Szombat előfizetés 2017

Néhány szó a jó emberekről és a zsidó zsidómentőkről

Írta: Heller Ágnes - Rovat: Politika, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Heller Ágnes ma tölti be 85-ik életévét.

HellerÁgnes_fotóCzirjákPál

fotó: Czirják Pál

Lapunk régi szerzőjét áprilisi számunkban megjelent cikkének közlésével köszöntjük, és kívánunk neki további, alkotóerővel teli éveket.

Bennünket, magyar zsidókat, nem kell a Holokauszt évfordulón a Holokausztra emlékeztetni. Voltak idők, mikor a feldolgozhatatlan trauma hatása alatt számos túlélő el akarta felejteni Auschwitzot, hozzátartozói temetőjét. Azok az idők elmúltak. A mi időnk már a folyamatos emlékezés ideje.

Most és amíg a világ világ, a Holokausztra zsidóság minden generációja emlékezni fog. Az sosem fog számunkra régmúlttá változni, emléke sosem fog emlékeink között elhalványulni. S abban reménykedünk, bár csak reménykedünk, hogy úgy fog emlékezni a Holokausztra minden következő-nem zsidó-generáció is, mint a modern ember bűnbeesésére.

Tudjuk, hogy Ábelnek nem voltak utódai. Káin leszármazottjai mégis, mióta ismerik a történetet, mindig Ábellel azonosulnak, az áldozattal, nem pedig a tettessel. A tettes utódai azonosulhatnak az áldozattal őszintén, tiszta szívből, feltéve, hogy megértik a történetet.

De most nem a tettesekről, sem nem az áldozatokról akarok beszélni. A tettesek felett ítélkezni vagy nekik megbocsájtani csak áldozataik tudnának, de ők már 7O éve halottak. A túlélőknek nincs módjuk a tettesek utódainak megbocsájtani, sem felettük ítélkezni, mivel nem ők a tettesek. Van azonban valami, amit számon kérhetnek. Amit számon kérhetünk. Amit mindenki számon kérhet: Káinnal szemben az Ábellel való azonosulást. Azt, hogy az európai népek mind, kivétel nélkül értsék meg végre a modern Európa bűnbeesésének történetét, s ha akár Káintól származnak is, álljanak gondolatban és érzésvilágukban az áldozatok oldalkára.

Most azonban mégsem róluk akarok beszélni. S különösen nem azokról, akik még mindig Káint mentegetik. Azokról akarok néhány történetet elmondani, akik a náciknak az európai zsidóság ellen viselt háborúja idején is mindig Ábel mellett álltak Káin ellenében.

De még közülük sem azokról az igaz és bátor emberekről, akiknek nevét és tetteit jól ismerjük, akik emlékére fát ültettek a Jad Vasemben. Az elfelejtett névtelen, ismeretlen jó emberekről szeretnék most, ezen a hetvenedik évfordulón megemlékezni, előttük szeretnék zászlót hajtani. A névtelen jó emberek előtt, akik világunk sorsát vállukon viselik. S szeretnék megemlékezni a szintén elfelejtett zsidó zsidómentőkről is, akikről nem szól a fáma, mert „természetesnek” érezzük, hogy a felebarát segít sorsában osztozó felebarátjának. De vannak korok, mikor semmi sem természetes, mikor az emberek kifordulnak saját természetükből. Vannak korok, mikor egy kis gesztus életet ment, reményt ad a halálraítéltnek.

Majdnem minden túlélő elmesél egy történetet egy jó emberről. Ezek közül az író emberek meg is örökítették alakjukat, akkor is, ha nevüket nem is merték. Az a fiatalember, aki Kertész Imre hősét (őt magát?) Életre rázta, maga nem maradt életben. Azt sem tudjuk, mi történt azzal az emberrel, aki Primo Levinek egy szelet kenyeret adott. Csak azt tudjuk, amit Primo Levi megírt, hogy nem ez az egy szelet kenyér mentette meg a haláltól, hanem az érzés, hogy léteznek ilyen emberek, jó emberek. Ilyen jó emberek voltak azok a házmesterék is, akik – mint Kerényi Norbert önéletrajzából tudjuk – fiuk igazolványait, többek között levente igazolványát adták át a házban lakó zsidó fiúnak.

