„A román tiszt szólt, hogy holnap jön az Einsatzgruppe”

Erdélyi Lajosné, Anni Csernovicban született, átélte a transznyisztriai deportálást, a szovjet és a román kommunista uralmat. Gyerek- és fiatalkora felidézésében férje, a közismert fotós és újságíró is segített, akinek marosvásárhelyi gyermekéveiről és auschwitzi deportálásáról nemrég jelent meg Túlélés című memoárja.

Anni: Egy Szulica nevű faluban laktunk. Apám egy fakitermelő cégnél dolgozott. A favágókkal járta az erdőt, sokszor napokig. A felszereléséhez egy pisztoly is hozzátartozott, mert a favágók ittak és gyakran agresszívek voltak. Mikor én születtem, anyám fölment Csernovicba, mert ott voltak a szülei, és az egész családja. Anyám egyébként Bécsben érettségizett, szeretett volna egyetemre járni, de férjhez adták, a hagyományos módon, egy sadhen segítségével. Én Csernovicban születtem, de egy idő múlva visszamentünk a faluba apámhoz. Amikor hétéves lettem, anyám a városba költözött, hogy én ott járhassak iskolába. Ott kezdtem a román elemi iskolát, de otthon németül beszéltünk. A városban volt egy kétemeletes házunk, elég jómódúak voltunk.

– 1940-ben bejöttek az oroszok. Nem vették el a házat?

A.: Nem, talán nem volt idejük elvenni. De a rendőrségtől olyan személyi igazolványt kaptunk, amelynek a száma 39-re végződött. Ez a megbízhatatlanokat jelentette. Az ilyenek könnyen fölkerültek a deportálandók listájára. Apám legidősebb testvérét és a feleségét elvitték, mert cipőboltjuk volt egy közeli faluban.

Erdélyi Lajos: Szibériába kerültek, Tyumenyben dolgoztak egy halkonzerv üzemben. A halkonzerv címkék hátára írtak levelet, a konzerv csomagolásához használt olajos papírból készítettek borítékot, és ezt a vöröskereszten keresztül küldték a rokonaikhoz, Chilébe. Rajta is van a katonai cenzúra pecsétje. Az asszony azt írta, hogy élünk, de éhezünk. Éhen is haltak. Nem bírták a megpróbáltatásokat, mert már hatvanévesek elmúltak, amikor elvitték őket.

A: Nekünk az volt a szerencsénk, hogy a házunkban lakott egy NKVD-s tiszt, aki megnyugtatott: amíg ő itt lakik, bennünket nem deportálnak. De szörnyű volt hetekig a csomagjainkon ülni – mert pontosan megmondták, mennyi holmit vihetünk magunkkal. Emlékszem, egyszer meghívtak bennünket egy esküvőre. Az utcán, a villamoson nem mertünk szép ruhában végigmenni, bőröndbe vittük a ruhát és csak az esküvőn vettük fel.
1941 júniusában kitört a háború, bombázták a repülőteret, mi közel laktunk, a pincébe bújtunk. Aztán bejöttek a románok, és ősszel már vitték a zsidókat a gettóba, ami valahol a belvárosban volt. Szekéren mentünk oda. A nagybátyám és nagynéném, akik szintén a faiparban dolgoztak, 1941-ben Észak-Erdélyből Csernovicba menekültek. Jobban bíztak a románokban, mint a magyarokban. ’41-ben őket is Transznyisztriába deportálták, de az egész család túlélte a háborút.
’41 októberben indultak a deportáló vonatok. Mogilevbe vittek, a Dnyeszter partján. Csónakokkal vittek át a folyón, onnan gyalog mentünk. A menet borzalmas volt. Ősz volt, hideg, éjszaka az erdőben aludtunk. Apánk minden csomagot eldobott, csak a dunyhát és két párnát tartott meg, ebben aludtunk négyen.

E. L.: De nem mindenkit vittek el Csernovicból!

A: Aki lefizette a rendőrséget, az maradhatott. Nekünk volt ékszerünk, pénzünk, de apám optimista volt, azt mondta, nem fognak elvinni bennünket.

E. L.: A gyalogmenet során a magukkal vitt Napóleon aranyakat elrejtették egy kiszáradt kútba. Ezzel meg lehetett volna váltani az egész deportálást! És a háború után nem mentek vissza megkeresni!

A: A városban, ahová kerültünk, egy évvel korábban nagy árvíz pusztított. Bennünket egy vályogházba tettek, amit kimosott a víz. Lukasak voltak a falak, szörnyű volt. Nem is tudom, hogy éltünk ott. De együtt volt a család. A férfiakat munkára vitték. A lebombázott hidakat építették újra. Nehéz fizikai munka volt. De voltak olyanok is, akik jó házban laktak, és egy gyárban dolgoztak. Aztán flekktífuszt kaptam. 21 napig majdnem eszméletlen voltam, magas lázam volt, azt hitték, már meg is haltam. Anyám is beteg volt, a húgom is. Csak apám nem volt beteg.

E. L.: De volt cselédlányotok.

A.: Csernovicban volt egy cselédlányunk, ő is zsidó volt, így velünk együtt deportálták, ő is velünk lakott.

– Az apja fizetést kapott a munkáért?

