Paul Lendvai / 2008. október 20.

A telefoncsengetés a hajnali órákban valamikor négy és öt óra között ébresztett fel. A „Die Tat“ svájci napilap külpolitikai szerkesztője volt a vonal végén: az oroszok bevonultak Prágába és a lap különkiadást nyomtat koradélutánra. Kért, hogy írjak azonnal egy értékelő kommentárt és adjam le telefonon.1968. augusztus 21-e volt és a zürichi hívás után sorra jelentkeztek „klienseim“: a Financial Times Londonból, osztrák, német és más svájci újságok és rádiók.

Ma már nehéz elképzelni, hogy mit jelentett ez a drámai esemény akkor a nemzetközi kommunista mozgalomban, s azon túl a keleti tömb országaiban, valamint az európai, sőt a világpolitikában. Idén július elején megjelent egy mű két kötetben, összesen 2800 oldalon a „Prágai tavasz – és a nemzetközi válságév” címmel, melyet hatvan osztrák, német, orosz és amerikai kutató állított össze, eredeti orosz iratokra is támaszkodva. A könyv világosan feltárja a katonai beavatkozást megelőző politikai döntéseket. E szerint a szovjet párt politikai bizottsága már 1968. július 17-én alapjában eldöntötte a katonai beavatkozást. Az új dokumentumok azt mutatják, hogy Brezsnyev sokáig a mérséklet híve volt, nem utolsósorban azért, mert Alexander Dubček eredetileg „az ő embere“ volt Prágában. A héják között a politikai bizottságban volt mindenekelőtt Jurij Andropov, akkori KGB főnök, aki párhuzamot vont az 1956-os Magyarországgal és azt mondta: „Magyarországon is így kezdődött“. Továbbá a főideológus Szuszlov, Grecsko marsallok, a hadügyminiszter, valamint az ukrán pártvezér, Seleszt. A csatlós pártok vezetői közül a német Walter Ulbricht, a lengyel Gomulka és a bolgár Zsivkov követelték a katonai beavatkozást, míg Kádár habozott. Az ötpárt varsói találkozóján, július 15-én Ulbricht élesen megtámadta Kádárt: „A legközelebbi csapás ellenetek, a Magyar Népköztársaság ellen fog irányulni.“

Mindezt persze akkor nem tudtuk, de Bécsben is nagy jelentőséget tulajdonítottunk Tito (augusztus 9-i) és Ceausescu (augusztus 16-i) prágai fellépéseinek. Szovjet javaslatra, Dubček augusztus 17-én este, Komáromban még utoljára találkozott Kádárral. A dokumentumgyűjtemény szerint a teljes létszámban összeült szovjet politikai bizottság ugyanezen a napon, vagyis augusztus 17-én egyhangú döntést hozott, hogy a bevonulást „a lehető legközelebbi időpontban“ végre kell hajtani. Másnap, vagyis 18-án, Zsivkov, Kádár, Ulbricht és Gomulka egy moszkvai találkozón a döntést jóváhagyták.   A megszállás következményeiről, a kilátástalan ellenállási akciókról, a „Brezsnyev-doktrina“ jelentőségéről, mely minden kommunista párt szuverenitását korlátozta, számos tanulmánykötet jelent meg.

Ausztria, mint szomszéd semleges ország s egyben tranzit a jugoszláviai üdülésről visszatérő csehszlovák turisták tízezreinek, bizonyos értelemben hasonló szerepet játszott, mint 1956-ban, a magyar forradalom idején. Josef Klaus kancellár és kormánya ugyan nagyon visszafogott deklarációkat adott ki, de az ORF, az osztrák rádió és televízió roppant fontos tényező volt az ellenállás szervezésében. A cseh és szlovák lakosok jelentős része látta az élő közvetlen adásokat és kommentárokat. Ezért támadta a szovjet és a („normalizált”) csehszlovák vezetés akkor is és később is az osztrák médiákat. (Részleteket lásd legújabb könyvemben: „Az osztrák titok – 50 év a hatalom kulisszái mögött, 2008. Figyelő-Sanoma, különösen 118-121 o.)

