Vita a „továbbfejlődés és lelki épülés szolgálatában”.

Írta: Köves Slomó - Rovat: Hagyomány, Politika, Történelem

Megtisztelő számomra, hogy a Szombatban megjelent írásomra Schweitzer Gábort követően Schweitzer József professzor is reagált…

… „Az öregek koronája gyermekeik gyermekei, és a gyermekek dísze a szüleik” (Példabeszédek 17:6.)

 „A neológiát a történelmi szükség teremtette meg”

Annak is örülök, hogy lényegi állításomat Schweitzer professzor valójában nem  tagadja, hanem kifejezetten megerősíti. Én ugyanis azt írtam, hogy „a neológia annak a külső politikai nyomásnak kívánt megfelelni, amely a zsidók egyenjogúsítását a vallási szokások kozmetikázásához, a zsidó identitás részleges feladásához és az asszimilációhoz kötötte”.

Koves_Slomo

Schweitzer professzor  a megítélésem szerint lényegében ugyanezt a gondolatot fogalmazza meg  cikke végén: „A neológizmus kialakulását a történelmi szükség teremtette meg, amennyiben a polgári és vallási egyenjogúsítás a zsidók számára történelmi lehetőség és szükség volt a legkülönbözőbb hivatásokban történő elhelyezkedésre. Ez pedig, ha tetszik, ha nem, indokolta, hogy a zsidók egy jelentős része elhelyezkedése, kenyérkeresete érdekében egyes vallási előírásoktól eltekintsen.”

Az egy további érdekes gondolatindító, hogy Schweitzer professzor szerint az asszimilációt az egzisztenciális biztonság elérése motiválta, és nem pedig az emancipációra való törekvés. Ugyanakkor érdemes talán megjegyezni, hogy magát az emancipációra való törekvést is nagyon nagy részben ez az egzisztenciális törekvés hajtotta. Amúgy, teljesen értető módon.

A neológia nem teremtett új kánont

A válaszcikkekből nyilvánvalónak tűnik,  hogy az általam érintett téma felettébb érzékeny: a professzor úr írásában – csakúgy mint fiáéban – a megbántottság látható jeleit találjuk. „A fiatal rabbi (azaz jómagam, K.S.) a neologizmus szellemi vezetőinek, rabbijainak kritikájába bocsátkozik…”. – írja Schweitzer professzor. Pedig – ahogy azt mind eredeti cikkemben írom, mind pedig Schweitzer Gábornak írt válaszcikkemben kifejtem – állításom nem a valamikori neológ rabbik szellemi teljesítményének kritikája, hanem annak a – neves történészek által is megírt – ténynek az idézeteken alapuló megállapítása, hogy ezek a neves rabbik milyen területen fejtettek ki tevékenységet, valamint hogy ugyanők nem alkottak a Sulchán Áruchban, a talmudi irodalomban vagy a Misne Tórában lefektetett hitelvekkel és háláchikus tézisekkel ellentétes új kánont, ahogy ezt másik válaszcikkemben részletesen kifejtettem.

Semmiképp nem volt célom, hogy a neológ rabbik szellemi munkáját kritizáljam, vagy bárki fölött értékítéletet hozzak, ha mégis félreérthető volt írásom, akkor mindenkit megkövetek, akit megbántottam.

Hogy a professzor úr a neológia „hungarikumként” történő azonosítását – és így a cikkem publicisztikai alapvetését – a címében kifejezetten megerősítő válaszcikkében a neológia gyakorlatában észlelt fordulat következetes továbbgondolását „bántásnak”, hovatovább „erőteljes támadásnak” értékeli, az ugyanakkor azt látszik megerősíteni, hogy a „hungarikum” közegében  még mindig inkább az „ostromlott vár” mentalitása uralkodik, a vélemények szabad ütköztetését természetesnek tekintő megközelítés helyett.

