Forrás: 168 óra

Spiró György / 2009. január 5.

Temetői járat

A végállomáson ülök a villamoson, nem indul, délfelé jár, fejemet az ablaküvegnek támasztom, és bámulok kifelé. A Moszkva téren valószínűtlen alakok imbolyognak a hőségben, árnyék sehol. Mindig újra lenyűgöz a környék, ilyen csúfat még a Balkánon is ritkán találni.

A metró felől nagydarab pasas közeledik, vidáman integetni kezd valakinek, de mintha egyenesen rám vigyorogna, aki az ablaknál ülök a középső ajtó mögött. Sose láttam, ebben biztos vagyok. Ötvenes férfi, kicsit el van hízva, felszáll a középső ajtónál, lihegve lehuppan tőlem balra az ülésre, otthonosan elterpeszkedik, és felém fordulva rám vigyorog.
– Szia, Gyuri! – mondja.

Kerek az arca, a szeme táskás, izzad, rossz a szaga, de nem biztos, hogy részeg. Morgok valamit. A villamos fala felé próbálok húzódni, hogy a combja ne érje az enyémet; elég reménytelen.

– Na, hogy is van az, Gyuri – érdeklődik harsányan –, hogy ha a zsidók nem lettek volna, még ma is gatyában járnának a magyarok, és nem tudnának írni-olvasni a magyarok, ha a zsidók nem lettek volna?!

A villamoson ülők, akiket szemközt látok, többségükben idős, romos emberek, undorodva néznek meg maguknak, aztán tüntetőleg elfordulnak, két néni a száját is elhúzza. Eddig nem voltak felvilágosítva, hogy egy kártékony idegen szállta meg az ő villamosukat.

Mély szégyen fog el, bár nem tudom, mit is szégyellek inkább: hogy valaki nyilvánosan lezsidóz engem, vagy hogy egyáltalán zsidózni lehet, vagy hogy a közeg irántam válik ellenségessé egy pillanat alatt, vagy azt röstellem, hogy nem üvöltök rá, és nem pofozom fel azonnal.

Felmérem a helyzetet: nem tudok kimászni, ahhoz őt kellene megkérnem, hogy álljon fel, ami a megfutamodással lenne egyenlő. Kénytelen vagyok válaszolni.

– Ilyet én nem mondtam – közlöm tárgyilagosan.

– Dehogynem mondtad, Gyuri – biztosít mély meggyőződéssel. – Te mondtad. Tudjuk.

Hirtelen eszembe jut: vagy másfél évtizede mondott valaki valami hasonlót... Mit is mondott és kicsoda?

Meglódul a villamos, ötven méter után, az alagutat követően piros lámpát kap, ahogy szokta, ezen nem segít se rendszerváltozás, se forradalom.

– Nem én mondtam – ismétlem meg, és megvilágosodásom támad –, hanem egy rabbi, aki rögtön azután emigrált.

Még a neve is bevillan, a keresztneve – ha ugyan fogalmazhatok így egy rabbival kapcsolatban –, György, mint az enyém, a vezetékneve pedig német, a mi „lengyel” szavunk is ebből van, de nem mondom ki, nem fogom kiszolgáltatni akkor sem, ha elment innét, noha azt, amit nyilatkozott, rettenetes hülyeségnek tartom. Valaki azt mondta róla, hogy Kanadában taxizik azóta. Ki is mondta?...

– De te mondtad, Gyuri, tudjuk mi azt – mondja utastársam, és bólogat hozzá. – Számon vagytok ti tartva. Minden fel van írva. Tudunk mi rólad mindent. Te mondtad, de bizony hogy te mondtad.

– Nem mondhattam, mert ilyen baromságot sose gondoltam, és amit nem gondolok, azt nem tudom mondani. Amit nem gondol az ember, azt nem tudja mondani.

Ez eljut a tudatáig, kis csönd támad, továbbra is terpeszkedik, de most nem a képembe néz, hanem maga elé; olyan, mintha gondolkozna.

