Szombat előfizetés 2017

A zsidók elkobzott földjeit nem a szegények, hanem a „vitézek” kapták

Írta: Szunyogh Szabolcs - Rovat: Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Az utóbbi években több fontos elemzés jelent meg a magyar zsidók kifosztásáról, talán a legismertebb Vági Zoltán és Kádár Gábor könyve, a „Hullarablás – A magyar zsidók gazdasági megsemmisítése” című munka. A magyarországi zsidóság vagyonának sorsát a legtöbb adattal alátámasztott módon, csak az 1938-1949 közötti időt vizsgálva Botos János történész, egyetemi docens legújabb, 2015-ben publikált könyve mutatja be.[*]

Botos János könyvét körülbelül három óra alatt olvastam végig, aztán letettem és csak ültem megrendülten, mert ez a látszólag higgadt, számok, arányszámok, leltárívek, értékbecslések sokaságát szárazon listázó írás azt adatolja, hogy miként hajtotta végre (senki által nem kényszerítve, hatalmas létszámú apparátus készséges segítségével, meggyőző társadalmi támogatottság mellett) a magyar állam a zsidónak minősített állampolgárai brutális kifosztását. A német katonák és az SS-tisztek is loptak a begyűjtött zsidó vagyonból, de annak zöme a magyar állam birtokába került. A könyv kapcsán a zsidóság kifosztásáról három különböző nézőpontú kutatóval készítettem interjút.

 

 „A legvirulensebb szociális probléma”

csősz lászlóCsősz László főlevéltáros, történész „Földreform és fajvédelem: a negyedik zsidótörvény végrehajtása” címmel publikált tanulmányában az 1942-es úgynevezett földreform történetét dolgozta fel. A dolgozat felhívja a figyelmet egy fordulópontra: ez volt az első eset, amikor a törvény nemcsak korlátozta a zsidónak minősített személyek jogait, hanem hozzányúlt a tulajdonukhoz is.

– Az 1942-es zsidótörvényt nemzeti és szociális célokkal indokolták. Valóban oldotta a szociális feszültségeket?

–A propaganda arról szólt, hogy zsidóktól elkobzott földbirtokkal a szegény nép felemelkedését segítik, de a földreform haszonélvezői elsősorban nem a földtelen vagy kisbirtokos parasztok voltak, hanem a politikailag lojális középrétegek, többek között a vitézi szék. Ez a „földreform” tehát nem szüntette meg a parasztság földéhségét, és érdemben nem enyhítette a nyomorát.

– Váltott-e ki ez a rasszista alapon végrehajtott birtokelkobzás bármilyen ellenállást, tiltakozást, felháborodást a magyar társadalomban?

– Ha eltekintünk azoktól, akik azért tiltakoztak, mert nem tartották a törvényt eléggé radikálisnak, nagyon kevesen tiltakoztak a törvény ellen, és többnyire ők sem a rasszista jelleg miatt háborodtak fel. A konzervatív-legitimista szónokok a Parlamentben azt emelték ki, hogy ez a törvény az állampolgári jogegyenlőség elvén ütött rést. A törvény ellenzői között voltak még szociáldemokraták és kisgazdák is, akik azt kifogásolták, hogy itt nincsen valódi földreformról szó. (Egy szélesebb körű földreformot támogattak volna.)

– Értelmezhető ez a törvény zsidóvédőnek? Kállay Miklós akkori miniszterelnök azt írta az emlékirataiban, hogy ezzel a törvénnyel a német nácik és a magyar nyilasok indulatait kívánta lecsillapítani, hogy a súlyosabb következményektől a zsidóságot így meg tudja óvni.

