A magyar holokauszt első fejezete

Az 1941-es galíciai deportálás és a Kamenyec Podolszk-i tömegmészárlás

1941. július közepétől egy hónapon keresztül a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (a továbbiakban: KEOKH) együttműködve Kárpátalja kormányzói biztosával és a Magyar Királyi Honvédséggel, mintegy 22 ezer „idegen és hontalan” zsidót deportált az akkor magyar katonai közigazgatás alatt álló kelet-galíciai térségbe. Augusztus 27 és 29 között a Dnyeszter menti Kamenyec Podolszk városánál a kiszállított zsidók közül a német rendőri alakulatok – ukrán milicisták közreműködésével – 16 ezer főt agyonlőttek.

A Kamenyec Podolszk-i tömeggyilkosság történetével az elmúlt évtizedekben már több kutató is foglalkozott tudományos alapossággal. Közéjük tartozik Randolph Braham, Majsai Tamás, Ormos Mária, Frojimovics Kinga, Gellért Ádám és Gellért János. Ezen rövid tanulmány írói is évek óta dolgoznak a témán, kutatásaik eredményeit a Journal of Holocaust and Genocide Studies tavalyi őszi száma közölte.

A korábban jórészt csak a történészek érdeklődését felkeltő téma egy közelmúltban tett megalapozatlan kijelentés hatására hirtelen a közérdeklődés előterébe került. A közélet különböző színterein megjelenő nyilatkozatok és publicisztikai reflexiók azonban műfaji okokból sem térnek, illetve térhetnek ki arra, hogy pontosan hogyan is került sor a magyarországi holokauszt történetének erre a bevezető eseményére. A magyar zsidóság 1941 évi tragédiája fontos mérföldkő a vészkorszak egész története szempontjából is. A holokauszt-kutatás kiemelkedő tekintélyének, Richard Breitmannak a szavaival élve: „minden korábbi, délen elkövetett vérengzés eltörpül az Ukrajnába száműzött magyar zsidó áldozatok száma mellett… Kamenyec-Podolszk jelképe a németek által a zsidók ellen elkövetett, legnagyobb mértékű megsemmisítő politikának”. (Richard Breitman; Official Secrets: What the Nazis Planned, What the British and Americans Knew. New York: Hill and Wang, 1998, 63-65)

Ez volt az első alkalom – amint arra kutatók sokszor rámutattak –, amikor az áldozatok száma ötszámjegyű volt. Hasonlóan fontos megjegyezni, hogy a Kamenyec-Podolszkban végrehajtott vérengzés új szakaszt nyitott a vészkorszak történetében, mert a zsidók üldözése ettől kezdve szervezett, megtervezett népirtássá vált. Fontos megemlíteni azt is, hogy ettől kezdve a megsemmisítés már nemcsak a megszállt területeken élőket érintette, hanem magyarokat, románokat és menekülteket egész Európából. Ez volt az első tömeggyilkosság, amit maga a német hadsereg vezetése kezdeményezett.

A tömeggyilkosság-sorozatba torkolló deportálás

talán legszembetűnőbb vonása az, hogy – szemben az 1944-es elhurcolásokkal – erre német nyomás nélkül, sőt a közvetlen német érdekek ellenére került sor. Erről a magyar kormány döntött, nem sokkal a Szovjetunió elleni hadba lépés után.

Az „idegen” zsidók deportálása nem hirtelen hozott döntés következménye volt, mindennek hosszú előtörténete van.

Az 1918 előtti liberális korban egységesen kezelt és magyarnak tartott zsidóságot a két világháború közötti korszak konzervatív közéleti szereplői és hatalomban lévő politikusai két csoportra osztották. Az egyik csoporthoz az asszimilálódott zsidók tartoztak. Köztük voltak a gazdasági élet azon vezetői is, akiknek kulcsfontosságú üzemek voltak a tulajdonában, így kikapcsolásuk a termelés hanyatlásával járt volna. A másik csoportba tartoztak azok, akik zsidó nemzeti identitásukat nem adták fel, a magyarság céljaival ezért nem is azonosultak. Közéjük tartoztak a keleti területekről, elsősorban Galíciából bevándoroltak, valamint a „kozmopoliták” és a kommunisták, akiket felelősnek tartottak az 1918-as összeomlásért és a proletárdiktatúráért. A politikai elit java része ennek az „idegennek” tekintett csoportnak az országból való eltávolítását szorgalmazta már a húszas évek elejétől.