A prágai tavasz elleni rágalomhadjáratban fontos szerepet játszott az „anticionizmus” leple alatt folytatott antiszemita agitáció. Ne feledjük, hogy a cseh reformmozgalom időben majdnem egybeesett a lengyel párton belüli hatalmi harcok alatt kirobbant „anticionista kampánnyal”, amely később az egész lengyel zsidó közösség széteséséhez s tízezrek emigrációjához vezetett. "Három zsidó származású személyiséget vádolt meg Jurij Andropov 1968. október 13-i titkos jelentésében „az ellenforradalmi összeesküvésről Csehszlovákiában“: „Kriegel, Goldstücker és Sik leleplezték magukat, mint a cionista befolyás aktív ügynökei Csehszlovákiában. Kapcsolatokat létesítettek külföldi cionista szervezetekkel, elsősorban Wiesenthallal a „Joint szervezett hivatalnokával.” Az összes kommunista hírforrás ehhez hasonló és más nevetséges rágalmakat közölt. Simon Wiesenthal az úgynevezett „Eichmann-vadász” vörös posztó volt a Kreml szemében, mert nemcsak a háborús bűnösöket kutatta ki, hanem a keletnémet, a lengyel és a csehszlovák pártban megbújt nácikat es kollaborátorokat is.

Az elsőszámú céltábla természetesen Frantisek Kriegel (1908-1979) volt, aki nemcsak a reformpolitikában játszott fontos szerepet, hanem a legbátrabb cseh kommunista politikusnak is bizonyult. A Galíciában született és  Prágában orvosi diplomát szerzett Kriegel 1966 óta KB-tag, majd mint az elnökség tagja (1968 április-augusztus) és a Nemzeti Front elnöke, 1968 augusztus 26-án Moszkvában az egyetlen cseh vezető, aki elutasította a hírhedt Moszkvai Protokoll, a beavatkozást legitimáló kapitulációs okmány aláírását. Elveszti összes párttisztségét és 1968. október 18-án egyike annak a négy képviselőnek, akik a szovjet csapatok állomásozását legalizáló egyezmény ellen szavaznak. A pártból hamarosan kizárják. Kriegel 1977-ben  az Charta 77 első aláíróinak egyike.

Ota Sik (1919-2004), a csehszlovák gazdasági reformok „atyja” és nemzetközileg elismert szimbolikus alakja, aki már 1963-ban egy reformprogramot készít elő. A döntő politikai csaták alatt miniszterelnök helyettes. A szovjet kampány egyik fő céltáblája s már szeptember 3-án lemondásra kényszerítik.  Svájcba emigrál Jugoszláviából, ahol az invázió idején szabadságon tartózkodik, s a szovjet beavatkozást élesen elítélti.

Ausztriában és a német nyelvterületen különösen ismerték és tisztelték Eduard Goldstückert (1913-2000), az irodalomkritikust és esszéistát, aki a reformkorszakban, mint a Csehszlovák Írószövetség elnöke, képviselő és a Károly egyetem rektora fontos szerepet játszott. Ő volt Csehszlovákia első nagykövete Izraelben (1949-1950), s utána a hírhedt Slansky-perben (ahol a 14 vádlott közül 11 zsidó volt) életfogytiglani börtönre ítélték. 1955-ben szabadult s 1963-ban kezdeményezte a híres Kafka nemzetközi konferenciát. A második vilagháború alatt Oxfordban végzett, az invázió után újra Angliába menekült, ahol a sussexi egyetemen tanított.

Eltekintve attól, hogy  a csehszlovák emigráció vezető személyiségeit (Zdenek Mlynar, Jiri Pelikan, stb) jól ismertem, mint nemzetközi Kelet-Európa kommentátor is végig követtem a sikerek és a kudarcok, a  megtorlás és az ellenállás  izgalmas eseménykrónikáját. A lengyel és csehszlovák anticionista kampányok s következményei ösztönöztek arra, hogy megírjam „Antiszemitizmus zsidók nélkül“ című könyvemet (1972) angolul, mely később németül, franciául, héberül és (szamizdat kiadásban) lengyelül is megjelent. Ebben részletesen foglalkoztam a Prágai Tavasz antiszemita vonatkozásaival. Világosan kell látni, hogy itt egy tudatos KGB-diszkreditálási akcióról volt csak szó, hiszen a néhány zsidó származású szereplő tevékenységének a világon semmi köze a zsidósághoz ‚an sich’ nem volt.

Visszanézve, a sors iróniája, hogy annakidején könyvemben szembeállítottam a lengyel és csehszlovák anticionista pártkampányt a magyar és román rezsimek viszonylagos mértéktartásával. Ma egy ilyen jellegű összehasonlító tanulmányt sajnos fordítva kellene megírnom, vagyis a pozitív lengyel példát a negatív magyar képpel szembesítve.