– A válasz egyszerre igen és nem. Egyrészt csakugyan jellemezte a Kállay-kormányt ez a taktikázás, amelynek a lényege az volt, hogy gesztusokat tett a náciknak, de ugyanakkor próbált nyitni az angolszász hatalmak felé. Ezzel a törvénnyel (a korszakkal kapcsolatban gyakran alkalmazott fordulattal élve) a hazai szélsőjobb vitorlájából is megpróbálták kifogni a szelet, hiszen a nyilas és nemzetiszocialista pártok korábban éppen azzal szereztek nagy társadalmi támogatottságot, hogy radikális földreformot ígértek. De a Kállay-féle konzervatív jobboldal maga is antiszemita volt. A zsidók gazdasági pozícióinak megrövidítése kezdettől fogva szerepelt a politikai agendájukban. A zsidóság kifosztását ők is nemzeti célnak tekintették. A kormányfő 1942. március 12-én tartott bemutatkozó beszédében már be is jelentette a tervezett új törvényt. Ebben a zsidókérdést a „legvirulensebb szociális problémának”, a zsidóságot közösségként és egyénként is „aszociális lénynek”, a gazdasági és társadalmi problémák fő okozójának nevezte. Még a nem náci érzelmű magyar politikusok is véglegesen meg kívánták oldani a „zsidó problémát”, és ez számukra is azt jelentette, hogy a zsidók túlnyomó részét ki kell telepíteni az országból, vagyonukat, pozícióikat az „árjáknak” kell megkapniuk. Az 1942-es törvény ebbe a folyamatba illeszkedik.

–A társadalom hogyan fogadta a zsidók vagyonának a szétosztását?

–Kezdetben hatalmas várakozás kísérte a beharangozott nagy földreform ígéretét, amit aztán rövidesen csalódottság követett, mert a szétosztható zsidó birtok közel sem volt olyan óriási, mint amit a propaganda állított. Kállay Miklós azt nyilatkozta egyik beszédében, hogy „egy millió hold földet én adtam vissza a magyarságnak.” Ez egyrészt vaskosan antiszemita fordulat, hiszen zsidóságról és vele szembeállítva magyarságról beszél, másrészt szó sem volt egy millió holdról. A zsidótörvények által érintett magyar állampolgárok összes földtulajdona a diszkriminatív törvénykezés kezdetén a trianoni országterületen még erdőkkel együtt is csak mintegy 830 000 holdat tett ki.

–Nem tekintve azt, hogy ez a törvény tönkretette a zsidó földtulajdonosokat, a magyar nemzetgazdaság egészének használt valamit?

–A törvény nemzetgazdasági hatásait kifejezetten kártékonynak látom, mert a szegényparasztoknak csak apró parcellákat adtak. Ennek jelentős lehetett a pszichológiai és érzelmi hatása, de az agrárproletárok tulajdonába kerülő föld a valódi életképes gazdaságot jelentő birtokméretet nem érte el.

–A háború után mi lett a sorsa volt zsidó birtoknak?

–A világháború után amiatt, hogy a zsidótörvényeket hatályon kívül helyezték, a földet elvben vissza kellett volna adni a volt tulajdonosoknak, de ez nem történt meg. 1945-ben hoztak egy radikális földreformtörvényt, amely eleve lehetetlenné tette a nagyobb területű földbirtokok létezését. A zsidó birtokosok gyakran még a „népellenes” tevékenységgel nem vádolt birtokosoknak meghagyandó birtokrészt sem kapták meg. Egyes földigénylő bizottságok antikapitalista és antiszemita hevületükben képesek voltak például azzal megindokolni a földnek a zsidó tulajdonosnak való vissza nem adását, hogy a régi tulajdonos, mint földbirtokos, „fasiszta népnyúzó” volt.

–A közvélemény mennyire van tudatában annak, hogy a földbirtokok 50-es évekbeli államosításán kívül, attól függetlenül, azt megelőzően már lezajlott egy nagyméretű birtokelkobzás, amelyet a mai napig nem korrigált érdemi kárpótlás?

–Azt gondolom, hogy a zsidó fölbirtokok elkonfiskálása az antiszemita bűntények sorozatának egy meglehetősen kevéssé ismert szelete. Szerintem ez kimaradt a történelmi emlékezetből.

