Véres övezet

Európa Hitler és Sztálin szorításában — 

Könyvismertető és részlet

Még ki se tört a második világháború, de Sztálin már tömegesen lövette agyon és éheztette halálra saját állampolgárait, és ezzel a háború alatt sem hagyott fel. Az amerikai katonák, noha 1945-ben több koncentrációs tábort is felszabadítottak, nem jutottak el azokhoz a haláltáborokhoz, kivégzőhelyekhez és kiéheztetésre létesült táborokhoz, ahol Lengyelországtól Ukrajnáig, Litvániától Belorussziáig a polgári lakosságot milliószám éheztették halálra, verték agyon, lőtték le és gázosították el a Szovjetunió és a náci Németország hatóságai és katonái. Minszk 1941-42 telénTizenkét év alatt egy olyan gyilkolási politikával, amelynek a harci cselekményekhez semmi köze nem volt, a két rezsim 14 millió embert gyilkolt meg ebben a halálzónában – a véres övezetben. A háború végeztével a véres övezet a vasfüggöny mögé került, történetére homály borult.

Timothy Snyder könyvében úttörő nyomozás eredményeként mutatja be azokat a helyszíneket, ahol európai polgárok milliói lelték halálukat, s közben rávilágít Hitler és Sztálin indítékaira. Biztos kézzel ágyazza bele korukba a hitleri holokausztot és a sztálini terrort, felidézi a náci és a szovjet tömeggyilkosságok feledésbe merült epizódjait, friss adatokkal szolgál a két rendszer kapcsolatáról. A bőséges szakirodalmon túl különös figyelmet szentel az áldozatoktól ránk maradt írásos anyagoknak: a leveleknek, a vonatból kidobott üzeneteknek, a holttesteknél talált naplóknak.

Mélységesen emberi hangvételű és világos álláspontokat megfogalmazó munkája a 20. század történelmét bemutató alapművek egyike.

Hetedik fejezet

HOLOKAUSZT ÉS BOSSZÚ

Részlet

A náci Németország és a Szovjetunió konfrontációjának központja Belorusszia volt. Lakosai az 1941. júniusi német betörés után mind a német, mind a szovjet erőszak eszkalációját megélték – ha megélték. Szűkebb hazájuk német megszál­lási zóna volt, azt megelőzően és azt követően szovjet köztársaság. Városai előre­nyomuló és visszavonuló hadseregek csataterévé váltak, zsidók lakta negyedeit romba döntötte a holokauszt. Földjein német hadifogolytáborokat állítottak fel, ahol szovjet katonák tíz- és százezrei haltak éhen. Erdeiben szovjet partizánok vívtak elkeseredett partizánháborút német rendőrökkel és a Waffen-SS-szel. Maga az ország a Hitler és Sztálin közti szimbolikus versengés színhelye lett, amelyet nemcsak a frontvonalak mögötti katonák, az erdőkben harcoló parti­zánok és a gödröket ásató rendőrök jelenítettek meg, hanem Berlin, Moszkva és Minszk, a belorusz főváros propagandistái is.

 

Minszk a német rombolás fókuszába került. 1941. június 24-én a német légierő bombázással kényszerítette megadásra; a Wehrmachtnak, mielőtt bevo­nult volna, meg kellett várnia, amíg a tüzek kialszanak. Július végéig a németek ezrével lőtték agyon a tanult embereket, és a zsidókat a város északnyugati részébe költöztették. Minszkben minden német létesítmény megvolt: gettó, koncentrációs táborok, hadifogolytáborok és kivégzőhelyek. A németek végül egyfajta rémdráma színpadává változtatták a várost, ahol az elmaradt győzelem pótlékaként bemutathatták a zsidók kiirtását.

1941 őszén, miközben Moszkva keményen kitartott, Minszkben a németek képzeletbeli diadalt ünnepeltek. November 7-én, a bolsevik forradalom évfor­dulóján, a szimpla agyonlövéseknél teátrálisabb eseményt rendeztek. A délelőtt folyamán a gettóból zsidók ezreit szedték össze, és rájuk parancsoltak, hogy öltözzenek a legjobb ruháikba, mintha a szovjet ünnep tiszteletére vágnák díszbe magukat. Ezután menetbe rendezték őket, szovjet zászlókat adtak a kezükbe, és felszólították őket, hogy énekeljenek forradalmi dalokat. Az eseményt filmre vették, az embereknek mosolyogniuk kellett a kamerákba. Amikor a menet el­hagyta Minszket, a 6624 zsidót teherautóval a közeli Tuhinka faluba, az NKVD egy korábbi raktárába vitték. Aznap este a kényszermunkából hazatérő zsidó férfiak hiába keresték a családjukat. Ahogy egyikük felidézte: „Nyolctagú csa­ládunkból – a feleségem, a három gyermekem, idős anyám és két testvérem – rajtam kívül egy árva lélek sem maradt.”

