy az ország szuverenitásának ismételt elvesztéséhez a két emlékezőközösség gyökeresen másképp viszonyult volna, vagy hogy ma is másképp viszonyulna, nem valószínű. Nem minden túlélőből lett kommunista, nem minden túlélő kommunista tartott ki sokáig a szovjethatalom mellett – mi mutatná ezt jobban, mint az, hogy egyes becslések szerint az 1956-os forradalom idején a zsidók arányukon felül hagyták el Magyarországot. És nem feltétlen a vidéki antiszemita atrocitások miatt, hiszen a többségük addigra már Budapesten élt, hanem szabadságszeretetből vagy éppen kalandvágyból, antikommunistaként vagy éppen cionistaként.

A „magyar” emlékezőközösség leginkább áldozatként emlékezik saját történelmére. Ebbe az áldozatképbe nem fér bele a „zsidó emlékezőközösség”, az együttérzés a Soá áldozataival, mert az a felelősség kérdését is felvetné és ezzel a „magyar” áldozatiságot relativizálná, de beleférnek más etnikai csoportok (mint például az elűzött németek), ha azok ezt az áldozati szerepet erősíteni képesek. A „magyar” emlékezetközösség tehát egy kifelé korlátozottan nyitott, befelé zárt.

A körkérdésben vázolt különbségek – még ha léteznek is – csak akkor válnak jelentősekké egy társadalom életében, ha mindent az etnikai szemüvegen keresztül kell nézni. Ez, bár a médiavalóságban a sorvasztó történelempolitikai láz következtében egyre gyakrabban fordul elő, a mindennapi életben még nem szükségszerű. A két emlékezőközösség tételezése ellen szól végül az is, hogy míg a „zsidó” közösség emlékezik, a „magyar” egyelőre (nagyon szűk elitjét leszámítva) az ön-feledtség állapotában leledzik.

Címkék:2014-06

Washington: Abbasz beszéde provokatív

Keményen bírálta Washington pénteken a palesztin elnököt az ENSZ-közgyűlés ülésszakán elhangzott beszéde miatt. Jen Psaki külügyi szóvivő szerint Mahmúd Abbász...

A nyoma sincs zsinagóga

Már át kellett volna adni, de még egy kapavágás sem történt Csepelen. Pedig az alapkövet „ünnepélyes keretek között" 2013 januárjában...

Close