„A felmenők tetteiért felelősséget vállalni – irreális elvárás”

Kovács Mónikával a Holokauszt oktatásáról beszélget Gadó János

A holokausztoktatás gyökere a holokauszt és az emberi jogokat alapértékként definiáló „nyugati” értékrend összefonódásának ténye. Az Európában bekövetkezett népirtás – amelyet csak évtizedekkel később kezdenek holokausztnak nevezni – sokkja vezetett az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elfogadásához az ENSZ-ben 1948 végén, ezért sokan gondolják úgy, hogy az emberi jogokról való oktatást érdemes a holokausztról való oktatással kezdeni – mondja a pszichológus, egyetemi docens.

– Az a gondolat azonban, hogy morális kötelességünk a holokausztról való oktatás, csak a hatvanas évek végétől – a diákmozgalmak és a polgárjogi mozgalmak hatására – válik széles körben elfogadottá, ekkor fogalmazza meg Adorno is a neveléssel szembeni legfontosabb követelményként, hogy Auschwitz ne ismétlődhessen meg. Ehhez pedig szerinte arra van szükség, hogy azokat a társadalmi folyamatokat elemezzük, amelyek Auschwitzot lehetővé tették. Az „oktatás váljon szociológiává”, mondja.

– Párhuzamosan zajlott a folyamat Amerikában és Európában?

– Nyilvánvalóan teljesen más kontextusban jöttek létre az első holokausztoktatási programok –Nyugat-Európában és az USA-ban (és Izraelben), de jellemző, hogy a holokauszt szimbolikus negatív vonatkoztatási pontként szolgált, amelyhez viszonyítva lehetett definiálni a ’80-as évekre kialakuló demokratikus és multikulturális értékrendet. A holokausztoktatásban a demokratikus állampolgárságra nevelés lehetőségét látták, amire érdemes és szükséges időt és energiát fordítani. Ezért a holokauszt-múzeumok és emlékhelyek oktatási központokká is váltak, amelyek komplex – gyakran egész napos – programokat nyújtanak a látogató csoportok számára, amelynek keretében feldolgozzák a látottakat és összekötik azokat az emberi jogok védelmének mai problémáival.

– Áttekinthető a holokausztoktatás nemzetközi intézményrendszere?

– Számos országban van egy-két központi intézmény, mint nálunk a Holokauszt Emlékközpont. Van ilyen Washingtonban, Párizsban, Londonban és persze Jeruzsálemben. A volt koncentrációs táborok is emlékhelyek ma már, és százával találunk kisebb intézményeket is. A holokausztoktatással foglalkozó szervezeteknek Amerikában külön szövetségük van (Association of Holocaust Organizations), amely évente kiad egy nemzetközi katalógust is. A nemzetközi szakmai együttműködés egyik legfontosabb intézménye a 1998-ban alakult International Holocaust Remembrance Alliance (IHRA), ahol több munkacsoportban találkoznak évente kétszer a holokausztoktatással foglalkozó szakemberek. Az IHRA szakértői által közösen kidolgozott szakmai útmutatók a holokausztoktatás sztenderdjei. Az utóbbi években a nagy nemzetközi szervezetek is egyre aktívabbak ezen a területen, sorra jelentet meg oktatási segédleteket – az IHRA szakértőinek bevonásával –az UNESCO, az Európa Tanács, vagy az Európai Alapjogok Ügynöksége.

– A Holokauszt az egyetlen olyan történelmi esemény, amelynek oktatása – mondhatjuk – ma már külön szakma.

– Valóban nem tudok más történelmi eseményről, ami ennyire önálló életet élne. Egyébként interdiszciplináris szakmáról van szó, része a múzeumpedagógia, történelemtanítás, emberi jogok oktatása éppúgy, mint a szociálpszichológiai ismeretek átadása. Nyilvánvaló, hogy több és más ez, mint a hagyományos történelemoktatás, már csak azért is, mert értékrendet próbál közvetíteni, ami – ideális esetben – a történelemoktatásra nem jellemző.

– És Magyarországon mi a helyzet?

