Vita Komlós Aladárral

2009. december 31.

Ha valaki Mózes és Einstein, a Törvény időtlen mítosza és az új időt nyitó tudomány között próbálna helyet keresni annak a Komlós Aladár által fogalmilag aligha véletlenül  tisztázatlan hagyott értékegyüttesnek?, tulajdonságkészletnek?, amelyet a szerző finoman és ködösen zsidó léleknek nevez, figyelmen kívül kellene hagynia azt a tényt, hogy a zsidóság sem csupán lángelmékből áll, s a judaizmus története sem csak csúcsteljesítmények és szent szimbólumok története.

Nem volt ez titok nyolcvan évvel ezelőtt sem, a szerző is tudta (hiszen a Galilei-körben inaskodott). Talán ezért is mellőzte a bajos meghatározásokat: ki a zsidó?, mi a lélek? De hát esszét írt, nem tudományos értekezést. A címadásban pedig a korstílus egyik csábításának engedett. Nem a rigorózus elemzés szellemének, hanem az etnokulturális pátosznak. Mégsem tagadható meg ettől a pontatlan jelzős szerkezettől sem a jószándék: az integrálás szándéka, amely talán egy releváns vonást kívánt érzékeltetni, a tagadhatatlan zsidó univerzalizmusét. Hogy-hogy? Zsidó lélek nincs, de zsidó univerzalizmus van? Talán éppen ez az univerzalizmus, az egyetemes emberiség képviselete zárja ki, hogy a zsidóságot mint egységes tömböt lehessen értelmezni. És saját, kizárólagosan birtokolható lélekkel lehessen felruházni. Mert ugyan ki hordozhatná az igazi, a hiteles zsidó jelleget? Káin vagy Ábel? Jákob vagy Ézsau? Jézus vagy Judás? Spinoza vagy a kiközösítői? Jichak Rabin vagy a gyilkosa? És itt csak a legismertebb paradigmáknak a közös emlékezetből kitörölhetetlen, klasszikus megtestesülései közül idéztem meg néhányat. A zsidóság formálta ki őket és az emberiségnek egy nem is jelentéktelen része fogadja el, ismeri fel bennük önarcképének egy-egy jellegzetes – vagy azzá stilizált –, vállalható vonását. Tekintélyes tanú, a nagy vallástörténész,  Hans Küng szerint például Ábrahám története az emberiség egyetemes történetével és előtörténetével függ össze. A bibliai időktől a történelmi időkig és napjaink tapasztalatáig  csak arra találunk bizonyítékokat, nagyon meggyőzőeket, hogy sem a valóság, sem a legenda nem a vagy-vagy, hanem az is-is feszültségét hordozza.

Abba a nyitottságba, amelyet ma már az akkori Korunk pluralizmusának nevezhetünk – a folyóirat kortárs barátai elfogadóan, kortárs támadói és ritkán tárgyilagos utókora pedig elutasítóan eklekticizmusként azonosították – ez bőven belefért. Emigránsok fórumaként indult a Korunk, Kolozsváron, 1926-ban, vagyis a forradalmak és Trianon után, s bár a harmincas-negyvenes évek szóhasználatával: őskeresztények, Dienes László és Gaál Gábor szerkesztették, zsidó lapként tartotta számon a jobboldali sajtó. Nem indulatmentesen és nem véletlenül.

Idetartozik ez? – kérdezheti türelmét vesztve az olvasó. Talán igen, hiszen nem mindegy, hogy mikor, mi, hol kér és kap szót a nyilvánosságban. Például A zsidó lélek a Korunkban 1929-ben. A havi folyóiratot, bár impresszumán Gaál Gábor még mint társszerkesztő szerepel, ekkor már gyakorlatilag egymaga szerkeszti. Dienest ugyanis családostól szó szerint kiverték Kolozsvárról a légionárius diákok. Ők is azt hiszik, hogy zsidó (úgy látszik, a másságnak, akkor és azóta is, ez a legkézenfekvőbb magyarázata és legközismertebb neve), holott egyik őse Magyarország nádora volt. De zsidó a felesége, doktor Götz Irén, Curie-ék tanítványa, aki franciául ad elő a román orvosi egyetemen és olyan szigorúan vizsgáztat, mintha a Sorbonne-on tanítana. Ez is idetartozik? A légkört mindenképpen érzékelteti, hovatovább a történelmi hátteret is. Különben Gaál Gábor és Komlós Aladár csaknem egyidősek, a budapesti bölcsészkar latin-magyar szakát is egyidőben látogatják a tizes évek elején. Ismeretségük alighanem innen ered. Szemléletalakító közös élményük a századelő pezsgő szellemi élete, közös tapasztalatuk a háború, aztán a forradalmakat követő emigráció. Bécs után Komlós útja Kassára, Bécs és Berlin után a Gaálé Kolozsvárra vezet. Közös lehet a  többé-kevésbé szabad helyválasztás indítéka is: utódállamok magyarok lakta, történelmi és kulturális hagyományú vidékén keresnek megélhetést, értelmes munkát, szerepet. Amit találnak, jobb is, rosszabb is, mint amire számíthattak.