Hadd említsek meg néhányat saját életemből.

Mikor apámat deportálták, kihajított a vagonból egy kis cédulát, melyre ceruzával ráírt néhány sort, a mi nevünket és lakcímünket. Ezt a papírt valaki felszedte a poros földről, vett egy borítékot, megcímezte, a papírt beletette, a borítékra bélyeget ragasztott és a címünkre elküldte. Így kaptuk meg apánk utolsó üzenetét. Jó ember volt. Mikor apám a csepeli táborban volt internálva, egy ottani munkás hozott tőle levelet és vitt tőlünk számára élelmiszercsomagot. Mikor anyám hálálkodott azt válaszolta: ”Ez csak természetes, én szervezett munkás vagyok”. Azóta sem hallottam többé ezt a kifejezést. Gondolom sok más szervezett munkás dolgozott abban a csepeli internálótábor melletti üzemben, de csak ő hozott levelet apámtól. Jó ember volt. Januárban az ostrom idején, az óvóhelyen, mikor egy csecsemő sikoltozó sírása elhallgatott, (tudtuk, hogy éhen halt), egy férfi felkapta és a kis halottal kirohant a pincéből a gépfegyvertűzbe – hátha még lehetne rajta segíteni. Jó ember volt.

Nem szoktunk beszélni a zsidó zsidómentőkről sem. Leginkább talán még azokról, akik 1944-ben hamis papírokat gyártottak, egy-egy-egy csoport életben maradását kiharcolták, mint a cionisták, s köztük a sokat és jogtalanul rágalmazott Kasztner Rezső. Vagy a Soros György és Pál édesapjáról, aki pénzének egy részét arra fordította, hogy számtalan ismerősének hamis papírokat állíttasson ki.

De hát a zsidómentés nem 1944-ben kezdődött, hanem rögtön a Kristallnacht, s különösen az Anschluss után, 1938-tól.

Hadd meséljek megint el egy történetet. 1963-ban férjemmel, Fehér Ferenccel zarándokútra Auschwitzba mentünk. Közben meglátogattuk a Krakkói gettónak akkor még romos maradványait. Betértünk egy működőnek tűnő zsinagógába. Férjem megszólította, németül majd oroszul, a két ott tevékenykedő öreg zsidót. Végül az egyik (jiddises németséggel) megkérdezte, hogy honnan jöttünk. Feri válaszolt, hogy Magyarországról. Mire ő kendőzetlen gyűlölettel a hangjában fordult hozzánk körülbelül ezekkel a mondatokkal: ”Maguk szalámit ettek, miközben a mi testvéreinket a kéményben füstölték el”. Ferivel sokat beszélgettünk utána arról, hogy a megjegyzés igazságtalan volt – de nem teljesen.

Volt valami igazság ebben a gyűlölködő megjegyzésben, mert mi nem tettünk meg értük mindent, amit tehettünk volna – bár máig sem tudom, hogy valójában mit lett volna az. Nem kíséreltünk meg sok mindent tenni értük, míg kiderülhetett volna, hogy hiába. És bizony igyekeztük élni a magunk leszűkített, elszegényített, de mégis békés életét s reménykedtünk abban, hogy ha eddig kibírtuk, most már túléljük. Elsősorban magunkra gondoltunk.

De mégis igazságtalan volt, mert volt közöttünk nem egy ember, aki minden tőle telhetőt megtett megmentésükért. Közéjük tartozott az apám is.