A terror önmagában nem volt újdonság. Nem is olyan régen, 1937-ben és 1938-ban az NKVD szállította minszki foglyait a „fekete varjúkon” Tuhinkába. Ám az NKVD még ekkor, Sztálin nagy terrorjának tetőzésekor is diszkréten járt el: sötét éjszaka, egyesével vagy kettesével vitte magával az embereket. A németek fényes nappal hajtották végre a maguk tömeges akcióját, jelentős mondanivalóval tették közfogyasztásra alkalmassá, egy propagandafilm alap­anyagává. A megrendezett felvonulásnak azt a náci tételt kellett bizonyítania, miszerint a kommunisták zsidók, és a zsidók kommunisták. Ebből pedig a náci gondolatmenet azt szűrte le, hogy a zsidók megsemmisítése, azon túl, hogy biztosítja a Közép hadseregcsoport hátországát, önmagában is egyfajta győze­lem. Ugyanakkor azonban ez az üresen kongó diadal egy sokkal nyilvánvalóbb vereség álcázására volt hivatott. A tervek szerint a Közép hadseregcsoportnak 1941. november 7-re el kellett volna foglalnia Moszkvát, márpedig ez nem következett be.

Kényszermunkások a minszki gettóban

Sztálin továbbra is a szovjet fővárosban tartózkodott, és éppen a maga győ­zelmi ünnepségét szervezte. Soha nem hagyta el Moszkvát: sem 1941 júniusá­ban, a Barbarossa-hadművelet offenzívájának kezdetén, sem az októberi Táj­fun-hadművelet, a kiegészítő offenzíva idején. Lenin bebalzsamozott holttestét elszállították a Kremlből, és biztonságba helyezték, Sztálin azonban maradt, és uralta a helyzetet. Leningrád ostrom alatt állt, Minszket és Kijevet elfoglalták, de Moszkva Sztálin makacs irányításával megvédte magát. November 6-án Sztálin harcos és kihívó beszédet intézett a szovjet polgárokhoz. Megjegyezvén, hogy a németek „megsemmisítő háborúnak” nevezik a maguk hadjáratát, ő ugyanezt ígérte a németeknek. Most először, egyszersmind utoljára, a zsidók irtására is utalt. Kijelentette, hogy a náci rendszer olyan birodalom, amely nagy buzgalmat tanúsít „pogromok” szervezésében, ám a folyamatosan zajló tömeggyilkosságok valósághű leírásától eltekintett. A minszki zsidókat november 7-én (a szovjet nemzeti ünnepen) vitték Tuhinkába, és november 9-én (a nemzetiszocialisták ünnepén) lőtték agyon. November 20-án további ötezret öltek meg. Hagyo­mányos birodalom ilyet a zsidókkal soha nem művelt. 1941 második felének bármely napján a németek több zsidót végeztek ki, mint ahánnyal a cári biro­dalom egész történetének valamennyi pogromja végzett.

A szovjeteknek a háborúról alkotott koncepciójában a tömeggyilkos német zsidópolitika soha nem játszott különösebb szerepet. Sztálin szemszögéből nem a zsidók megsemmisítése volt az érdekes, hanem annak politikai kiaknázása. Amikor a németek a zsidókat a kommunizmussal azonosították, ez a puszta náci meggyőződésnél jóval többet fejezett ki, és nem csak a tömeggyilkosságokhoz szolgált ürügyül: egyszersmind a szovjetellenes propaganda fegyvere is volt. Ha a Szovjetunió zsidó birodalom, nem más, akkor – a náci okoskodás szerint – a szovjet állampolgárok elsöprő többségének nincs oka arra, hogy a védelmére keljen. 1941 novemberében Sztálin arra készült, hogy ne csak katonailag, de ideológiai téren is megvédje a Szovjetuniót. A Szovjetunió, ellentétben a nem­zetiszocialisták állításával, nem a zsidók, hanem a szovjet népek, közülük is elsősorban az oroszok állama. November 7-én, amikor a zsidók egész Minszken át vonultak sírgödreik felé, Sztálin Moszkvában katonai parádé fölött tartott szemlét. Hogy lelkesítse a szovjet népeket és fitogtassa magabiztosságát a néme­tek előtt, Moszkvától nyugatra lévő védőállásaikból hívott vissza néhány had­osztályt, és felvonultatta őket a nagyváros főbb útjain; beszédében pedig felhívta a szovjet népet, hogy kövessék a „nagy elődök” példáját. Hat forradalom előtti háborús hőst nevezett meg – mind oroszok voltak. A katasztrofális helyzetben a szovjet vezér az orosz nacionalizmussal akart mozgósítani.Szovjet hadifoglyok Minszkben, 1942