– 1989 előtt, a kommunista korszakban a holokauszttal nem foglalkoztak kiemelten – és kerülték az áldozatok zsidókként való azonosítását –, ugyanakkor a rendszer igyekezett az antifasizmus révén legitimációt szerezni. Nem a holokausztra helyezték a hangsúlyt, de a nácizmus elítélése, mint morális üzenet egyértelmű volt. Talán ezért vezettek a kutatásaim arra a meglepő eredményre, hogy akik 1989 előtt jártak iskolába, tényszerűen többet tudtak a holokausztról, mint az 1989 után iskolázottak. Ezt én azzal magyarázom, hogy 1989 előtt az antifasiszta üzenet erőteljesebb és egyértelműbb volt. Ma van iskolai holokauszt emléknap, de talán kevésbé releváns a gyerekek számára az üzenet, időben is távolabb vannak a történtek. Nem egészen igaz az tehát, hogy a kommunizmus alatt semmit nem lehetett tudni a holokausztról. Sok mindent nem lehetett tudni, elsősorban azt nem, hogy az áldozatok nagy része zsidó volt, de célba ért az üzenet, hogy valami nagyon rossz dolog történt sok emberrel és erről a nácik tehetnek. 1989 után ez a konszenzus megszűnt. Hiába írnak a történelemkönyvekben a korábbiaknál sokkal többet, mint 1989 előtt, nem alakult ki új konszenzus, amibe a holokauszt története beilleszthető volna.

– A holokausztoktatás elsősorban a zsidókról szól?

– Nem, elsősorban nem az áldozatokról, hanem a többségi társadalomról szól. Célja annak vizsgálata, hogyan került uralomra egy olyan ideológia, amely a modern állam vívmányait felhasználva mészárszékké változtatta Európát. Hogyan lesznek részesek az emberek egy ilyen ideológia hatalomra kerülésében? Ki miként viselkedik ilyen helyzetben? Hogyan vesznek részt ebben hétköznapi emberek, hogyan válnak cinkossá mások meggyilkolásában és kifosztásában? Ki az, aki ebben a helyzetben képes ellenállni és miért? A zsidók előtt ebben a helyzetben nem nyíltak valódi alternatívák, mások előtt viszont igen – és erről akarunk tanítani. A holokauszt emlékezete elsősorban az áldozatokról szól, de a holokausztoktatás inkább mindenki másról.

– De talán mégsem véletlen, hogy a holokausztnak éppen a zsidók voltak az áldozatai. Erről nem szól a holokausztoktatás?

Természetesen a holokausztoktatás során is fontos az áldozatok történetének rekonstruálása, enélkül meg se lehetne érteni, hogy egyáltalán miért foglalkozunk ezzel az eseménnyel, de mégis inkább az elkövetők, a be nem avatkozók és az embermentők viselkedésének vizsgálata a hangsúlyos. Fontos az is, hogy az antiszemitizmusról is tanuljanak a gyerekek, éppen azért, hogy megértsék, hogy az antiszemitizmus mindig a többségi társadalom diszfunkciójának tünete, és hogy képesek legyenek – ahogy Adorno javasolta – ennek vizsgálatára. A holokausztoktatást viszont jól kiegészíthetik olyan programok, amelyek a szűkebb környezet zsidó múltjának feltárására irányulnak, Németországban például számtalan ilyen kezdeményezés van. Jártak-e az iskolába zsidó gyerekek, akiket elűztek vagy elhurcoltak? Hány zsidó élt a városban, kik voltak, mit csináltak?

– Magyarországon is létrejött a holokausztoktatás infrastruktúrája?

– Tíz éve nyílt meg a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központ.

– Ahová évente 20 ezer ember jár.