Miről hallottam én egész gyerekkoromban, már 7 éves koromtól fogva egészen 13 éves koromig? A Magdolna utcai internáltakról, (egy másik címen is voltak internáltak, de arra a címre nem emlékszem) a KEOKH-ról, s apám nap-napi látogatásáról ezeken a sokat emlegetett helyeken. Hogy apám hamis útleveleket vitt Németországba, s ott (szégyenkezve mesélte) csak olyan helyeken étkezett, melyekbe zsidóknak tilos volt belépniük.

S azt is hallottam akkoriban apámtól (koravén volt minden gyerek abban az időben), hogy lehetetlen magyar állampolgárságot szerezni, még azok számára is, akik évtizedek óta élnek Magyarországon. Szakály inkriminált szavainak (az „idegenrendészeti intézkedésről”) olvasásakor az jutott megint eszembe, hogy apám szerint magyar állampolgársághoz csak kétféleképpen lehetett hozzájutni. Vagy lefizetett az ember számos közhivatalnokot (s annyi pénze egyetlen szegény, többnyire ortodox zsidónak sem volt), vagy szerzett magának „protekciót” valahol „felül” – s persze ezeknek a szegény zsidóknak protekciójuk sem volt. Így maradtak hontalanok s kerültek a halálba vezető transzportba (Én már akkor hallottam Kamenyec Podolszkijról). Apám szerint egyetlen út maradt nyitva az állampolgárságot nem szerzett magyar zsidóknak meg az Ausztriából és Lengyelországból Magyarországba menekült zsidóknak: a névházasság. Persze az is pénzbe került, de közel sem annyiba, mint a magyar közhivatalnokok megvesztegetése. Így apám szervezte a névházasságokat. De ez is csak keveseken segíthetett, hiszen legtöbben házasok voltak, vagy 21 éven aluli fiatalok, névházassági megoldásra alkalmatlanok.

Mint már többször megírtam, lakott nálunk egy-egy menekült is. Az egyik nevére emlékszem (Jacob Bruno) több okból. Egyrészt mert Dachauból menekült, s őtőle hallottam először egy koncentrációs táborról. Másrészt, mert, mikor anyukám megkérdezte, hogy mi a kedvenc étele, azt válaszolta, hogy „Salzkartoffel”, azaz sós vízben kifőtt krumpli. Ez engem akkor nagy csodálkozással töltött el: hogy lehet ez a közönséges étel valakinek a kedvence? Csak később értettem meg, hogy látta, szegények vagyunk, s így akarta megnyugtatni anyámat. Végül ő volt az, aki Dél-Amerikából írt levelet a felszabadulás után apámnak, melyben megköszönte segítségét. De apám akkor már nem élt.

Régtől fogva terveztem, hogy emlékművet kellene állítani az ismeretlen jó embernek. Veszprémben szenteltek is nekik egy emléktáblát.

Számtalan emlékművet állítottak az ismeretlen katonáknak. Azoknak a névteleneknek, akiket megöltek, de akik szintén öltek. Az ismeretlen jó ember életet ment, sosem öl. Kezet nyújt, kenyeret ad, szenved attól, hogy mások szenvednek, megteszi értük azt, ami neki kellemetlen, ami neki sokba kerül – időbe, energiába, pénzbe. Kis gesztusokat és nagy gesztusokat egyaránt tesz. Ő az emberi méltóság védelmezője és megtestesítője. Ha egy arkangyal valakit szimbolizálhat, akkor az ismeretlen, névtelen jó ember az, aki körülöttünk él, de akit talán észre sem veszünk.

Címkék:2014-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Izrael: nem kémkedtünk Amerikában

Visszautasította az izraeli kormány az amerikai sajtóértesülést...

Hogyan változott az élet Magyarországon a németek bevonulása után?

1944. március 19-én bevonultak a német csapatok Magyarországra. A német alakulatok közvetlenül nem érintkeztek a magyarokkal, ám puszta jelenlétük már...

Close