Szombat előfizetés 2017

Számvetés

Írta: Mezei Márk - Rovat: Politika, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

“…néhányunkról kiderült a Tilos az Á-ban, a Fekete Lyukban és a Hunnia moziban, hogy valami megmagyarázhatatlanul közös bennünk és egy apró, de annál erősebb mágnes kezdett el húzni bennünket Magához.”

A Szombat áprilisi számában körkérdést intéztünk a magyar zsidó közélet néhány szereplőjéhez illetve jó ismerőjéhez arról, honnan hová jutott a magyar zsidóság 25 év alatt.

Az alábbi négy kérdésre kértünk választ:

  • Milyen folyamatok zajlottak le a magyarországi zsidóság körében a rendszerváltás óta, milyen eredményeket könyvelhet el, és milyen kudarcok érték?
  • Változott-e a közösség identitása, mentalitása, közérzete, intézményei, önszerveződési képessége, érdekképviseletének hatékonysága?
  • Miben bíztak negyedszázada, milyen vízióik voltak, mi valósult meg, és mi az, ami ma is hiányzik?
  • Milyen perspektívákat lát ma a magyarországi zsidóság előtt? Lesz-e, s ha igen, milyen lesz a magyarországi zsidó közösség negyedszázad múlva?

Az alábbiakban Mezei Márk reflexióit közöljük.

Mezei-Mark-2

Herczog Laci felejthetetlen kol nidréinek emlékére

„Nem az a zsidó, akinek a szülei azok voltak, hanem akiknek a gyermekei is azok maradnak.

(Simon Peresz)

 

A tükörből egy negyvenes férfi néz vissza rám. A tekintete barátságtalan, szeme alvást kér. Egyre jobban látszik rajta az örökös kialvatlanság, tagjainak ólmos fáradtsága. Teste zömök, izmos. Vonásai évről-évre keményednek. Koplalástól striák szabdalják az oldalát, de nem bánja. Ahogy azt sem, hogy már régóta kopasz. Maradék hajába, rövidre nyírt szakállába ősz szálak keverednek –mákba szórt porcukor darabok.

A testét szerették is, verték is. Hegek őrzik mindkettő nyomait. Ahogy a kisebb-nagyobb orvosi beavatkozásokét is – amelyek közül a legfontosabb a kétezres évek legelején az amerikai úti szeretetkórház szűk és sötét alagsori szobájában jelölte meg testét. Ekkor metélték körül, vagy, ahogy akkor megtanulta, malenolták meg.

Odafelé gyalog ment, hazafelé azonban már kocsival vitte édesapja. A műtétre alig emlékszik, a varratkiszedésre, a hetekig tartó fájdalomra, a kamillateás borogatással töltött órákra azonban élénken. Meg arra is, hogy a fedetlenül maradt makkja még sokáig szinte elviselhetetlenül érzékeny maradt. Ma már nem tudja megmondani, hogy ki volt boldogabb azokban a napokban a körülmetéléstől: ő, vagy izraeli telepes vallástanára. Egy dolog azonban biztos: előbőrének elhagyásával örökre csatlakozott Ábrahám szövetségéhez, személyes döntéseit pedig még hosszú évekig sokáig kizárólag ebből a Jóteremtővel kötött véres szövetségből vezette le.

Nem volt szokás körülmetélkedni azokban az években. A háború utáni generációk leszoktak erről, ahogy arról is, hogy kóser konyhát vigyenek, rabbi előtt házasodjanak vagy megtartsák az ünnepeket. A hagyományos, istenre vonatkoztatott lét helyét átvette a holokausztról való társalgás, a vallásét pedig az irodalom és a művészet.

Kamaszként akárhová néztem ezekben az időkben, mindenhol csak gazzal felvert temetőket, töredezett sírköveket, és üres zsinagógákat láttam. Egy eltűnt világ maradványait, amelynek romjain sehogy nem tudott gyökeret verni és megkapaszkodni az Amerikából és Izraelből importált vidám és harsány zsidó élet. Ez volt a rendszerváltás utáni zsidó újjászületés nagy pillanata. Az a korszak, amely végül kihasználatlanul és megéletlenül tűnt el – velünk, egykori baál tesuvákkal együtt.