Sztálin népe nevében is közösséget vállalt az egykori Orosz Birodalommal, azzal az Oroszországgal, amelyre csupán egy nappal korábban a pogromokkal összefüggésben hivatkozott. Amikor a Szovjetunió Kommunista Pártjának fő­titkára a forradalom előtti orosz történelem hőseit idézte meg, a szellemükkel teremtett kapcsolatot. Amikor a történelem középpontjába az oroszokat állította, közvetve leértékelte a többi szovjet nép szerepét, köztük azokét is, akik többet szenvedtek a német megszállástól, mint az oroszok. Ha ez a mostani a nagy honvédő háború, ahogy Sztálin legközelebbi munkatársa, Vjacseszlav Molotov mondta a német támadás napján, akkor mit jelent a „hon” szó? Oroszországot vagy a Szovjetuniót? Ha a konfliktus az oroszok önvédelméről szól, hogyan értelmezzék a zsidók németek általi tömeges legyilkolását?

Hitler nyilvánosan hirdetett antiszemitizmusa Sztálint is, akár a szövetsé­gesek valamennyi vezetőjét, súlyos dilemma elé állította. Hitler kijelentette, hogy a szövetségesek a zsidók érdekében fogtak fegyvert, tehát a szövetsége­seknek (nehogy lakosságuk egyetértsen ezzel a megfogalmazással) ki kellett domborítaniuk, hogy ők minden elnyomott nemzet felszabadításáért harcolnak, és ebben a programban a zsidók nem élveznek semmilyen előnyt. Az a mód, ahogyan Sztálin Hitler propagandájára reagált, fennállása végéig rányomta bélyegét a Szovjetunió történelmére: e szerint a német megsemmisítési poli­tika minden áldozata „szovjet polgár”, de a szovjet nemzetek között az orosz az első. Sztálin egyik legfőbb propagandistája, Alekszandr Scserbakov 1942 januárjában így határozta meg a vonalat: „Az orosz nép – a szovjet népek csa­ládjában az egyenlők közt az első – viseli a német megszállók elleni küzdelem legfőbb terhét.” Mire Scserbakov szavai elhangzottak, a németek a Molotov–Ribbentrop-vonaltól keletre már egymillió zsidót öltek meg, köztük 190 000-et Belorussziában.

Amikor a téli fagyok elérték a villanyáram és tüzelő nélkül hagyott minszki gettót, a zsidók úgy beszéltek otthonukról mint „halott városról”. 1941–42 telén a háború előtti Szovjetunió területén a minszki volt a legnagyobb gettó; mintegy 70 000 zsidót zártak a falai közé. Az utolsó, 1939-es szovjet népszámlálás adatai szerint a város 239 000 főnyi lakosságából mintegy 71 000 volt a zsidó. Néhá­nyan, mielőtt a németek 1941. június végén bevették Minszket, elmenekültek, a nyár meg az ősz folyamán pedig több ezrüket agyonlőtték; másfelől viszont a zsidó lakosságot felduzzasztották a Lengyelországból korábban érkezett me­nekültek. Ezek a lengyel zsidók 1939-ben, Lengyelország német elözönlésekor jöttek ide, de amikor a német csapatok 1941-ben utolérték őket, nem volt hová menniük: a menekülési útvonal le volt zárva. Mihelyt a szovjet hatalom ezeken a területeken összeomlott, már nem kerülhetett sor szovjet deportálásokra, amelyek, bármily gyilkosak voltak is, a németek golyói elől megvédték a len­gyel zsidókat; és olyasfajta mentőakciókat sem lehetett szervezni, amilyeneket Szugihara, a japán kém bonyolított le 1940-ben Litvániában.