 

„A zsidóság kifosztása a magyar állam ügye volt”

Ungváry Krisztián_fotó Czirják Pál_441

(fotó: Czirják Pál)

„Horthy  Miklós kormányzó a német megszállás után morálisan csődöt mondott”  – írja Ungváry Krisztián „A Horthy-rendszer mérlege” című könyvében. Miért mondott csődöt Horthy és tulajdonképpen az egész magyar keresztény középosztály? Kérdéseimet (megbeszélésünk szerint írásban) Ungváry Krisztiánnak tettem föl, aki szintén írásban válaszolt.

–Az ön megítélése szerint ebben a „csődöt mondásban” az ismert hadi és külpolitikai tényezőkön kívül szerepet játszhatott-e, s ha igen, milyen mértékben a megszerezhetővé vált zsidó vagyon?

–Horthy azért mondott csődöt, mert a német megszállás után feladta azt a politikáját, hogy amennyire csak lehet, megvédi az ország polgárait a háború következményeitől. Megnyilatkozásait összevetve komoly fordulat állapítható meg a német megszállás előtti és utáni álláspontjában. Míg előtte igen sokat tett a zsidóüldözés fékezéséért, utána a zsidókat feláldozhatónak látta a függetlenség remélt visszaszerzése érdekében. Ebben az ő részéről semmilyen szerepe sem volt a zsidó vagyonnak.

A zsidóság kifosztásában milyen nagyságrendben vett részt a magyar állam, illetve a magyar társadalom? A vagyon listázása, leltározása, elkobzása, őrzése, pályáztatása, szétosztása mennyi embernek és milyen hosszú ideig adott munkát? Mennyien aspiráltak honfitársaik ingatlanaira, üzleteire, műhelyeire, lakásaira, ingóságaira?

A zsidóság kifosztása 99%-ban a magyar állam ügye volt. Ebben a folyamatban különböző módon több százezer ember vett részt végrehajtóként vagy haszonélvezőként. Megjegyzendő, hogy ez a feladat mindenütt jelentős létszám bevonását igényelte.

Az elrabolt zsidó vagyon nagy része elpusztult a front átvonulása következtében, illetve a szövetséges hadsereg tisztjei és katonái ellopták. Mennyi maradhatott belőle itthon?

A kérdés megválaszolhatatlan. Már az elpusztulásra vonatkozó feltételezés is kétséges. A földvagyon és a lakásvagyon például nagyrészt nem pusztult el.

Az Ön megítélése szerint a holokausztot túlélt zsidóság kárpótlása milyen mértékben történt meg Magyarországon?

A kérdésről külön tanulmányt írtam német és magyar nyelven. Ezt nem tudom egy mondatban összefoglalni. Inkább bemásolom az utószó részletét: „Azok között az államok között, amelyek Németországgal szemben kártérítési igényeket jelentettek be, Magyarország különleges helyet foglalt el. Magyarországon ugyanis nem létezett komolyabb ellenállási mozgalom, és az ország a Harmadik Birodalom szövetségese volt. (…) A jóvátételi fizetések a magyar kormány számára nem humanitárius, hanem kizárólag hatalmi kérdést jelentettek. A humanitás egy olyan diktatúrában, amelyben zsidókat és nem zsidókat egyaránt elnyomtak, a holokauszt történetét pedig államilag meghamisították, amúgy sem játszott szerepet. Ezzel szemben német részről a fizetési készségben meghatározó volt saját morális felelősségük elismerése, annak ellenére, hogy a fizetendő összeg kérdése végig vitatott volt.”

 

„A vagyontárgyaknak csak töredéke került vissza az eredeti tulajdonosokhoz”

botos jánosBotos János részletes adatokat közölt a könyvében a zsidóktól elrabolt földbirtokok, lakások, üzletek, műhelyek, szerszám- és árukészletek, páncélrekeszekben tárolt részvények, állampapírok, pénzösszegek, műtárgyak értékéről. Az összegeket pengőben, aranypengőben és esetenként dollárban is megadja. A különböző forrásokból különböző összeg következik ugyan, de a nagyságrend meghatározható: a holokauszt idején mintegy 820 ezer fős magyar zsidóság teljes elrabolt vagyona 5 milliárd és 12 milliárd pengő közé tehető. Ez meghaladja Magyarország mai teljes évi nemzeti jövedelmét.