A neológia igazából sohasem volt vonzó számomra. Kamaszként neológnak lenni azt jelentette, hogy nem vagyok sem asszimiláns, sem disszimiláns. Hogy úgy vagyok egy kicsit magyar is, zsidó is, hogy lényegében egyik sem vagyok. Annak pedig, aki fiatalon az igazságot keresi, nincs zavaróbb annál, ha zsinagógája inkább turistalátványosság, mint Isten háza, rabbija megítélésénél pedig fontosabb, hogy milyen beszédet tart péntek este, mint, hogy mennyire jártas a talmudi vagy háláchikus ismeretekben. Ebben a korban normális, ha egy fiatal betonbiztos, megkérdőjelezhetetlen, fekete-fehér válaszokat akar – ezt pedig a meghasonlott neológia sehogy sem volt képes megadni.

Egyszerű, hagyományok és bármilyen zsidó tudás nélküli gyerek voltam. Olyan családból származtam, ahol már senki sem értette a jiddis szavakat, nem hangzott el a Kozma utca neve, nem volt szombati gyertyatartó a vitrinben, és soha nem került sem macesz, sem flódni a tányérokra. Ha őszinte szeretnék lenni, azt kell mondjam, ezek legtöbbjéről azt sem tudtuk, hogy mi az.

Töredékesen előhívható emlékeim szerint ezekben az években a nappali társaságomban az irónia és gúny képezte a kívülállás és az összetartozás habarcsát, a kritikai megközelítés volt a világhoz való viszonyulás és megértés alapja. Éjszakai galerimben pedig olyanokkal szórakoztam, akiknek nem csak a héber volt holt nyelv, de a vallás is annak számított. És mégis, valami megcsendült a pesti éjszakában: néhányunkról kiderült a Tilos az Á-ban, a Fekete Lyukban és a Hunnia moziban, hogy valami megmagyarázhatatlanul közös bennünk és egy apró, de annál erősebb mágnes kezdett el húzni bennünket Magához.

A hagyomány felől nézve ugyanolyan messziről, és azt hiszem, ugyanolyan szorongással indultunk el, hogy szinte egy időbe lépjünk be egy addig ismeretlen, tiltásokkal teli világba. Oda, ahol aztán minden percben éreztették velünk újsütetűségünket, szembesítettek bennünket tudatlanságunkkal és gyökértelenségünkkel. Egy olyan világba, ahol senki sem nyújtott segítő kezet és ahol a várt átlényegülés helyett (legalábbis az első időkben) csak terméketlen belső konfliktusok, ellentmondásokkal teli racionalizálás, és öncélúnak megélt gyakorlatiasság várt ránk. Ha erre az időszakra gondolok, még ma is a számban érzem a félelem, a bizonytalanság, a konstans szégyen és nyugtalanság fémes ízét. És persze a felfedezés izgalmát, az összezavarodottság nyugtalanító érzését.

Ezekben az években is a Kazinczy és a Dessewffy utca jelentette az orthodoxia természetes közegét – oda kellett bemerészkednie annak, aki tanulni akart, vagy el akarta sajátítani az imádkozás ismereteit. Két elhanyagolt és barátságtalan imaház, ahol a pislákoló villanykörték fényében zsírosan csillogó viaszosvászon terítőkön és sötét fapadokon szétszórt imakönyvek, kályha, naftalin, olcsó cigaretta és savanyú testszag várta a bizonytalan belépőket. Meg valamiféle ellenséges gyanakvás, idegenkedés, távolságtartás. Az ott imádkozó, megszíjasodott, szikkadt öregemberek számára idegenek voltunk. Nem tudom, talán a halottaikra, odamaradt testvéreikre, szüleikre, falubelijeikre emlékeztettük őket. Egy biztos: mindig azt éreztem, hogy barátságtalanságukkal, mogorvaságukkal az újbóli ragaszkodás – és esetleges veszteség – fájdalmát akarják kipurgálni magukból. Ma is látom, ahogy homályos, fénytelen és kusza tekintettel méregetnek bennünket, ahogy a sárgán folyó elektromos fényben ráncaik közé bújt halállal és gyásszal ülnek egyetlen nagy fekete kupacban, Fixler bácsi körül a hosszú faasztal végénél.

