Gadó János / 2008. augusztus

Ez év júliusában a Magyar Gárda szokásos vidéki vendégszerepléseinek egyikén, Szikszón roma ellentüntetőkkel találkozott. Utóbbiak, nagy számbeli fölényben, immár figyelmeztető erődemonstrációt tartottak. A romák és a többségi társadalom közti feszültségek eszkalálódni látszanak.

Sajnos a jelenlegi politikai klíma a kérdés kezelésére különösen kedvezőtlen. Sok tekintetben különböző kultúrák együttéléséről van itt szó, ahol az előrelépés négyéves ciklusokban nemigen mérhető. A mai magyar politikai kultúra viszont a kormányokon kéri számon az eredményeket: ez új programok, új hivatalnokok, s mindehhez még több pénz bevetésére ösztönöz. Az eredmény újabb csőd, újabb elpocsékolt milliárdok, amiért aztán újra a kormányon verik el a port.

1989 után hatalmas, új kihívások érték a magyar társadalmat. A romák nagy többsége kétségkívül a változás vesztesei közé tartozott, mondhatni, padlóra kerültek. Az új világ által megkövetelt szakmai tudás, magatartásformák, bonyolult értékrend sok esetben átláthatatlanná és/vagy elérhetetlenné vált számukra. Nem tehettek mást, visszahúzódtak saját közegükbe és saját (újratermelődött) szubkultúrájukba.

Jelenleg a változások dinamikája nagyon sok településen jellemzően ellentétes irányba sodorja a roma és nem roma közösségeket. Utóbbiak nagy áldozatok árán igyekeznek lépést tartani a felgyorsult fejlődéssel, előbbiek számára viszont ez egyre reménytelenebbnek tűnik.

Értelmetlen azt kérdezni: „Ki a felelős mindezért?” A társadalmi változásoknak nincsenek felelősei. Ugyancsak hibás, sőt, felelőtlen a kérdés: „Mi a megoldás?” A vélt, vagy valós társadalmi problémákra a XX. században próbáltak „megoldást” találni – ismeretes, hogy miféle eredménnyel. Megoldás nincs, jó esetben apró előrelépések sora várható, amelyek évtizedek alatt hozhatnak számottevő változást. A messianisztikus türelmetlenség sehová nem vezet. Ennek jegyében szórtak el 120 milliárd forintot a roma programokra: gyors megoldásra, látható, statisztikailag kimutatható eredményre törekedtek mindenáron. (Miközben természetesen nem a romákra költött pénzt sajnálom, hanem annak alacsony hatékonyságát fájlalom.)

Szemellenzős vállalkozás a romák nehéz helyzetét egyedül az áldozatiság kategóriáival leírni, s a többségi társadalom kirekesztő hajlamaiban, az állam nemtörődömségében keresni minden probléma gyökerét. Ez a szemlélet – a humán értelmiség minden jó szándéka mellett – csak súlyosbítja a gondokat, mert a romáknak azt üzeni, hogy nem felelősek a saját sorsukért, a többségi társadalmat pedig a „bűnös vagy” üzenettel frusztrálják. Mindez csak a Magyar Gárda és társai iránti rokonszenvet növeli. Ajánlatos lenne észrevenni, hogy a szélsőjobb jelentős részben az elhallgatott vagy félrekezelt társadalmi problémákból él. Agyrémeikre sokkal kevesebb vevő lenne, ha nem tudnának valós feszültségeket meglovagolni. A szélsőjobb elleni leghatékonyabb módszer nem az antifasiszta tüntetés (bár néha ez sem megkerülhető), hanem az, ha elveszik tőlük a témáikat.
A multikulti szokásos lózungjai („a másság elfogadása”, „az idegen szép”) nyilván jószándékúak, de elégtelenek, mert csak a többségi társadalomnak üzennek: nincs más dolga, mint félretenni előítéleteit, megnyitni a szívét és a feszültségek maguktól eltűnnek.

Ám a különbözők együttélése nem feltétlenül nyereség. A XX. század etnikai/faji alapú háborúi és népirtásai után nevetséges volna ezt állítani. Az „idegen”, a más (szub)kultúrában felnőtt ember mindenekelőtt: kihívás. Kisebbségnek és többségnek egyaránt meg kell tanulnia, miként kezeli az új helyzetet. Ki kell alakítani az együttélés működőképes szabályrendszerét. Ennek útja sok-sok tanulás, próbálkozás, kudarc és újrakezdés. Ha ez sikerül, nyereség, ami által mind a két fél gazdagodik. Ha nem sikerül, az feszültséget okoz, halmozódó problémákat, kölcsönös meg nem értést s végül akár robbanást, mint azt a 2005-ös franciaországi zavargások mutatták.

 „Tabuk nélkül kell végre beszélnünk a kérdésről” – mondják ismét mások. Feltehető jó szándékukat szerencsétlenül fogalmazzák meg, hiszen – például – a kérdés fajvédelmi szempontok szerinti taglalása igenis tabu. Ugyanakkor a hagyományos baloldali, antirasszista, kisebbségvédő fogalomkörben sem lehet mindezt értelmesen megvitatni. Hisz ez előbbinek csak a tükörképe. Bizonyos tabukat tehát le kell dönteni, másokat viszont szilárdan fenn kell tartani. Vagyis: új szabályrendszert kell kialakítanunk.

Így például beszélhetünk különböző (szub)kultúrák együttéléséről, melyek közül az egyik megkönnyíti, a másik megnehezíti a rohanó világhoz való alkalmazkodást. Az egyik nem erény, a másik nem bűn, csupán adottság, de minderről nem beszélni felelőtlenség. A problémákat meg kell fogalmazni, hogy kezelhessük őket. Itt járatlan útra léptünk, s a legkevesebb, amit tehetünk, hogy ezt fel- és elismerjük. Eközben számtalanszor fogunk botlani, de botlásainkat menti, hogy nem a kirekesztés, hanem a közeledés szándéka hajt: az együttélés működőképes formáit keressük.

A monoki önkormányzat határozata a gyerekek iskoláztatásához és közösségi munkához kötötte a szociális segély folyósítását. E döntésnek – melyet sokan bíráltak és sokan támogattak – rengeteg hibája volt, mint minden új és szokatlan lépésnek, de semmiképpen sem tartom egészében elvetendőnek. A gyerekek iskoláztatása: alapkövetelmény. A közmunka nem hoz megoldást az állástalanság gondjaira, de mint fentebb leszögeztük: itt megoldások nincsenek, legfeljebb a helyzet javítására tett szerény lépések. Annyit elmondhatunk: e döntésnek nem a romák kirekesztése, hanem integrálása volt a célja. Nem vártak kormányzati lépésekre, a helyi közösség kezdeményezett, ami demokráciában elengedhetetlen. A kezdeményezés gyengéje volt ugyanakkor, hogy elsősorban az adminisztratív oldalra helyezte a hangsúlyt és nem az informális párbeszédre. A gondok kezelésére tett kísérletről van szó, hibáira rá kell mutatni, de nem szabad az egészet elítélni és lesöpörni.