A „rossz” zsidók kitelepítésének az igénye különösen megnőtt akkor, amikor 1939 márciusában Kárpátalja Magyarországhoz került. A terület visszacsatolásakor az országban hirtelen jelentősen megnőtt a hagyományos életmódjához és értékeihez ragaszkodó és az uralkodó elit és a magyar közvélemény jelentős része által is lenézett „keleti” zsidók száma. Nem véletlen tehát, hogy a deportálás végrehajtását leginkább Kárpátaljáról sürgették és kezdeményezték. Kozma Miklós, Kárpátalja 1940 szeptemberében kinevezett kormányzói biztosa azt az álláspontot képviselte, hogy helyes lenne a Kárpátalján élő szegény zsidók kitelepítése… „Nagyon örülnék, ha ki lehetne őket valahová vándoroltatni, de egyelőre nem lehet” – írta egy 1941 elején készült levelében.

A Szovjetunió elleni német támadás, majd a magyar hadba lépés és sikeres előrenyomulás után azonban elvben volt már terület a „nem kívánatos” zsidók kitelepítésére. Június folyamán Kozma a miniszterelnöknél, a belügyminiszternél és a kormányzónál is járt, többek között a deportálás előmozdítása érdekében. A kormányzói biztos a magyar katonai hatóságokkal is egyeztetett. Werth Henrik vezérkari főnök július 7-én arra utasította Szombathelyi Ferenc altábornagyot, hogy kezdjen tárgyalásokat a kárpátaljai kormányzói biztos hivatalával a megvalósítás részleteinek tisztázása érdekében. Fennmaradt Werthnek 1941. július 9-én, a Kárpát Csoportnak kiadott utasítása is, amelyből világosan kitűnik, hogy a vezérkari főnök is részt vett a deportálás előkészítésében és megvalósításában. A parancs – amelyet László Dezső altábornagy továbbított, így szólt: „Ezt a megszállt területet sokáig szeretnénk kezünkben tartani, hogy a zsákmányolt hadianyagot, élelmiszert, üzemanyagot és főleg gumit, amilyen gyorsan csak lehet, hazaszállítsuk és másrészt, hogy erre a területre a nem-kívánatos honi elemeket, zsidókat és ukránokat áttelepíthessük.”(Hadtörténelmi Irattár és Levéltár (HIL), Magyar Királyi Gyorshadtest, Kárpát Csoport, 1941. július 9.)

A kitelepítés „jogi kereteinek” kidolgozásáért

és Magyarország területén történő végrehajtásáért, elsősorban a Belügyminisztérium önálló osztályaként 1930-ban létrehozott KEOKH volt felelős. A hivatal feladata a különböző jogállású, Magyarországon tartózkodó külföldiek nyilvántartásba vétele és ellenőrzése volt. A KEOKH miniszteri rendelet kibocsátási jogkörrel is rendelkezett és ezek végrehajtásához mozgósíthatta a városi rendőrséget, a határrendőrséget és az állami csendőrséget is. Ez a hatóság leginkább a zsidók ellen lépett fel. 1935 novemberében például öt keleti megyében olyan zsidókat vettek őrizetbe, akik nem rendelkeztek letelepedési engedéllyel. Két évvel később ugyanez megismétlődött Budapesten – a zsidó szervezetek legnagyobb megdöbbenésére és tiltakozása ellenére. Ez a tiltakozás még Horthy Miklós kormányzóhoz is eljutott, aki megnyugtatta a zsidó szervezetek vezetőit, hogy az akció csak a „kelet-galíciai” zsidókra vonatkozik, az asszimilálódott zsidókra nem leselkedik semmilyen veszély. A KEOKH által elrendelt razziák és őrizetbe vételek közvetlen kihatásaként az 1930-as évek végén internálótábor-hálózat épült ki, s ez már előrevetítette az elfogottak gyors deportálásának a lehetőségét is.

A kárpátaljai kormányzói biztos és a vezérkar sürgetésére a kormányzat döntött az „idegen” zsidók kitelepítéséről. A döntéshozatal teljes folyamata adatok hiányában nem rekonstruálható és ismeretlen a döntés időpontja is. Ormos Mária Kozma Miklósról szóló monográfiájában június 7. és július 10. közé teszi a kormányzati döntés megszületésének időpontját. Gellért Ádám és Gellért János szerint a kitoloncolások jóváhagyására a minisztertanács július 1-i rendkívüli ülésén kerülhetett sor.