Minden értelemben távol tőlünk.

Akkor úgy éreztem, hogy csak azért is el akarnak rejtőzni előlem a maguk elé mormogott imáik, örökös halk sutyorgásuk, zsongó mormolásuk, jiddis nyelvű dróséik mögé. Hogy csendes elfordulásukból csak úgy sütött a kérdés: minek gyüszöl te ide? Már a nagyapád, apád sem tartozott ide! Mi már mindent láttuk ott, ahova te csak most akarsz elindulni. Mi ezt nem választhattuk, így nőttünk fel. Ezért veszítettük el feleségeinket, gyerekeinket, boltjainkat. Legalább te ne foglalkozz a származásoddal! Tűnj el innen, legyél máshol, akárhol, orvos, művész, akármi. Mindegy, hogy hol, csak ne itt. Élj szabadon, kötöttségek és önkéntesen magadra aggatott megkülönböztető jelek nélkül. Ha mások nem zárnak be, te ne zárd be magad. Minket meg felejts el, a mi igazságunk már rég nem érvényes számodra. Mi már nem akarunk elmenni a temetőink, könyveink, imaházaink mellől, de neked nincs itt semmi keresnivalód. És hiába szeretnéd hallani, nem kérjük, hogy adjon meg neked mindent a Jóteremtő, amit tőlünk megtagadott.

Córesz.

Nagyon nem szerettük az öregekkel egymást. Engem zavart érzelmes önsajnálatuk, veszteségből táplálkozó morális fölényük, mindent jobban tudásuk, örökös neheztelésük. Őket pedig, hogy nem tudtam, és nem is akartam a lágerekről, barakkokról, rámpákról, elgázosításokról beszélgetni, pénztárcákból előkerülő, megbarnult, gyűrött fotókon odamaradtakat nézegetni. (Hogy utáltam akkor ezt a kifejezést! Csakúgy, mint most az előrementeket.)

Én tehetetlen áldozatnak láttam őket, olyan gyáva férfiaknak, akik nem védték meg családjaikat, akik egyetlen puskalövés nélkül szálltak fel a vagonokba. Ők pedig engem egy érzéketlen, tudatlan, arcátlan, értetlenkedő, tiszteletlen és elviselhetetlen am-ha-arec pósetnek. Én megvetettem őket örökös elveszettségükért, ők pedig engem a nyughatatlanságomért. Övék volt a tudás és a káddis, az enyém az életerő, és a hic et nunc. És persze mindeközben szinte minden délután családi hagyományok, összeírások, bevagonírozások, krematóriumok emléke nélkül álltam velük szemben örök vesztesként – anélkül, hogy csak egy szemernyi esélyem is lett volna versenyre kelni a korom és hamu, a halottak, és az égett hússzagú füstoszlop emlékével.

De hiába igyekeztek tagadásukkal kilökni, lehajtott fejjel és összeszorított fogakkal maradtam. Belül üvöltöttem és tomboltam, de a magam akaratos és makacs módján nem álltam fel. Csak a tanulásra figyeltem és az egyik héber betű után jött a másik, egyik áldás után a másik.

Ma már tudom, hogy akaratlanul, de ezekben az években kizárólag csak a dvekut, a Jóteremtő feltétel nélküli szeretete és szolgálata érdekelt. És tudtam: az öregekkel ellentétben én nem visszafele akarok tekinteni, hanem előrefele élni. A kocsonyás várakozás helyett a zajos fárbrengeneket választottam.