–Az adatok forrása mennyire megbízható?

–A legtöbb adat valójában nem számításon alapul, hanem becslésen. Attól függően, hogy ki milyen beállítottságú volt, ezeket az adatokat felfelé és lefelé kerekítette. (A szélsőjobboldali propaganda például fölfelé kerekítette az adatokat.) Én azokat a levéltári adatokat vettem alapul, amelyek valamilyen formában hitelesíthetőnek tűnnek, tehát például a lakásösszeírások esetében a népszámlálási íveket. A műtárgyaknál az aukciós listák alapján próbáltam átlagértéket kiszámolni.

–Titkolja ezeket az adatokat a magyar kormány? A jeruzsálemi Jad Vasem Intézetben dolgozó Gabriel bar Shaked, aki a csendőrkerületi összeírásokat kutatja, azt állítja, hogy ezeket a magyar kormány a kutatók elől rejtegeti.

–A csendőrség a személyi kartonok kivételével mindent megsemmisített. Egyetlen egy csendőrkerület anyaga maradt meg, a nyolcadiké, és azt sem tudni, hogy az teljes-e. Itt viszont még a bábamotozási jegyzékek is megvannak, sőt még Budapest környéki településekről is vannak itt listák.

–1944-ben hónapokon át listákat kellett felfektetni, leltárakat készíteni, a begyűjtött vagyont pályáztatni, szétosztani. Ön mekkorának ítéli a magyar társadalmi részvételt a zsidók kifosztásában?

a-magyarországi-zsidóság...-Botos-János–A zsidók kifosztása nem néhány hónapig tartó munka volt. 1938 és 1949 között négy szakaszban zajlott le a magyar zsidóság kifosztása. 1938-tól 1944-ig tartott az ún. „őrségváltás”. Ennek során felmérték a vagyont, listázták, leltározták és elvették, amit el tudtak, de fizikai erőszakot még nem alkalmaztak. 1944. március 19. után megváltozott a helyzet, a zsidóktól fizikai kényszer alkalmazásával a lakásaikat, a boltok raktárkészletét, a műhelyek szerszámkészletét, műtárgyaikat, pénzüket elrabolták, de az elrabolt vagyont még zár alá vették. Az elárverezési összegeket egy központi számlára be kellett fizetni, zárgondnokokat jelöltek ki az ingatlanokra, stb. A jegyző beírta a vagyonívre, hogy „a tulajdonos ismeretlen helyre távozott”, de feltüntette az elvett értéktárgy tulajdonosát.

–Feltételezhető, hogy e mögött valamiféle jóindulat munkált? Talán azért regisztráltak mindent ilyen alaposan, hogy a visszatérőknek esetleg vissza lehessen majd adni a tulajdonukat?

–Nem, hiszen rövidesen elkezdődött a lakások, bútorok, a földek és műtárgyak kiosztása. Szó sem volt arról, hogy állami védelmet nyújtottak volna a vagyonnak az esetleges visszatérők érdekében. Szálasi Ferenc hatalomátvétele után a helyzet tovább romlott, mert 1944. november 3-án az egész zsidó vagyont állami tulajdonnak nyilvánították. Ettől kezdve nem azonosítják az eltulajdonított értékeket, sőt le is szedik az ékszerekről az azonosító cédulákat, amikor vagonokba rakják azokat. A negyedik szakasz pedig a háború után következett be. A különböző hadseregek az országot kifosztották, és erre tekintettel érdemi vagyonvisszaadástól az állam elzárkózott. Aztán a történet végére az államosítás tette föl a pontot, ettől kezdve fel sem merülhetett, hogy egy túlélő visszakérje az üzletét vagy a földjét.