Tény, hogy a kitelepítési program a KEOKH 1941. július 12-én kiadott „szigorúan bizalmas” feliratú rendeletével vette kezdetét. A rendelet kimondta: „…megnyílt a lehetősége annak, hogy az ország területén tartózkodó alkalmatlan idegenek, illetve külföldi állampolgárok… a közeljövőben az ország területéről eltávolíttassanak.” (MOL 192/res/1941. VII/b. BM. L. 149; file no. /107. 1941. július 12)  Arra vonatkozóan, hogy kiket szükséges eltávolítani az ország területéről, semmilyen nemzetiségi vagy vallási szempontot nem határozott meg a rendelet. A későbbi körlevelekben már pontosították, hogy azokat a „lengyel és orosz” zsidókat kell összegyűjteni, akik nem magyar állampolgárok és/vagy kérdéses volt az állampolgárságuk, tekintet nélkül arra, hogy már rendelkeztek-e hivatalos letelepedési engedéllyel.

Az intézkedés gyakorlati kivitelezése helyi és „műveleti” szinten sokszor brutális és önkényes volt, megszegve mind a magyar, mind a nemzetközi jogi normákat. A Németországból és máshonnan érkező valódi menekülteken kívül a deportáltak között voltak olyan zsidók, akiknek a felmenői is már generációk óta Magyarországon éltek, de nem rendelkezetek állampolgársággal; voltak olyanok, akiknek az állampolgársági kérelme folyamatban volt; és voltak olyanok is, akik rendelkeztek magyar állampolgársággal. Végül voltak keresztények is, akiket zsidó házastársukkal vagy szüleikkel együtt deportáltak.

Az őrizetbe vett személyeke a visszacsatolt területekről – Kárpátaljáról, a Felvidék déli részéről és Észak-Erdélyből –, valamint a magyarországi vidéki és budapesti internáló-táborokból vonattal Kőrösmezőre – egy, a Kárpátokban lévő, a korábbi szovjet határhoz közel fekvő kisvárosba – szállították. A kitelepítetteket erről a gyűjtőhelyről a katonaság továbbszállította a magyar katonai közigazgatás alatt álló Délkelet-Galíciába. A deportált zsidóknak azt ígérték, hogy ezen az új, „felszabadított” területen majd mezőgazdasági és más munkát találnak, valamint lakhatási lehetőséget is kapnak. A kiszállítottakat azonban a megszállt területen rendszerint kifosztották, majd sorsukra hagyták, kiszolgáltatván őket az ukrán milicisták és német SS alakulatok kényének-kedvének. A deportálások legfőbb célállomása Kamenyec-Podolszk volt.

A keleti hadszíntérről visszatérő magyar katonák és munkaszolgálatosok beszámoltak a deportáltak helyzetéről és ezek a hírek számos magyar politikus és közéleti személyhez is eljutottak. Bajcsy-Zsilinszky Endre és Rassay Károly ellenzéki politikusok, Pásztor József és Polgár György a magyar Izraeliták Pártfogó Irodájának vezető munkatársai, valamint Cavallier József a Szent Kereszt Egyesület világi vezetője minden követ megmozgattak a kiszállítások leállítása érdekében. Weiss Edith bárónő, a zsidó segélyszervek központi alakjaként próbált segíteni az áldozatokon. Az elhurcoltak életéért folytatott küzdelemnek a vezéralakja azonban a katolikus Szociális Testvérek Társasága főnöknője, Slachta Margit volt. Ő a deportálások leállítása és a már elhurcoltak érdekében a Horthy családnál is közbenjárt. Július végén Bárdossy László miniszterelnöknek írott levelében Herbert Pell budapesti amerikai követ is elítélte az elhurcolásokat.

Ezeknek a közbenjárásoknak is szerepe volt abban, hogy Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, augusztus 9-én a „hontalan” zsidók kiszállítását felfüggesztette. A belügyminiszter utasítása ellenére azonban a kiszállítások szórványosan augusztus végéig folytatódtak és

az elhurcoltak teljes száma elérte a 22 ezer főt.