A gyorsaságomnak és türelmetlenségemnek azonban megvolt az ára: először mértéket és arányt, majd talajt veszítettem. Egyik napról a másikra párolgott el körülem megszokott hétköznapjaim otthonossága. Régi világom lassan összegyűrődött és kifakult, hálós repedések, apró pattogzások jelentek meg rajta. És persze alig telt el néhány hónap, az addigi múltam hamarosan kifosztva, feltúrva, széthányva hevert a lábam előtt. Ekkor már nem maradt más, mint a reggeltől estig tanulás, a törvények mindenek feletti megtartása – és az egyre kínzóbb kérdés: ki vagyok, mi végre vagyok, mi a dolgom van ebben az új világban?

Szomorú szemű vallástanáraim – misnai és talmudi előismeretek híján – először és kényszerűen a morállal, és az etikával indítottak nálam. Így hamarabb került kezembe az Atyák tanításai, a szótárral olvasott Orchot Caddikim és az Orchot Hayim, mint a törvényeket és előírásokat tartalmazó Kiccur Sulchán Áruch. Hamarabb forgattam a muszár irodalmat, mint tanultam meg, hogyan kell ébredés után kezet mosni, vagy imádkozni. A Jóteremtő iránti feltétlen szeretet helyett haredi tanítóim először a végtelen félelmet táplálták belém, bűneim következményeivel riogattak, a karetről, a lelkem végső eltörléséről tanítottak.

Eközben a folyamatos tanulással, az előírások rigorózus megtartásával töltött napok egyre homogénebbé váltak. Megritkultak a világi könyvek, a mozik. Korábbi életem elé pauszpapír ereszkedett és én egyre komorabb elszánással törtem és faragtam bele magam az új életembe. Megtanultam, mi az élet rendje hét közben és ünnepnapokon, kétségek nélkül hinni egy föl nem érhető, végtelen és jóságos Teremtőben, beszélni valakihez, akit sohasem láttam, de aki mindig ott áll mellettem. Imákkal kérni, dicsérni, magasztalni. Megtanultam, hogy az élet és Ő egy és szétválaszthatatlan. Megtanultam átadni valaminek magam, ami korábban sohasem voltam. Utat keresni Hozzá, nyomába szegődni, azonosulni parancsaival. Megérezni, hogy az ima kilépés önmagamból, a tanulás a halál legyőzése – és végső soron, hogy életem csak bizományba kapott romlandó áru.

Ekkor még a megszokott utcákon jártam, és a régi barátaimmal szórakoztam, de belül már észrevétlenül, szépen, lassan, puhán elkezdtem elszakadni korábbi személyiségemtől, észrevétlenül áttűnni új életembe, feloldódni az új tudásom teremtette világban. Látom, ahogy ezekben a napokban még a barátaimmal táncolok, finom, gyantás gubós fűgubacsokból hatalmas rakétákat csavarok, hallgatom, ahogy beszélnek körülöttem – de már máshova figyelek.

A hagyományokhoz való visszatérés, és a tesuva nekem nem csak azt jelentette, hogy visszatérek valamihez, amit őseim a generációk során levetettek és elhagytak, hanem azt is, hogy megismerem és tartalommal töltöm meg a bűnről való lemondaás, a megbánás, a bűnbocsaánat kérésének fogalmait is.

A megtérés nekem megértést és felszabadulást jelentett. Szemem előtt összeért a föld és az ég – és bár egy szikkadt és tűző napsütéssel vert fennsíkon találtam magam, úgy éreztem, hogy egy addig ismeretlen erő költözött a karjaimba. Láttam az előttem magasodó hegyormok akadályát, de minden értelmet nyert. Az ittenit felváltotta az ottani, a kézzelfoghatót az elvonatkoztatott. A tesuva nekem a teljes újrakezdést jelentette. Egy új zéró pontot. A tudás kezdetét, az én végét. A végesség és gyarlóság felismerését. Kegyelmi állapotot, amikor a kérdések helyére válaszok, a tétova bolyongás helyére kitaposott út került. Annak megértését, hogy a világban csak a hagyományainkban, a Tórában, a misnai történetekben, a jócselekedetek gyakorlásában lehetünk otthon.