–Ebben a sok évig tartó munkában, a zsidók vagyonának eltulajdonításában hány ember vett részt?

–Általában azt olvasni a szaksajtóban, hogy a zsidók kifosztásában mintegy 200.000 magyar tisztviselő vett részt, én ezt az adatot eltúlzottnak tartom, inkább azt mondanám, hogy több tízezer emberről van szó. Ez is nagy létszám, tehát a kirablás nem titokban zajlott, a társadalom tudott erről. Nem volt érdemi tiltakozás. A magyar lakosság jelentős része gátlástalanul részt vett a kifosztásban. Egészen kicsi tételekért is hajlandóak voltak feláldozni a becsületüket, a falusi zsidóktól elvett földbirtokok esetében licitálni lehetett például a trágyadombra vagy a felvágott tűzifára is, és nagyon sokan licitáltak. És nem kellett ehhez antiszemitának lenni. Úgy gondolták, most a zsidókat úgyis elviszik, és meg lehet szerezni a gépet, a földet, az állatokat, a bútorokat, a lakásokat, a műtárgyakat – hát miért szerezze meg mindezt más?

–A konfiskált vagyon egy része elpusztult a front átvonulása következtében, más részét elrabolta az SS, illetve a szovjet, francia és amerikai katonák ellopták, vagy nyomtalanul eltűnt a háború utáni kavarodásban, de egy része, például az ingatlanvagyon, itthon maradt. Az aranyvonat kincsének egy része meg is került. Ön mennyire elégedett a kártalanítás folyamatával?

–1945 után a vagyontárgyaknak csak egy minimális töredéke került vissza az eredeti tulajdonosokhoz. A lakások esetében az volt a probléma, hogy mivel a zsidó lakások voltak üresek, azokat azonnal elfoglalták. A zsidók üresen maradt lakásaiba költöztek be a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, a szovjet hadsereg tisztjei, a megalakuló demokratikus pártok és szervezetek tisztviselői. A kibombázottakat és a menekülteket is a zsidók üres lakásaiban helyezték el. A lakosság zöme azt feltételezte 1944-ben, hogy „a zsidók úgyse jönnek vissza”, a megszerzett vagyont az emberek magukénak tekintették. A hazatérő zsidókra tehát úgy tekintettek, mint aki az ő jogos tulajdonukat akarja elperelni.

–Mennyire érezte munkája során a közvélemény támogatását?

–Én 1991-92 óta foglalkozom ezzel a témával. Soha, semmiféle anyagi támogatást a kutatásra nem kaptam. Mindent, a dokumentumok fénymásolásától a kéziratpapír megvásárlásáig a saját pénzemből fedeztem. Próbáltam OTKA-pályázatot kapni, nem sikerült. Társadalmi támogatottságot nem tapasztaltam, viszont sokszor kemény ellenállással kellett megküzdenem. Sok, fontos levéltári anyagot például azon a címen nem ismerhettem meg, hogy az banktitkot képez és a banktitok határidő nélküli. Megtudhattam, hogy a Pénzügyminisztériumban milyen jegyzékek vannak, de hogy én azokból konkrét anyagokat kaphassak, azt sorra-rendre az illetékes miniszter vagy államtitkár mindig megakadályozta.

 

[*] Botos János: A magyarországi zsidóság vagyonának sorsa 1938-1949. Veritas Történetkutató Intézet, Magyar Napló, 2015.

Címkék:2016-04, Botos János, Csősz László, Ungváry Krisztián, zsidótörvények, zsidóvagyon

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Jiří Weil: Élet csillaggal

Részlet Jiří Weil: Élet csillaggal c. könyvéből

Talmud-mánia Olaszországban

Riccardo Di Segni római főrabbi bemutatta a Talmud olasz fordításának első kötetét. A Talmud a zsidóság törvényeinek, szokásainak gyűjteménye, amelyet...

Close