A német megszálló erőket váratlanul érte a deportáltak érkezése, és a kiszállítások leállítását kérték arra hivatkozva, hogy a magyar zsidók „veszélyeztetik összeköttetési vonalaikat.” A már kiszállított és a Kamenyec-Podolszkban lévő zsidók sorsáról augusztus 25-én, Vinnicában született meg a végzetes döntés, amiben nagy szerepe volt a déli német megszálló hadseregek vezérkari főnőkének, Karl von Roques tábornoknak. Ezt követően, a város szélén, augusztus 27-én Friederich Jeckeln tábornoknak, az SS és a katonai rendőrség körzetparancsnokának irányítása mellett megkezdődött a – megközelítőleg 16.000 magyar, 2.000 román és körülbelül 4-5.000 helybeli zsidó áldozatot követelő – tömeggyilkosság. Együttműködve Jeckeln tábornok stábjával, az akciót a 320-as rendőrzászlóalj hajtotta végre a németek által felállított ukrán rendőri erők segédletével. Az áldozatok összegyűjtésében magyar alakulatok is részt vettek, de tömeggyilkosságban való közreműködésük nem bizonyítható. Azt azonban teljes bizonyossággal tudjuk, hogy magyar katonák, zsidó munkaszolgálatosok és még mások is szemtanúi voltak a vérengzésnek. Jeckeln közvetlenül Himmlernek küldött operatív jelentése szerint három nap alatt összesen 23.600 zsidót gyilkoltak le, akik közül 16 ezren magyar zsidók és velük tartó – a Magyarországról történt deportálásban sorsközösséget vállaló – keresztény családtagjaik voltak.

A tömegmészárlásnak az egyik legmegdöbbentőbb jellemzője az, hogy az elkövetők még csak meg sem próbálták tettüket leplezni a helyi lakosság előtt. A Kamenyec-Podolszki tömeggyilkosságot a lehető legembertelenebb módon hajtották végre, ellentétben a – főként rendfenntartó szolgálatot teljesítő – 320-as rendőrzászlóalj tagjainak a háború utáni tárgyaláson tett vallomásaival, amelyek szerint az események kíméletesen, rendezetten és „higiénikusan” folytak le. Az áldozatoknak először azt mondták, hogy új lakóhelyre, vagy az eredeti lakóhelyükre viszik őket, majd kilométereket kellett menetelniük, amíg megérkeztek egy kietlen helyre, ahol a visszavonuló szovjet csapatok által felrobbantott lőszerraktárak helyén hatalmas kráterek voltak. Ezeket a hatalmas gödröket feltehetően magyar utász csapatok kibővítették. A szerencsétlen deportáltaknak meztelenre kellett vetkőzniük, majd géppuskával belelőtték őket a tömegsírokba. Voltak, akik azonnal meghaltak, mások csak könnyebben megsebesültek, megint mások élve ugrottak be a gödörbe. A kis gyerekeket rutinszerűen élve dobták be a szüleik után. Ezt a gyilkossági gyakorlatot bizonyítja a Kamenyec-Podolszkhoz közeli, Tarnopol régióbeli Plebanovka nevű faluban 1944 ben készített szovjet tényfeltáró jelentés. A tömegsírok feltárásakor kiderült, hogy az áldozatok 35%-a azonnal meghalt, 50%-ot sebesülten és 15%-ot élve temettek el. Túlélők és szemtanúk nehezen tudták szavakba önteni, mi történt közvetlenül a mészárlás után. Egy 8 éves ukrán kislány így emlékezett: „a németek lovakat hoztak, hogy letapossák a földet. Éjszaka hallottuk, ahogy az élve eltemetettek nyöszörögtek… a föld remegett.” A visszatérő magyar katonák és munkaszolgálatosok így írták le a mészárlás helyszínét:

„a sírok felett napokig remegett a föld”.

Noha a Kamenyec-Podolszk-i vérfürdő meghatározó eseménye ennek a tragédiának, a teljes eseménysornak ez mégis csak egy része. 1941 késő nyarán Kelet-Galícia különböző településein még több ezer deportált tartózkodott. Sorsukat megpecsételte a vezérkar szeptember 15-én kiadott rendelete, amely megtiltotta, hogy a katonaság vagy más hatóságok segítségével „visszacsempésszék” a zsidókat, akik kétségbeesetten próbáltak meg visszatérni a Magyarországra. (HIL, Kárpát Csoport, II. doboz.) A keleti határ őrizetét megerősítették és a visszaszivárgókat vagy újból áttették a határon, vagy őrizetbe vették és szigorúan megbüntették. A magyar intézkedést követően a német biztonsági rendőrség is megerősítette a határvidéket és több határrendőrségi állomást állított fel Tatarovban és a Wyszkow hágónál. Ezzel a döntéssel egy időben Helmut Tanzmann SS alezredes a lembergi német rendőri erők parancsnoka elrendelte, hogy „le kell lőni az összes galíciai zsidót, akiket szökés közben a magyar határrendőrség elfogott, majd visszaküldött a határ túloldalára”. (Dieter Pohl: Hans Krueger and the Murder of Jews in the Stanislawow Region (Galicia), Yad Vashem Studies, (1998), 247-248)

Megközelítőleg 2-3.000 ember a magyar katonai közegek megvesztegetésével, ukrán lakosok támogatásával vagy saját erőből a Kárpátokon keresztül visszajutott Magyarországra. Akiknek nem sikerült visszatérniük, azok különböző tömeggyilkosságok áldozatai lettek.

