Romák a honi közbeszédben
2009. május 25. / Gadó János
A cigányság gondjai olyan súlyosak, hogy azokat nemzedékek alatt lehet fölszámolni – ha egyáltalán. A problémák „megoldását” zászlóra tűzni irreális. Az elsődleges feladat az lenne, hogy megtaláljuk, milyen értelmezési keretben szabad beszélni a kérdésről, hogy egyik szélsőség se kavarjon fölösleges indulatokat, és ne erősítse a másikat.
|
|
Roma asszony (Fotó: Roma Sajtóközpont) |
A nagyobbrészt hatástalan romaprogramokra elvert 120 milliárd láttán bal és jobboldal egyaránt az állami romapolitika csődjéről ír. Mintha demokráciában az állam nem azt tenné, amit a társadalom kíván. A társadalom azt kívánja, hogy az állam „oldja meg” a cigányokkal kapcsolatos gondokat. Az állam erre teszi, amire képes: pályázatokat ír ki, programokat hirdet, felelősöket nevez ki és vált le. A helyzet persze nem változik – hogyan változhatnának évszázados kulturális minták 3-4 év alatt? A polgárok erre újfent az államot hibáztatják. A baloldal azért, mert alapállása az, hogy a hatalom mindig bűnös, a szerencsétlen kisebbség mindig áldozat. A jobboldal pedig azért, mert alapállása az, hogy mindenről ez a kormány tehet. De vajon mi a „megoldás” egy olyan telepi közösség esetében, ahol 1990 óta lassan már a második nemzedék nő fel segélyeken, a fiataloknak (akiknek többnyire nyolc elemijük van) 15-17 éves korban születik az első gyerekük, amelyet nem ritkán további öt-hat követ? Mit tud kezdeni egy ilyen helyzettel a nehézkes és távoli állam? Hogyan tudja a telepen élőknek elmagyarázni, hogy a nyomor bővített újratermelése nem jó stratégia, ehelyett vállaljanak csak 1-2 gyereket, de annak adjanak diplomát a kezébe?
A cigányság gondjai olyan súlyosak, hogy azokat nemzedékek alatt lehet fölszámolni – ha egyáltalán. A problémák „megoldását” zászlóra tűzni irreális. Az elsődleges feladat az lenne, hogy megtaláljuk, milyen értelmezési keretben szabad beszélni a kérdésről, hogy egyik szélsőség se kavarjon fölösleges indulatokat, és ne erősítse a másikat.
Az archetipikus (szélső)jobboldal szerint az „uralkodó”, „államalkotó” többség értékrendje az érvényes, amelyet az eltérő hagyományú kisebbség fenyeget, holott utóbbinak kellene alkalmazkodnia, magát meghúznia, és semmiképp sem követelőznie. A ma divatos (szélső)baloldali felfogás szerint viszont többség és kisebbség viszonyában mindig az utóbbi az áldozat. A (szélső)jobbnak a többség, a (szélső)balnak a kisebbség kritikájára nincsenek szavai, fogalmi hálója.
|
|
Ózd, Hetes-telep, 2002. (Fotó: Roma Sajtóközpont) |
A magyarországi zsidóság társadalomtörténetének egyik legkiválóbb kutatója, Karády Viktor írásaiban visszatérő kulcsfogalom az „asszimilációs szerződés”, vagyis az 1868-as emancipációt kísérő és követő konszenzus a magyar politikai elit és a zsidóság között: a teljes jogegyenlőségért cserébe a zsidóság képességeivel az ország gazdasági gyarapodását, modernizációját fogja előmozdítani. Ezt a soha írásba nem foglalt szerződést nem kellett elfogadtatni, megszavazni, kihirdetni: a kor szelleme kívánta meg a magyar elittől a liberalizmust, a zsidóktól pedig az iparkodást a „befogadó nemzet” javára. Ekképp a zsidók és a befogadó nemzet viszonya rendezettnek tűnt: mindketten tudni vélték, mit várhatnak a másiktól. E „szerződés” 1919-ben szétrobbant – ám fél évszázadon át használható kereteket adott az együttéléshez.