A.: Hogy fizetést kapott vagy élelmiszert, azt nem tudom. Arra emlékszem, hogy a közelben volt egy üzlet, onnan hozott tejet, kenyeret. A gettó kőkerítésén túl nem volt szabad menni, arra őrök vigyáztak.
Anyám valahogy kijárt egy falusi piacra. Ruhaneműt cserélt lisztre. Otthon a lisztből kis kerek kenyereket sütött, amit én árultam azt a piacon, egy kis tálcával a nyakamban. A pénzért újra lisztet vettünk, így volt egy kis kerestünk. Emlékszem, apám, aki kóser háztartást vezetett egészen haláláig, az utolsó Mogilevi húsvétkor szerzett egy kis kukoricalisztet, csinált magának valami puliszkafélét, mert kenyeret nem evett. Mi ettünk, ő nem tiltotta.

– A piac a gettóban volt?

A.: Sajnos sok mindenre nem emlékszem a betegség miatt.

E. L.: Volt úgy, hogy rejtőzniük kellett.

A.: Velünk volt anyám egyik öccse a feleségével. Az asszony nagyon szép volt, és nagyon jóba lett egy román tiszttel. A tiszt egy napon szólt, hogy másnap hajnalban jön az Einsatzgruppe teherkocsikkal, és ötezer zsidók visznek a Bugon túlra. Ha el tudunk bújni, a németek nem keresnek, hanem tovább mennek. Volt egy fáskamra a szomszédban, ott elbújtunk, a földön aludtunk. Másnap, mikor visszamentünk, hallottuk, hogy a németek elvittek ötezer embert a Bugon túlra, és mindet lelőtték.

– És ezután maradtak még zsidók Mogilevben?

A.: Igen, mert a mi táborunkban voltak vagy tízezren. És nagyon sok tábor volt. Mogilev volt a legnagyobb, de nem ez volt a legrosszabb. De sokan haltak meg betegségben.

– Nem volt orvos?

A.: Orvos volt, gyógyszer nem volt. De 1943-tól már kaptunk csomagot. A sztálingrádi csata után a románok megengedték, hogy az otthon maradt zsidók csomagot küldjenek Transznyisztriába. És néhány ezer árva gyereket is hazahozhattak a hitközségek, akiket árvaházakban helyeztek el. Mert hogy nagyon sok gyerek maradt szülő nélkül és fordítva. 3 és fél évig voltunk ott, ’44 márciusában jöttek vissza az oroszok.

– Emlékszik a felszabadulásra?

A.: Egy emlékem van. Már folyt a visszavonulás, amikor bejött két német a házunkba. Az egyik részeg volt, nagyon agresszív, a pisztolyával hadonászott és azt mondta, „Hier hausen die Leuse”.(Itt laknak a tetvek.) Megrémültünk mind. De a másik rászólt, hogy „Heraus, heraus!” (Kifelé!) És másnap már két oroszt láttunk géppisztollyal. Örvendtünk nagyon. Nagyon kedvesek voltak az oroszok. Pár napig még ott maradtunk, aztán indultunk vissza Csernovicba, a házunkba. A ház üres volt, kifosztották. Apám újra dolgozni kezdett, az egyik nagybátyja faraktárában.
’44 szeptemberében beírattak egy zsidó iskolába. Minden tantárgyat oroszul tanultunk, de tanultunk jiddisül is, amit héber betűkkel írtunk. Katonatanárunk is volt, a lányoknak is kellett katonai dolgokat tanulni, masírozni, szalutálni. Két évig jártam ide, aztán ’46-ban jött egy rendelet, hogy aki román állampolgár volt és menni akar, annak egy hét alatt el kell hagyni az országot. Apám azt mondta, maradjunk, eleget hányódtunk. De anyám azt mondta, neki elég volt, nem marad tovább az oroszoknál. És megint csomagoltunk. Ahogy a férjem mondja, voltak okos zsidók, akik továbbmentek Amerikába, és voltak buták, akik maradtak Romániában. Mi buták voltunk.

E. L: Tömegével jöttek át a túlélő zsidók Csernovicból Romániába. Nagyon kevesen maradtak otthon. Marosvásárhelyre is jöttek vagy negyvenen. A Csernovici zsidó Románián belül elitnek számított. De akik Romániában maradtak, többnyire nagyon nehéz körülmények közé kerültek. Egy szobát vagy pajtát kaptak, mert a hitközség nem volt olyan gazdag. Anniék egy istállóból átalakított lakásban laktak, a kert végében volt a budi, nem volt folyóvíz.

– Miért éppen Marosvásárhelyre mentek?

A.: Talán, mert Erdély jobb hely volt, mint Ó-Románia.

– Nem volt probléma, hogy nem beszéltek magyarul?

A.: Románul tudtunk és Vásárhelyen azt megértették. Román iskolába jártam tovább. Ott érettségiztem, aztán Kolozsváron román egyetemre jártam. A Csernovici lányok közül egyedül én tanultam. A többiek férjhez mentek vagy kivándoroltak.

– Hogyan tanult meg magyarul?

A.: A klinikán, ahol dolgoztam Vásárhelyen, az emberek 90 százaléka magyar volt. A baráti kör is magyar volt és a férjem sem nagyon tudott románul. Volt 2-3 román, de azok is megtanultak magyarul. De semmi probléma nem volt azzal, hogy valaki román vagy magyar. Soha nem éreztem, hogy lenéznek vagy utálnak.