És persze – bár ekkor nem vettem észre – belém költözött a túlteljesítés dibbukja is. Űzött, hajtott a tudás utáni vágy. Tisztító dühvel akartam megtanulni mindazt, amit nem adtak meg nekem a szüleim. Egyre szűkülő tudattal, makacs elszántsággal akartam pótolni az elszalasztott éveket, vezekelni a tudatlanságból elkövetett bűneimért. Nem érdekelt a tarka világi műveltség, csak a Jóteremtő szolgálata. Úgy éreztem, hogy végre nem valamiféle kiszámíthatatlan véletlen, a történelem vagy a földrajz dönt a sorsomról, hanem kizárólag a Kados Barukh-Hu.

Ezekben az években valamiféle szenvedélyes elvágyódás költözött belém – de bármilyen furcsa is ez ma már, nem Izraelbe vagy Brooklynba, vagy a Siratófalhoz húzott a szívem, hanem ahhoz az asztalhoz, ahol örökké égnek a szombati gyertyák. A megfejthetetlen, megfoghatatlan, elérhetetlen káprázatba, a végső tökéletességbe, az időn kívüli létezésbe. Emlékszem ezeknek az éveknek az örökös várakozására. Annak az elképzelésére, hogy egy kar egyszer csak lenyúl értem és felemel Magához. Csak arra vártam, hogy mihamarabb vége legyen itt mindennek és végre Hozzá kerülhessek. Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy miért nem halhatok meg, hogy mihamarabb az Ő királyságába kerülhessek.

Ma már látom, hogy hamar, talán túl hamar is találkoztam a dvekuttal, a Jóteremtő iránti, feltétel és kérdések nélküli, teljes és mindent átható szeretet és hűség elvárásával. Váratlanul és felkészületlenül ért annak a felismerése, hogy egy ponton csak akkor tudok túljutni, ha feladom a személyiségemet, ha maradéktalanul alávetem magam az élet legapróbb kérdéseit is rigorózus alapossággal kezelő előírásoknak és szabályoknak. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy a zsidó élet törvényei acél pántokkal záródtak rá a hétköznapjaimra, a személyes ízlésem, fantáziám, álmodozásaim horizontja pedig elkezdett szinte elviselhetetlenül leszűkülni, szabályozottá válni. Türelmetlenné váltam magammal és másokkal szemben is: gyorsan és messzire akartam jutni. Nem tudtam eleget kapni, és sem a törvények rigorózus betartása, sem a tanulás, sem az áhítatos és őszinte imádkozás nem volt már elég. Ha hibáztam, piszkosnak és rossznak éreztem magam. Ha valamire elfelejtettem áldást mondani, szorongtam. Ha szombaton véletlenül felkapcsoltam a villanyt, a félelem jeges kalodája szorította össze acélos marokkal a mellkasom.

Azt hiszem, nagyon nem szerettem magam azokban az időkben. Sokat aludtam, sokat kötekedtem és sokat verekedtem.

Ahogy nekem is, úgy sok velem együtt érkezőnek is meredek volt Jákob lajtorjája. Könnyű volt már a legalsó lépcsőfokokról is visszabucskázni és azt láttam, hogy egyenként, egymás után, így vagy úgy, de a legtöbben el is bukunk. Akaratunknál erősebbnek bizonyultak a világ ízei, illatai, színei, a női öl hívása. A fekete-fehér ruhát visszaváltotta a farmer, a ciceszt a póló, az ízetlen kóser konyha monotóniáját a világkonyha. A rossz ösztön, a jécer hará diadalmas torát ülte rajtunk. Nem voltunk sokan, és csak keveseknek sikerült a Tóra útján megmaradniuk. A legjobbak és legerősebbek, Gordon Ádám, Röhrig Géza, Davidovics Izrael, Turán Tamás elmentek innen.

Csak mi maradtunk itt, egykori megtértek, mindenkori elbukottak.

