„Nem vettem le a nyakamról a Dávid-csillagot”

Írta: Várnai Pál - Rovat: Belpolitika, Interjú, Politika

Mogyorós Judittal beszélget Várnai Pál

(Hon)lapunk több ízben foglalkozott az Európába történő iszlám bevándorlás árnyoldalaival. Most a történet másik oldalát mutatjuk meg: dr. Mogyorós Judittal, a menekülteket segítő orvos csoport vezetőjével beszélgettünk.

8 - Mogyorós Judit_fotó Czirják Pál_586

Mogyorós Judit (fotó Czirják Pál)

Pár napja ítélték Önnek a Bibó István demokrácia díjat. Hogyan jutott egyáltalán az eszébe ez a sziszifuszi munka?

Teljesen véletlenül történt. Részt vettem egy zsidó gyermeknevelő programban, s ott tudomásunkra jutott, hogy a Migration Aid keres segítőket. Kiderült, hogy orvosra van szükségük, így kimentünk a Nyugati pályaudvarra, persze mindenféle előképzettség és tájékozódás nélkül.

S mi történt azután?

Már az oda vezető úton megpróbáltak bennünket megrémíteni, hogy ez borzasztó lesz. Nem így történt, öt perc alatt része lettem egy segítőkből és menekültekből álló közösségnek. Fel se merült, hogy ez nőként problémát jelenthet. Ez olyan tevékenység, amitől nem lehet többé elszakadni. Ezek az emberek olyan hihetetlen szeretetet igényelnek és adnak, hogy aki ennek részesévé válik, soha többet nem szabadul ki ebből. Amikor elkezdtük a munkát, sodródtunk azokhoz, akik már ott segítettek, majd kialakult egy ötös csoport, akikkel azóta is együtt vagyunk.

Hasonlított az Önök munkája azokéhoz, akik elmaradott afrikai országokba mennek gyógyítani?

Ez is ugyanolyan háborús övezet volt, rettenetes körülményekkel. Hetekig dolgoztunk fedél meg gyógyászati segédeszközök nélkül, mi is ott háltunk a kukoricaföldeken, dolgoztunk a Nyugati meg a Keleti pályaudvar lépcsőjén. Mindez hasonlított egy hadikórházhoz.  Sokat tanultam, nemcsak szakmailag, de az emberekről és saját magamról is. Soha életemben nem tudtam elképzelni, hogy ilyen körülmények között is lehet gyógyítani.

Mindnyájan emlékszünk a folyamatos riogatásra, hogy a „migránsok” elveszik a magyar emberek – nem létező – munkáját, hogy ezek az emberek fertőzök, piszkosak, agresszívak, terroristák.

Ezek az emberek sokkal tisztábbak és igényesebbek magukra, mint mi valaha is voltunk, Azt gondoltam, hogy ez azért van, mert a tisztálkodást a napi imádságuk is előírja. Mi, az adott körülmények között sokat voltunk rettenetesen büdösek és piszkosak. Laktunk pályaudvarokon és menekült táborokban, ahol nem volt lehetőség a mosakodásra. Én büdös menekülttel nem találkoztam, Ők, nulla fokban is leöntik magukat ásványvízzel és megmosakodnak.

Magyarországon, Budapesten is maradtak menekültek, velük napi kapcsolatban vagyunk, igyekszünk őket támogatni a lehetőségekhez képest, segíteni az integrációjukat. Sok családdal vagyunk így kapcsolatban, az egyikkel naponta találkozunk, szinte már a barátaink. Tegnap például egy 18 éves fiú, családfő egy ötfős családban, ott volt nálam, mivel egy kis szeretgetésre volt szüksége. Jól tud magyarul, hiszen már harmadik éve itt vannak.  Egyszer csak azt kérdezte tőlem, hogy miért is segítjük őket? Én eddig soha nem beszéltem erről nekik, de a Dávid-csillagot soha el nem rejtettem. Nekem ez nagyon fontos, része az életemnek. Azt válaszoltam, hogy azért teszem, mert az én családomat már egyszer kiirtották, s akkor a világ hallgatott. Nem engedhetjük meg, hogy ez még egyszer megtörténjék, tenni kell ez ellen valamit. Látni kellett a fiú szemében a döbbenetet.

Nap mint nap élem ezt át a velük való beszélgetésekben. Ha ezzel egy picit is jobbá tesszük a világot, akkor érdemes folytatni ezt a munkát.

Nem ismerjük egymást, ezért tételezzük fel a másikban a rosszat.

Igen, ez az alapvető baj. Sose felejtem el azt a palesztin embert, akivel Görögországban beszéltem.  Iszonyú állapotban lévő öregember volt, bár négy nyelven beszélt. Elmesélte nekem, hogy neki három fiát megölték az izraeliek. Bevallom, nem mertem megkérdezni, hogy mi okból tették ezt. Akármit csináltak, ezek az ő gyerekei voltak és ő akkor is útnak indult.  Mikor megpillantotta rajtam a Dávid-csillagot, megkérdezte, hogy ez Istenért van e? Persze, mondtam. Mire ő: akkor nem számít, mert Isten ugyanaz.

Milyen szociális hátterű emberek voltak azok, akiket Ön megismert és gyógyított?