A húszas évek ezek, az az évtized, amelynek az elején a magyar felsőoktatásban életbe lép a numerus clausus. 1924-ben, ugyanabban az esztendőben, amikor  Bálint Györgyöt nem  veszik fel a budapesti egyetem bölcsészkarára, megalakul Gömbös Gyula Fajvédő Pártja. Nem légüres térben kezd Komlós Aladár a zsidó lélek fölött meditálni. Válasz ez a fokozódó nyomásra? Szorongás, felkészülés, identitáserősítő, kritikai önvizsgálat és pátosz? Az egész együtt talán több mint közérzet, van eszmetörténeti relevanciája is: időről időre a judaizmuson belül valaki, valamiféle mandátum birtokában időszerűnek érzi újragondolni, újra is fogalmazni a zsidó identitást. Hogy az egyáltalán újragondolásra szorulhat, valójában a zsidó Felvilágosodást, a Haszkalát követően válik tudatossá, majd az emancipáció mértékében egyesek számára evidenciává. A kétezeréves szétszóratás változó körülményei, színhelyei, szakaszai e vállalkozások indokoltsága mellett szólnak. Ilyen természetű voltaképpen előbb a Komlós Aladár, aztán a Pap Károly – ismertebb és meggyőzőbb – kísérlete. Az utóbbi talán annak is köszönheti viták erősítette, kedvező fogadtatását, hogy egyből odahelyezi Mózes emblematikus alakját ahová való: az identitásképző egyetemes szimbólumok közé, a mediterrán szellemi bölcsőbe, Oidipusz mellé. Mert a párhuzam, meglepő módon, rokonképletet tár fel: a világraszóló, világot teremtő kaland itt is, ott is azzal kezdődik,  hogy egy nyugtalan fiatal férfi útnak indul és felfedezi származása titkát. Szellemes válasz lehet ez a párhuzam arra a rangsorolásra is, amely (például Hegel tekintélyével), a görög erő, szépség, harmónia ellentéteként állítja be a judaizmus kulturális gyökereit. Mindkét hőst isteni elrendelés vezérli. Csakhogy Oidipusz a maga egyéni sorsát teljesíti be, Mózes pedig közösségi küldetést valósít meg. A  zsidó specifikumot alapvetően ez a küldetéstudat határozza meg, még akkor is, amikor már más értékszempontok is csatlakoznak az ősi örökséghez. Ami 1929 és 1944 között magyarul ebben a tárgyban elhangzik – erről szól. És erről szól végül, bár még nem sejtik, hogy egyikük útja Borba, a másiké Birkenauba vezet, a nevezetes Komlós–Radnóti levélváltás. Amint levelében írja „háromhónapi munkaszolgálat és tizennégynapi büntetőtábor után”, 1942-ben, Radnóti Miklós mint magyar költő határozza meg magát, és nem ad verset a nem irodalmi kritérium köré szerveződő almanachba. Hiszen költészet és valóság közé szorulva, ott keres szolidaritást, ahol talál: „az én ’nemzetem’ nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó,” és „az Újtestamentum költészete épp úgy az enyém, mint az Ótestamentumé...” Az Ararát-almanachot szerkesztő Komlós a közösséget képviseli itt, Radnóti az egyént. Párhuzamos monológok.