Úgy érzem, ma a szerződés szelleme hiányzik a romák és a többségi társadalom viszonyából. Egyik fél sem hajlandó arra, hogy megfontolja a másik elvárásait, viszont mindkettő baljóslatúan figyelmeztet: nagyon nagy baj lesz, ha ez így megy tovább. A roma közösség képviselői sérelmeiket sorolják, és követeléseiket hangoztatják, de nem hangzik el, hogy ezek teljesítése esetén az ő közösségük mit nyújt a többségi társadalomnak. Kommunikációjukból hiányzik az önreflexió.
Bibó István írta le példaszerűen az ilyen helyzetet a zsidókérdésről szóló művében: két, különböző történelmű, kultúrájú, értékrendű csoportnak teljesen eltérő képe van önmagáról és a másikról.
|
|
Munkások (Fotó: Roma Sajtóközpont) |
Egy átlagos faluban a magyar lakosság és a telepen élő romák viszonya gyakran a következő sémával írható le. Előbbiek zajos, rendetlen, dologtalan, állami pénzen élő, vadul szaporodó népségnek látja a cigányokat, akik az ő békés, megszokott életüket veszélyeztetik vagy teszik lehetetlenné jelenlétükkel. A pokolba kívánják a cigánytelep lakóit, és az államtól vagy más hatóságtól várják, hogy ezt a lehetetlen helyzetet oldja meg.
A telepen élők viszont sérelmezik, hogy nekik nem jut mindabból, ami a magyaroknak van. Az ő szemükben nyomorúságos életük merő igazságtalanság, s mindenféle felső hatalmaktól elvárnák, hogy a vágyott javakból nekik is juttasson. A népmesei szegény ember naiv álmai ezek – egy archaikus szemlélet maradványai. (A romák ebbéli elvárásait ugyanakkor nemcsak a mesék táplálják. A XX. század két totalitárius rendszere gyakorolta a népmesei igazságszolgáltatást, mikor is a gonosznak kikiáltott csoportok vagyonát a szegény ember (illetve az ő nevében az állam) elvette. 1944-ben az elhurcolt zsidók hátramaradt javainak széthurcolása/szétosztása valami ősi igazságtétel nevében történt, melyből a magyar falvak és városok lakói közül százezrek húztak hasznot. Vannak tehát történelmi előképek.)
A „szerződés”, helyi szinten, a következőt jelentené: a magyarok belátják, hogy a cigánytelep nem olyan kóros kinövés, amely valami állami csodagyógyszer hatására rövid időn belül felszívódik. Ehelyett tartósan együtt kell vele élni, és jobban járnak, ha megpróbálnak képviselőikkel (ha vannak ilyenek) kommunikálni.
A roma közösségnek viszont azt kell belátni, hogy mindaz, ami a gádzsóknak van, nekik nem „jár”, többé nincs népmesei igazságszolgáltatás, csak több nemzedéknyi munka, amely alatt ezek az anyagi és tudásbeli javak felhalmozhatók. A kommunikáció nekik is hasznukra válik, mert hatékonyabb gazdálkodásra, életük jobb megszervezésére sok használható mintát sajátíthatnak el.
Ez a belátás természetesen nem vezényszóra alakul ki. Ez új együttélési kultúra, melynek meggyökerezéséhez huzamos időre van szükség. A két csoport szószólói, érdekvédői, a befolyással bíró, közismert politikusok, értelmiségiek feladata lenne, hogy a megbékélés hangján szóljanak. Ne csupán a sérelmekről beszéljenek, a másik félben ne javíthatatlan naplopót, illetve rasszista kirekesztőt lássanak, hanem próbálják a párbeszédet keresni. A honi roma-kérdésben használható beszédmód akkor alakulhat ki, ha a kényszeres tettes–áldozat értelmezés háttérbe szorul.