Nagyon különböző társadalmi rétegek jöttek. Voltak nagyon tanulatlan, írni-olvasni nem tudók is, akik persze semmivel nem voltak kevésbé okosak, csupán nem volt lehetőségük iskolába járni. Ugyanakkor sok volt köztük a tanult, értelmes, diplomás, művész. Volt egy olyan nap a Keleti pályaudvaron, amikor egyszerre volt ott egy szír hematológus, egy szír szívsebész, meg egy szudáni traumatológus. Ezek ott megjelentek és azt mondták, hogy velünk akarnak dolgozni. Két napot végigdolgoztak velünk, mindenben részt vettek, s amikor az egyik azt mondta, hogy most ő egy kis időre visszamegy a családjához, megjegyezte, ha szükség van rá, szóljak neki, hiszen tudom a címét (Keleti pályaudvar 3).

Amerre járt, hallott sok szidalmat, rosszindulatú megjegyzést a menekültekről?

Hallottunk mindenféle negatív véleményeket is. Néha megpróbál az ember valamiféle magyarázatot adni az ilyen embereknek, de ez igazából esélytelen. Azokkal, akik eleve gyűlölettel indultak el otthonról, nem tudunk mit kezdeni. Viszont a közömbösökkel vagy tudatlanokkal talán lehet némi esélyünk.

Önök nem féltek.

Sokszor kérdezték tőlem, hogy nem félek e? Tömegben, sok ezer ember között, rémes helyeken. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy nem volt okom félni, hiszen legalább háromszázan vigyáztak rám. Tudni lehetett, hogy aki rám ott kezet emel, azt háromszáz ember fojtja meg azonnal.

Mennyire látták Önben az orvost és mennyiben a nőt?

Néha úgy voltam ott, mint nő és arra is szükség van. Ezek olyan férfiak, akik hónapokig jöttek megalázó, szörnyű körülmények között. Emberi lényként simogatásra, szeretetre vágynak, s az, hogy mi szeretetet és reményt nyújtunk, hozzátartozik a munkánkhoz. Csupán egyetlen egyszer fordult elő, pár ezer ölelés között, hogy egy 16 éves fiú, miután megöleltem, beleharapott a nyakamba. Óriási pofont kapott. Eloldalgott, majd visszajött egy negyedóra múlva s megkérdezte, hogy ugye még barátok vagyunk. Iszonyú aranyos volt.

Egy orvos megkérdezheti a betegét, hogy miért menekül? Kit és mit képvisel?

Eszembe nem jutott erről kérdezni őket, nem is érdekelt. Azt láttam bennük, hogy ezek a kisemmizett, megalázott, mindenféle támogatás nélküli emberek megpróbálják megóvni a saját és a családjuk életét. Hogy ki miért indult el? A szírek esetében ez világos. Tudjuk, hogy milyen helyzet van ott. Beszélgettem izraeli ismerősökkel, akik nyilván másképpen élnek meg dolgokat, amit el is fogadok. Próbáltam nekik elmondani, hogy én mind a két oldalt látom. Ők másképp látják, hiszen a saját és családjuk életét látják veszélyben. Engem ezek az emberek nem bántottak, tőlem semmit nem akartak elvenni.

Ön több ízben elmondta, hogy megkérdezte tőlük, nem bánják e, hogy Dávid csillagot hord. Ők meg magát kérdezték, nem bánja e, hogy ők muzulmánok. Azt is említette, hogy a menekültek önt Maminak szólították.

Ez az ő nyelvükön azt is jelent, hogy egy idősebb rokon, valaki, akibe bele lehet kapaszkodni. Amikor ebbe belefogtam, akkor már évek óta a saját magánéletemet próbáltam rendbe hozni. Rögtön az elején egyik fiatal azt mondta nekem, hogy mami és ez így maradt. Egymás közt mondták, s úgy jöttek hozzám, hogy a mamit akarják. Döbbenetes érzés, hogy egyszer csak lesz az embernek néhány ezer gyereke.

Egy amerikai hírben olvastam, hogy a magyarok milyen rendesek voltak a menekültekkel. Csak azt nem tették hozzá, hogy ez nem a hivatalos Magyarország volt, hanem segíteni akaró civilek.

Magyarországon a hivatalos szervek semmiféle segítséget nem nyújtottak. Csak olyan civilek voltak, akik úgy érezték, hogy, erejükhöz mérten, segíteni akarnak.

Nem volt az a benyomásuk, hogy akik személyesen találkoztak menekültekkel, azok egész másképp viszonyultak hozzájuk, mint akik csak a sajtó meg hivatalos, elriasztó plakátokon keresztül vettek tudomást róluk, s ez félelmet keltett bennük?

Ha odafigyelünk a másikra, rögtön kiderül, hogy ugyanolyan emberek vagyunk és ugyanazt gondoljuk a világról. Olyan barátaink lettek, akikkel együtt dolgozunk azóta is: szírek, afgánok. Fel se merül, hogy mások vagyunk, de ha így is van, akkor olyan történeteket hallunk, hogy valaki nem bírja elviselni, azt, hogy ahova beteszi a lábát, rögtön terroristának nézik. Volt, akit elvittem Hanukára, a barátaimhoz. Ültünk nálam három óra hosszat és a zsidó imakönyvet tanulmányoztuk. Nyilván vannak kulturális különbségek, de azok izgalmasak és érdekesek.

Címkék:2016-03

[popup][/popup]