 Vallás, és vallás tudományos feldolgozása

Egy más távlatból azonban nagyon figyelemre méltónak tartom, hogy viszontválaszában – ha jól látom – a professzor úr sem (amiképpen fia sem)  különbözteti meg a vallást a vallásra adott történeti reflexiótól. Nem tesz különbséget az immanensen vallási elmélkedést, azaz a valláson mint szempontrendszeren belül maradó törvényértelmező tevékenységet – lehavdil – a vallásra reflektáló, azt történeti vizsgálódás tárgyaként kezelő és nagy erudícióval feldolgozó, igen tiszteletreméltó  tevékenységtől. Ez a számomra, pontosan a neológ tévút lényegét mutatja meg, azaz azt, hogy a neológia úgy válik szemléletében a vallás immanens megélésétől idegenné és helyettesíti azt valamilyen történetileg értelmezett hagyomány őrzésével, tiszteletével és feltárásával, hogy azt észre sem veszi.

A Rákosi rendszer nem érvelt, hanem követelt

Schweitzer professzor a következőket is írja:

„Szerinte (mármint szerintem K. S.) a Rákosi-rendszer azzal érvelt, hogy ha nem lesztek zsidók, nem lesz antiszemitizmus, ugyanakkor pedig azt kívánta, hogy a szakrális zsidóság kivételével, a zsidóság ne legyen jelen a közéletben. Minő ellentmondás. A Rákosi-rendszer nem kért és kívánt, hanem mint nyíltan megvallotta, diktatórikus rendszer volt, amely adott egy ösvényt a felekezetek számára, de ez túl széles utat a felekezeti életnek nem engedett.”

Ha jól értem, Schweitzer professzor e tekintetben is megerősíti azt, amit írtam, azzal a különbséggel, hogy a Rákosi rendszer „nem kért és kívánt”, hanem „mint diktatórikus rendszer”, kész helyzetet teremtett. Nos, ez teljesen jogos megjegyzés. Köszönöm a kor tanújának pontosító tanúságtételét.

Ugyanakkor az is tény, hogy a központi diktatórikus hatalom a lehető legcinikusabb módon, a központosított hitközségi irodán, a MIOK-on keresztül leginkább erkölcsileg építette le a maradék vallásos zsidóságot azzal, hogy saját beszervezett emberein keresztül önkéntes kapitulációt hajtatatott végre.

Mi sem jellemzi jobban ezt az abszurd helyzetet Sós Endre, ’56 utáni MIOK elnök, nemrég nyilvánosságra hozott (Gadó János közlése, Szombat 2001/3. 16-17. old.) jelentésénél. A „Sipos” ügynöknéven jelentő hitközségi elnök egy helyen a következőket írja: „Két és fél év alatt kb. 15 zsinagógát adtunk el – részben az államnak, részben városoknak és községeknek… Több esetben nagy harccal kellett megtörni az egyes hitközségek ellenállását. Gyöngyösön egy évig kellett viaskodnom a hitközség vezetőségével… Kiskőrösön, ahol 14 zsidó maradt, majdnem kiátkoztak, hogy kierőszakoltam Ortutay Gyula képviselő kívánságára a zsinagóga átengedését… Abaujszántón a régi zsinagógából új postahivatal lesz…” (Belügyminisztérium II/5-C alosztály „Szigorúan titkos” összefoglaló jelentés. Budapest, 1960. március 7.).

De idézhetném Schőner Alfréd személyes visszaemlékezését (idéz Haraszti György In: Múlt és jövő 2010/3 38. l.) is, a – ma ismét zsinagógaként működő – Óbudai Zsinagóga eladásával kapcsolatban: „1963 és 1965 között ő leinolt és alkalmanként prédikált a zsinagóga utolsó hívei számára. Neki mondta el az egyik utolsó látogatásakor könnyek között az utolsó hitközségi elnök, Weisz Lipót (foglalkozását tekintve autófényező), hogy a MIOK vezetősége a fejük felett eladta, átengedte az államnak a zsinagóga épületét.”

Vita a fejlődés érdekében

Schweitzer professzor ezzel a bekezdéssel zárja írását:

„Auschwitz után nem ellentéteket kell kreálni, hanem a maradék zsidóság egységes létének elvén a továbbfejlődést és a jövendő, remélhetőleg benső vitáktól mentes életét kell munkálni mindnyájunk lelki épülése és zsidó tudata szolgálatában.”