– Én azt írtam – folytatom higgadtan –, hogy „jönnek a dúltkeblű mélymagyarok megint”, huszonegy éve jelent meg, azt a verset vállalom, noha nem nagyon jó vers esztétikailag, de így gondoltam, és ma is így gondolom. Talán erről van szó, ezt gyakran szokták felhozni ellenem, ezt vállalom. Minden soromat vállalom, amit valaha írtam; tévedhettem; ebben nem tévedtem.

Úgy látszik azonban, ez a főbenjáró bűnöm nem jutott el hozzá. Bármenynyire meglep, erről nem tud, őszintén értetlenül néz rám. Csodálkozom, igyekszem nem mutatni. Zavarba ejtheti a „dúltkeblű” jelző, valóban nem könnyű szó, nem igen értenek meg ilyen szóösszetételt ma már, valószínűleg egyik tagját sem értik, ezek már nem tudnak magyarul.

A fejét rázza.

– Tudjuk, amit tudunk – szögezi le –, és miközöttünk mindenki tudja. Nem is olvassa közülünk senki, amit írsz. Jobb körökben Magyarországon egyetlen sorodat sem olvassák, Gyuri. Egyetlen büdös sorodat se. Nem olvasnak téged a magyarok, Gyuri.

Eldöntöm, hogy visszategezem, ha már ennyire összemelegedtünk.

– Sajnálhatjátok – mondom –, mert nagyon jó műveket írtam az elmúlt tíz-tizenöt évben. Regényeket, drámákat, érdemes lenne elolvasnotok őket.

Meglepődik, ez megint hatott.

– Még amikor a lengyelekről írtál, azt olvastuk – közli engedékenyen –, de aztán elkövetted a bűnt, és azóta a kutya se olvas, mert te gyűlölöd a magyarságot.

– Már hogy gyűlölném a magyarságot, amikor én is magyar vagyok? Egyes személyeket lehet gyűlölni, de az összességet nem, olyan nincs, az csak elvonatkoztatás. A kollektívumot se szeretni, se gyűlölni nem lehet, legföljebb ábrázolni.
Ez a szempont is meglepi, nem várt tőlem ilyet, vagy inkább nem érti; elhallgat.

A Böszörményi úton zötyögünk, majd csikorogva, nehézkesen kanyarodunk a hosszú lámpa után a Jagelló útnál. Öszszefüggéstelenül hablatyol a lengyelekről, pedig nem nézett a Piłsudski-emléktábla felé, majd érdeklődik, értek-e valamit lengyelül.

– Ha nem tudnék jól, nem lettem volna képes a regényeimhez összeszedni az anyagokat – mondom.

Hallgat, rágódik. Arra gondolok, hogy ezúttal talán a regényeim többes száma zavarta meg; rájött, hogy valamit kihagyott, és mintha tudat alatt röstelkedne emiatt.

Váratlanul a bátyjáról kezd mesélni, akit nekem ismernem kellene, mert irodalmár. Fogalmam sincs, mi a neve, így a bátyja vezetéknevét sem tudom. Ő ismeri a képemet, tudja a nevemet, ez neki elég az ismeretséghez. Nem világosítom fel, hogy nem minden irodalmárt ismerek kies hazánkban, még megsértődne. A lengyelekre vissza-visszatér, azok fasza gyerekek, állapítja meg többször is. A Németvölgyi úton araszol a villamosunk fölfelé. A lengyelek, azok igen. A lengyelek. Hogy azok mennyire szeretnek minket. Bólogatok.

A temető főbejáratánál száll le, nem köszön el olyan harsányan, mint ahogy a Moszkva téren rám köszönt. A villamos előbb elindul, semhogy láthatnám, temetésre tart-e, vagy a környéken lakik. De nemigen lakhat a környéken, mert akkor már találkoztunk volna a buszon vagy a villamoson.

Kevés utas maradt, az idősebbek leszálltak menet közben vagy legkésőbb a temető főbejáratánál. Nézem az ifjakat, magukba roskadva ülnek, vagy bámulnak ki az ablakon. Némelyikük füléből vezeték lóg ki, ők bódultan ingatják a fejüket. Húsz éve a villamoson még lektűröket bújtak, tíz éve újságot silabizáltak, ma már egy képekkel teli bulvárlap címeinek kibetűzése is nehezükre esne.

Ezeknek fogalmuk sincs arról, hogy ki mindenkit ne olvassanak.