Mindennek egyelőre inkább az ellenkezőjét látjuk. Miután az állam – minden jóhiszemű erőfeszítése ellenére – nem tudhat a két szembenálló csoport kölcsönösen irreális elvárásainak megfelelni, mindkét oldalon nő a kiábrándultság, a frusztráció és a törvénytelenségre való hajlam. A romák körében a megélhetési bűnözés mellett immár egyre világosabb jelei vannak a szervezett bűnözés megjelenésének, s alvilági bandák Siófokon látványos meneteléssel, Veszprémben pedig brutális gyilkossággal mutatkoztak be a nagyközönségnek. Válaszul a többségi társadalom magukat fenyegetve érző részei az 1945 előtti legsötétebb időket idéző szervezetekbe vetik bizalmukat, mint amilyen a Magyar Gárda és hasonszőrű társai (de már a csendőrség újraélesztésének kísérletéről is kapunk híreket).
|
|
Úton hazafelé (Fotó: Roma Sajtóközpont) |
A közelmúlt két kegyetlen gyilkossága – Marian Cozma kézilabdázó lemészárlása Veszprémben, illetve egy apa és ötéves kisfia lelövése a tatárszentgyörgyi cigánysoron – csak tovább fokozta az indulatokat. Az áldozatok temetése mindkét esetben politikai demonstrációval volt egyenértékű, aminek üzenete ez volt a másik oldal felé: belátjátok végre, hogy mit műveltetek?
A veszprémi gyilkosság után Bayer Zsolt uszító szólamait a Magyar Hírlapban széles rétegek megváltó, tiszta beszédként üdvözölték. Az újság honlapján ötezer hozzászólás mutatta, milyen sok ember szívéhez találtak el a szavai.
A tatárszentgyörgyi áldozatok temetésén Kolompár Orbán roma politikus kijelentette, hogy „Ma Magyarországon egy újabb Holokauszt zajlik a cigányság ellen”. Holokausztról beszélni egy olyan ügy kapcsán, melynek tetteseit még nem is ismerik (!), egy olyan országban, ahol az államhatalom 120 milliárdot költ a romák felzárkóztatására – ízléstelenség. S e minősíthetetlen kijelentéssel nem az volt a legnagyobb baj, hogy elhangzott, hanem az, hogy a Népszabadság címoldalán kommentár nélkül megjelent, a haladó értelmiség színe-java pedig tudomásul vette, s nem érezte szükségét, hogy a magáról megfeledkezett politikust a helyére tegye.
Sajnos a magyarországi romákról folyó vita betagozódott a magyar politikai kultúrába. A romákkal kapcsolatos indulatok egybefolynak más indulatokkal, a sérelmek összemosódnak más sérelmekkel. Egyelőre minden csak rosszabb lesz.

















Ha késő délután végigbaktatunk a Böszörményi úton, postára, bankba, önkormányzathoz menet, már a friss ottlakó is összeakadhat a táncőrült és vadászgépkedvelő órással, a fegyelmezett mosolyú
Kutatási adatok bizonyítják, hogy a budapesti zsidóság településszerkezeti vonásai nemcsak a vészkorszak, hanem 1989 után is megváltoztak, átstrukturálódtak. A belső, úgynevezett. „zsidó” kerületek
2010. január 27-én békében, nyugodt szívvel elhunyt a múlt század legszuggesztívebb amerikai írója. Temetéséről nem tájékoztat senki, az írót ismerve, ilyesmire nem kerül sor. Az pedig teljesen biztos,
"Rendesen viselkedett egy Sisák nevű honvéd, egy alföldi parasztfiú." Ez nem csak édesapám beszámolóival, de Csapody Tamás cikkeivel, kutatásaival sem vág egybe.