Elegendő csak a  Mazsihisz legutóbbi közgyűléseinek utólagos jegyzőkönyveit külső szemlélőként figyelemmel követni ahhoz, hogy ne higgyük: „a továbbfejlődés” elérhető „benső vitáktól mentesen”. Lehet, hogy ez ifjú korom velejárója, de nem gondolom, hogy kárhoztatható lennék emiatt, hiszen  népünk történelme mindig igazolta, hogy  a vita, a polémia mindig előre visz és éppen a fejlődéshez vezet. Nem hiába tanították bölcseink, hogy az „írástudók irigysége gyarapítja a bölcsességet” (Bává bátrá 22a). Ugyanakkor mindannyian tudjuk, mit tanít a Talmud arról, hogy mi a különbség az „ég kedvéért folytatott vita” és olyan vita között, amelyet önös érdekek vezényelnek (Pirké Ávot 5.).

Megvallom, azt is, hogy az Auschwitzra való hivatkozást egy zsidó irányzatokról zsidók között folyó vitában különösen erős, csak nagy visszafogottsággal kijátszandó kártyának tartom, a professzor úr érzéseinek őszinte voltáról való legmélyebb meggyőződésem mellett is. Ettől függetlenül persze Auschwitz tanulságairól is szabad különbözőképpen gondolkodnunk: az én megítélésem és sokszor hangoztatott meggyőződésem szerint Auschwitzra a tévutak felismerése, a következtetések levonása, a pozitív és aktív, vitákban megújuló zsidó élet a legjobb válasz.

Nincs neológ vagy ortodox zsidó…

Szeretném hangsúlyozni, hogy írásom egy történelmi folyamat bemutatásának és lehetséges további fordulatainak közfigyelembe ajánlását célozta. Azt hiszem mindenki, aki kicsit is ismeri a haszid Chábád mozgalom ideológiáját és az EMIH tevékenységét, tudja, hogy elsődleges célunk azoknak a zsidó tömegeknek a megszólítása, akik eltávolodtak a zsidó hagyományoktól. A mi szemünkben nincs neológ vagy ortodox zsidó, vallásos vagy vallástalan zsidó, hanem úgy véljük, minden zsidónak sajátja a Judaizmus 3000 éves szellemi öröksége. Nem véletlen, hogy a korai haszid mesterek is – csak úgy, mint a statusquo irányzat – elutasították a harcias törekvését a teljes szakadásra. Ide illik például a Báál Sém Tov, a haszidizmus megalapítójának sokat idézet mondása: „Mindaddig, amíg a testrész a testen van, van remény a gyógyulásra, de ha levágjuk a testről, végleg elvesszük a visszatérés lehetőségét”. A haszidizmus megalapító rebbéje ezt a frankisták kapcsán mondta 1757-ben (Sivché Báál Sem Tov, Mondschein kiadás 157. l.).

Bátor kiállás a „zsidó tudat szolgálatában”

Eredeti cikkem lényegi állítása az volt, hogy látván a Mazsihisz – korábbról szokatlan – bátor (szerintem vakmerő), „önfeláldozó” kiállását a Holokauszt történelmi emlékezetének hitelességével kapcsolatos vitában, csak remélni tudom, hogy ez a bátor kiállás a zsidó vallás megtartásának, az öntudatos zsidó identitásvállalásnak a kérdésében is érvényesülni fog. Bízom benne, hogy éppen ez a remény szolgálja a „maradék zsidóság továbbfejlődését és lelki épülését a zsidó tudat szolgálatában.”

Kapcsolódó cikkek:

Köves Slomó: Vége szakadna egy hungarikumnak?

A hungarikumról – másképpen. Schweitzer Gábor válaszcikke Köves Slomónak

Nem szakad vége egy hungarikumnak. Schweitzer József válaszcikke Köves Slomónak

A hungarikumról még egyszer. Köves Slomó válaszcikke Schweitzer Gábornak

Bíró Tamás: Hungarikumok?

 

támogatás

Címkék:hungarikum vita