Barátaim többsége nem azért ment el innen, mert bárki a távozásukat kívánta volna. Nem azért költöztek Izraelbe vagy Amerikába, mert ott könnyebb lenne az élet. Azt hiszem, attól még maradtak volna. Inkább olyan helyre vágytak ahol van Tóra, ehető kóser hús, iható kóser bor, eruv a házuk körül, ahol munkahelyükön származásuktól függetlenül méltányosan és tárgyilagosan ítélik meg őket, személyes teljesítményük és tehetségük alapján.

Nem nagy vigasz, hogy nem csak mi, egykori baál tesuvák, de velünk együtt a teljes Kazinczy utcai világ is kudarcot vallott. Velünk buktak, akik ott voltak még a Tajrász Emesz középiskolában, az Agudat Jiszrael jesivában, látták Mose Weisz bét dinjét, ették a napokat Pakson, Nyíregyházán, Szombathelyen, Békéscsabán, de már nem mutatták meg, hogyan lehet zsidóként élni a romok eltakarítása után. És persze velünk buktak azok is, akik elmentek szerencsét próbálni, de kudarcot vallottak a Szent Földön. Akik nem tudtak feloldódni az izraeli és cionista kultúrában, nem bírták a spártai viszonyokat, a mindennapi nehézségeket, a létbizonytalanságot, a merényleteket és háborúkat. Akik inkább maradtak pesti értelmiségiek, mint egy új hazát építő elszánt cionisták.

De akárhogy is, minden bukás és kudarc közül tagadhatatlanul a mienk, egykori baál tesuváké a legszomorúbb. Nekünk adatott meg talán legjobban, hogy megízlelhessük a tudás és hagyomány mindennél édesebb gyümölcsét, mi szállhattunk a legmagasabbra – hogy aztán megpörkölődött szárnyakkal mi törjük össze magunkat legjobban a flaszteren. Mi lettünk azok, akik nem tudtak itt vallásos közösséget építeni, akik nem tudtak jó példát mutatni, élhető és vonzó zsidóságot teremteni. Mi voltunk azok, akik önző módon csak magunkkal foglalkoztunk, akik ha akaratlanul is, de meglehetősen ostoba módon nem csak magunkkal, de másokkal is folyamatos versenyben voltunk. Mindenkinél többet akartunk tudni, megcselekedni, megtartani. Hiúk, gőgösek és rátartiak voltunk a megszerzett kicsinyke tudásunkra. Valahol mi is olyanokká váltunk, mint a minket kinéző öregek: mi is mindenkit lenéztünk, aki kevesebb volt nálunk a szigorúságban. Nem akartuk senkinek sem elmagyarázni a parancsolatokat, csak megtartani azokat. Kompromisszum nélkül, kegyetlen szenvtelenséggel – magunkkal és másokkal szemben. Egyedül álltunk a Jóteremtő elé – és egyedül is buktunk el. És hiába vitt az egyik jócselekedet vagy talmudi oldal a következőhöz, mintha a végső kérdésre mégsem kaptunk volna megnyugtató választ. És ezen nem segített a reggelről-reggelre másik kilenc férfival kötött szövetség sem.

Ma a tükörből egy negyvenes férfi néz vissza rám. Olyan férfi, aki az elmúlt évtizedekben messzire került azon hagyományoktól és törvényektől, amiket sok nehézség árán elsajátított. Akinek idegenné vált a magyar zsidóság éppúgy, mint bőrén a tfilinje. Akinek hiányzik a tudás terített asztala, akit zavar a zsinagógai könnyű beszéd, olcsó viccelődés. Aki ma újra tanul tanulni, belülre figyelni, vallásos zsidóként élni.

Címkék:2015-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Palesztin melegek Tel-Avivban

Az ‪#‎arab‬ kultúrkör és a ‪#‎homoszexualitás‬ cseppet sem idegenek egymásnak – elég, ha az ottomán birodalom gőzfürdőire gondolunk, amelyek közül...

a Cervantes Intézet kIállítása Ángel Sanz Briz emlékére

A Világ Igaza címmel az 1944-ben ötezer zsidó életét megmentő spanyol diplomata emlékét idézi fel Spanyolország magyarországi nagykövetsége és a...

Close