– És akik közt elég sok a turista, de azért mégsem kéne csak úgy „leírni” ezt az adófizetők pénzéből fenntartott intézményt. Hogy még nem vált olyan jelentőségűvé, mint más fővárosok hasonló létesítményei, és hogy nem állnak kígyózó sorok előtte, hogy bejussanak, mint például az amszterdami Anne Frank Ház előtt, az nem feltétlenül az ott látható tárlat hibája. A kiállítás elég kemény, szembenéző, nagyon erősen hangsúlyozza a magyar felelősséget, olyannyira, hogy a nácizmusról alig esik benne szó. A megnyitás után tíz évvel szerintem nyugodtan ki lehetne kérni az IHRA szakértőinek tanácsát, akik hasonló intézményekben dolgoznak szerte a világon, hogy hogyan lehetne változtatni a kiállításon vagy a kínált oktatási programokon, hogy a jelenleginél több iskoláskorú látogatót vonzzon. De az is lehet, hogy előbb az iskolai vezetőket és a tanárokat kellene megszólítani különböző továbbképzésekkel, hogy megértsék a holokausztoktatás céljait és megismerjék a módszereit. Talán aztán már ők is szívesebben hoznák a gyerekeket a kiállításra.

– És az iskolai oktatás?

– Teljesen az iskolák vezetőitől, sőt egyes tanárok elkötelezettségétől függ, hogy az iskolákban mi történik. A komplex projektektől kezdve a semmiig minden előfordul. Hallottam már elrendelt egyperces néma felállásról és „hagyományos”, versmondós megemlékezésről is. Vagy bemondják az iskolarádióban az emléknap tényét. Ilyenkor előfordul, hogy a gyerekek nem is értik, hogy miről van szó. Az is gyakori, hogy az emléknap alkalmából – akár az egész iskola közösen – megnézi az aktuális holokauszt-filmet, de gyakran nem készítik fel erre a gyerekeket és utána sem beszélik meg velük, hogy mit gondolnak és éreznek. Néhány osztályt még Auschwitzba is elvisznek, de akkor sem biztos, hogy előtte vagy utána beszélgetnek velük a tapasztalataikról. Azt gondolják, a hely magáért beszél.

– Markáns kultúrája ezek szerint nem alakult még ki a megemlékezéseknek?

Egyes iskolákban igen. Tudni kell, hogy az én információim egyetemistákkal készített interjúkon alapulnak, akik visszaemlékeztek iskolaéveikre. Ennél reprezentatívabb vizsgálat azonban még nem készült, pedig lassan tizenöt éve van holokauszt emléknap az iskolákban. Egyébként a kommunizmus emléknapjával ugyanez a helyzet. Egy másik kutatás során feltettük azt a kérdést is, hogy családtagjaikkal vagy barátaikkal beszélnek-e a megkérdezettek erről a témáról. A nagy többség azt válaszolta, hogy soha. A kommunizmus áldozatairól hasonlóképpen hallgatnak. A magyar emberek tehát a kollektív emlékezet ügyét az államra és intézményeire bízzák, azok viszont mintha nem töltenék be ezt a szerepet.

– Németországban jobb a helyzet?

– A német kutatások is azt mutatják, hogy a gyerekek elsősorban az iskolában „tanulják meg” a múltat. Bár nyilván volt erre is példa, de nem jellemző, hogy a fiak elszámoltatják az apákat és nagyapákat. Ha van is erről szó a családban, az erősen átstilizálódik az átadás folyamán. Paradox módon éppen azért, mert az oktatás jó és a gyerekek sokat tudnak a holokausztról, nem tudják elképzelni, hogy az ő felmenőiknek ilyen szörnyűségekhez köze lehetett. De talán nem is kell ezt erőltetni. Nem az a fontos, hogy X ítélkezzen a dédapjáról, hanem az, hogy ő maga mit csinál ma vagy holnap. Az oktatás olyan értékeket alapozzon és erősítsen meg, hogy úgy érezze, hasonló helyzetben csakis az embermentők oldalára állna. A felelősségvállalásnak különböző szintjei vannak: egy politikustól nyilván elvárható, hogy vállalja egy állam tetteiért a felelősséget. De a személyes felelősségvállalás a felmenőkért, azt hiszem irreális. A felmenők a szégyenletes történeteket nem adták át az utódoknak, és ezek most már talán örökre el vannak temetve a családi emlékezetekben.

– Érdekes, pedig többször olvastam, hallottam nagy szembenézésekről, amikor hajdani áldozatok gyerekei találkoztak hajdani tettesek gyerekeivel.

– Ilyenből nagyon kevés van, csak a média csap hatalmas hűhót körülötte. Amiért személyesen felelősök vagyunk az nem a több generációval ezelőtti múlt, hanem a jelen és a jövő.