Minszk volt a Fehér-ruténiai Főbiztosság (Generalkommissariat Weiβ- ruthenien) tartományi fővárosa (a németek Fehér-Ruténiának nevezték Belo- russziát). Ez a főbiztosság Belorussziának mintegy a negyedét foglalta magá- ban. A szovjet köztársaság keleti része katonai igazgatás alatt maradt, a délit hozzáragasztották az Ukrajnai Birodalmi Főbiztossághoz (Reichskommissariat Ukraine), Białystokot pedig a Birodalom bekebelezte. A Fehér-ruténiai Főbiz- tosság a három megszállt balti országgal együtt a Keleti Birodalmi Főbiztosság- hoz (Reichskommissariat Ostland) tartozott. A belorusz zsidók, akár e polgári megszálló hatóság, akár attól keletre, a katonai megszállási zóna alá tartoztak, a Tájfun-hadművelet vonalai mögött voltak. A Wehrmacht előrenyomulásával párhuzamosan ölték meg őket; ha az off enzíva elakadt, egy részük rövid ideig még élhetett. Amikor 1941 végén a németeknek nem sikerült bevenniük Moszkvát, a megmaradt minszki zsidóság átmenetileg megmenekült. Ahogy a Távol-Keletről érkező szovjet hadosztályok a szovjet főváros védelmét erősítették, úgy küldték ki a frontra a német rendfenntartó rendőrség (Ordnungspolizei) zászlóaljait. És amikor a német offenzíva november végén megtorpant, a had­sereg rájött, hogy a fagyos telet a halott vagy foglyul ejtett szovjet katonák­ról lehúzott csizmákban és kabátokban sem vészelhetik át. A minszki zsidó munkásoknak több csizmát és kabátot kell készíteniük, s ehhez túl kell élniük a telet.

Mivel Moszkva tartotta magát, a németeknek ejteniük kellett Minszket illető eredeti terveiket: a várost nem lehetett kiéheztetni, környékéről nem lehetett eltávolítani a parasztokat, a zsidók egy részének hátralévő idejét meg kellett hosszabbítani. A németek azzal fitogtatták erejüket, hogy hadifoglyok hosszú sorát vonultatták át a gettón meg a városon. 1941 végén, amikor a foglyokat már az éhhalál fenyegette, néhányuk sikeresen nem máshová, mint a minszki gettóba menekült, mert az még mindig biztonságosabb volt, mint a hadifogoly­táborok. 1941 utolsó hónapjaiban a közeli dulagokban és stalagokban többen haltak meg, mint a minszki gettóban. A 352-es, óriási stalagkomplexum, a va­lószínűleg leggyilkosabb hadifogolytábor, fogta össze valamennyi minszki és Minszk környéki tábort. A belvárosi Sirokaja utcában is létesült egy tábor, ahol hadifoglyokat és zsidókat is őriztek, a korábbi tuhinkai NKVD-intézményből pedig német börtön és kivégzőhely lett.

A megszállt Minszkben a németek könyörtelen és kiszámíthatatlan terrort gyakoroltak. Az 1941. november 7-i, karneválszerű halálmenet csak egy volt a vérengző incidensek sorában, amelyek a zsidókat elborzasztották, és teljes bizonytalanságba sodorták sorsuk felől. Különleges megaláztatásokat tartogattak azoknak a zsidóknak, akik a háború előtt közismertek voltak és köztiszteletben álltak. Egy jó nevű tudóst arra kényszerítettek, hogy futball-labdával a hátán négykézláb másszon át a gettó központjában lévő Jubileum téren – utána agyon­lőtték. Másokat házi rabszolgaként tartottak a lakásukban, hogy takarítsanak és mossanak rájuk. Irmfried Eberl német (osztrák) orvos, aki azután érkezett Minszkbe, hogy a fogyatékosok németországi elgázosításánál bevégezte a fel­adatát, azt írta a feleségének, hogy ebben a „paradicsomban” nincs szüksége pénzre. Amikor Himmler Minszkbe látogatott, zsidókivégzési bemutatót ren­deztek a tiszteletére, amelyet még filmre is vettek. Úgy hírlik, később meg is tekintette önmagát és a tömeggyilkosságot a filmvásznon.

 

          4900 Ft
          576 oldal, keménytáblás, 36 térképpel
         www.parkkiado.hu
         www.facebook.com/parkkiado