Az 1941. augusztus 16-án Orinin térségében végrehajtott tömegmészárlás során kivégzett magyar zsidók száma 1.000 és 2.000 között volt. Szeptemberben a tömeggyilkosságok új hulláma kezdődött. Eddig a vérfürdőket a német hadsereg kezdeményezte. A „civilnek” mondott adminisztráció bevezetése után a mészárlások a biztonsági szervek indítványozták.

A második hullám Nadvornán kezdődött. Október 6-án mintegy 400 magyart öltek itt meg. Ez volt a főpróbája a sztanyiszlavovi vérengzésnek, melyre Szukkot ünnepe (Hosana Rabba) idején, 1941. október 12-én került sor. Sztanyiszlavov zsidó temetőjében több mint 10.000 zsidót – közöttük 2.000 magyar zsidót – mészároltak le. Az 1942. március 31-én (Pészach előestéjén) Sztanyiszlavovban végrehajtott második tömegmészárlás végzett azokkal a magyar deportáltakkal, akik addig a helyi gettó melletti befejezetlen épületben, a Rudolf malomban húzódtak meg. Kolomeában 1941. október 11-12-én – a sztanyiszlavovi „Blutsonntag”-gal egyidejűleg – Peter Leideritz SS Obersturmführer (főhadnagy) vezetésével több ezer zsidót gyilkoltak meg – közöttük magyarokat is. A pontos német nyilvántartásból tudjuk, hogy az 1942. márciusi Belzecbe történő deportálás, majd az azt követő elgázosítás során 6.000 zsidó vesztette életét. Közöttük voltak annak a körülbelül 1.000 főt kitevő magyar csoportnak a tagjai is, akik korábban Kolomeában és Sztanyiszlavovban voltak. 1942. augusztus 26-27-én a Belzecbe tartó transzportok tagjai között sok Csortkovban bujkáló magyar zsidó is volt. A Zabiében, Zablatovban, Jaramcsében, Skalában és Bucsacsban végrehajtott tömeggyilkosságoknak is sok magyar áldozata volt.

Helybeli túlélők pontos beszámolói szerint: „[Kosovban] a megelőző két nap során 2.088 zsidót lőttek le, közöttük 149 magyar menekültet”. A dátum 1941. október 18. Máshol a szerző így emlékszik vissza: „A horodenkai első akció 1941. december 4-én történt. A négyezer lelket számláló zsidó közösség felét, valamint 400 magyar és román menekültet lőttek le”. (Joschua Gertner és Danek Gertner, Home is no More, the Destruction of the Jews of Kosow and Zabie. Jerusalem: Yad Vashem, 2000, 86, 113)

A deportálás nem maradt titokban a világ közvéleménye előtt. Több amerikai lap foglalkozott a Galíciába hurcoltak sorsával. A kiszállítás napjaiban az Egyesült Államok budapesti követe Herbert Pell a magyar miniszterelnökhöz intézett memorandumában nemcsak a deportálás embertelen körülményeit tárta fel, hanem arra is figyelmeztette Bárdossy Lászlót, hogy a háborús menekülteket a nemzetközi jog védi. Persze, a magyar politikai és katonai vezetésnek elsősorban nem az a legnagyobb bűne, hogy engedélyezte az előre nem látható és előre nem is szándékolt következményekkel járó deportálásokat. Az antiszemitizmussal terhelt korabeli Magyarországon a deportálásokat politikai célszerűség motiválta, amely találkozott a széles tömegek helyeslésével. Erkölcsileg az volt a sokkal nagyobb bűn, hogy a magyar vezetés megtagadta a kitoloncoltak visszatérését akkor is, amikor már nyilvánvaló volt, hogy Galíciában a német katonai közigazgatás alatt halál vár rájuk. Amikor 1941 szeptemberében a tömeggyilkosságok egyik szervezője, SS Hauptsturmführer (Captain) Hans Krüger Budapestre látogatott, a KEOKH munkatársai

a Gundelben vendégelték meg,

és újabb kiszállítások lehetőségéről tárgyaltak vele. Mindez egy hónappal a sztanyiszlavi népirtás előtt történt. Tehát nyilvánvaló, hogy nem kizárólag bűnös inkompetenciáról van szó. A magyar vezetés előre megfontolt, tömeggyilkossághoz vezető politikáját morálisan sem igazolni, sem megvédeni nem lehet.