Két évvel később, 1944. május 4-én (kiegészítve a maga egy évvel korábbi, felejthetetlen Shylock-metaforáját), Németh László így ír a Soproni Naplóban: „A magyar közvélemény nagy megelégedéssel és őszinte örömmel veszi tudomásul a kormány rendeletét, amely megtiltja hazánkban, hogy zsidó szerző könyve megjelenhessék.” Éppen Sopron környékén, Balfon ér alig egy év múlva, munkaszolgálatosként, az a zsidó halál, amiről Semprun, könyvében, A nagy utazásban, mint lényeges megkülönböztetés és különbség kritériumáról olvashatunk, névtelenek mellett, három zsidó szerzőt, Halász Gábort, Sárközi Györgyöt, Szerb Antalt. Zsidó lélek? Zsidó szerző, zsidó halál. Az a srác, aki biztos pusztulással járó harci feladatot vállal a francia Ellenállásban, mert – mint mondja – nem akar zsidó halált halni, fosztóképzős halált, védtelenül, fegyvertelenül, pontosan fogalmaz. Félmilliónyi magyar zsidó áldozata volt a Soának.Volt köztük katolizált költő és kommunista költő, falusi boltos és ortodox foltozó szabó meg liberális ügyvéd. Ki tudná mindüket felsorolni? Nagyon sok mindenben különböztek.És mind zsidó halált haltak – ez volt a közös.

Komlós Aladár esszéjének megjelenésétől a tömeges zsidó halálig hátra van még tizenöt év. Négyessy Lászlóval vitatkozik Móricz Zsigmond 1931-ben a Nyugatban. Elmondja, hogy nagy sikerrel előadták Debrecenben a Légy jó mindhalálig színpadi változatát. Másnap tüntet a Bajtársi Egyesület, „mert a főszerepet zsidó fiú játszotta. Én ezt bizony nem kérdeztem meg előre. Én csak azt konstatáltam a közönséggel együtt, hogy brilliánsan játszott, és a lelkek mélyéig meghatotta a közönséget.” Akárki volt a fiatal színész, Auschwitzban végezte, vagy túlélőként szolgálta tovább a magyar Tháliát, mindenképpen kettős identitással élte át a pillanatot. Ez az a kettős identitás, amelyben például Illyés Gyula nem hisz. Nem érzi őszintének. Holott barátjának nevezi a katolizált Sárközit, méltatja érdemeit a magyar szegényparasztság ügye szolgálatában a népi írók oldalán, s azt, hogy mégsem mentették meg, így magyarázza: „Nem akart kivételezett lenni, most is a nehezebb sorsot akarta...” Ne vette volna észre Illyés, hogy Sárközi azt a sorsot választotta, amely elkötelezi a magas moralitású egyént a legszegényebbek és – ismét csak a korszak diszkrimináló szavával – a fajtájával való sorsközösség mellett?   

Heller Ágnes szerint a Soá kilóg a történelemből. Kertész Imre ezt másként látja: 2000 év civilizációjából következik a Holokauszt, hiszen sem az áldozatok, sem a hóhérok nem a semmiből jöttek. Bíbó István végezte el a magyar társadalmi gondolkodásban előzménytelen elemzését annak a jelenségegyüttesnek és annak a folyamatnak, amelyben az ún. zsidókérdés a maga reális összefüggéseibe kerül. A második világháború után ilyen gyors, érdembeni reagálásra csak egy európai példát ismerünk, a Jean-Paul Sartre könyvét: Reflexion sur la question juive. Figyelemreméltó, hogy két nem zsidó érzi ezt sürgős feladatnak. Európa lelkiismerete szólal meg a Soá után, a zsidó államalapítás előtt. Bíbó tudósi teljesítménye objektív, higgadt, a francia egzisztencialista Sartre ironikusan, indulatosan szólal meg (könyve magyarul hamar megjelent, sajnos szerencsétlenül megválasztott címmel: Vádirat az antiszemitizmus ellen), írói bravúr a Voltaire-i pamflethagyomány sistergő modorában. Alapmunka mind a kettő, egyik sem vesztett aktualitásából, ami egyszerre válik a szerzők dicséretére és a kortárs világ szégyenére.

Aki ma Komlós Aladár nyolcvan éves töprengését olvassa, megrázó történelmi tapasztalatok és a téma hatalmas szak- és szépirodalmi feldolgozottságának ismeretében teheti. Kérdés, hogy nem diktál-e méltánytalan ítéletet ez a perspektíva, elfogadtatja-e magát ez a kordokumentum, annak, ami ma lehet.