Még egyszer egy szoboravatásról

Mire ez a nagy felhajtás? Ifj. Hegedűs Lóránt, a Szabadság téri Református Gyülekezet vezetője Horthy szobrának felavatása előtt/után megmondta: négy szobor (Kossuth Lajos, Horthy Miklós, Szabó Dezső, Wass Albert) 2007 óta látható volt a templomot is magába foglaló épület előcsarnokában, úgymond magánterületen: az egyházi ingatlan területén belül. Nem volt ez illegális, akárki láthatta, aki az elmúlt években figyelmesen sétált a téren. Mi több, a Jobbik V. kerületi szervezete fából ácsolt kettős keresztet emeltethetett immár köztéren, az épület előtt. Most mindössze az történt, hogy a Horthyét bronzba öntötték, a gyülekezet adományaiból és a párthoz közel álló Gyarapodó Magyarország alapítvány pénzéből, és posztamensen áll, ismét csak magánterületen, a kovácsoltvas kerítés mögött. Mert hogy a telket a református hitű kormányzó közbenjárásával szerezték meg, és azon épült föl a templom 1938-ban. Hegedűs elismerését fejezte ki a Gárdának, a Vitézi Rendnek és a 64 Vármegye Mozgalomnak. Rájuk az ilyen rendezvényeken mindig számíthat.

 Számháború. Úgy látszik, a kiegyensúlyozott tájékoztatás része a görcsös számolgatás, mindkét oldalon, amin azután az ilyen-olyan média kedvére csámcsoghat. Pedig a kép összerakható: 400 polgár a templomi istentiszteleten és mintegy száz bámészkodó (Horthy-szimpatizáns?) az épület előtt. A túloldalon ellenzéki pártokból és civilszervezetekből verbuválódott ellentüntetők, vagy flashmobosok, talán valamivel többen. Igazságos döntetlen született. Jelen voltak még rendőrök (Police), biztonságiak (Security) és egy maroknyi rendfenntartó rendőrségi alakulat (vörössipkások). És persze a média, elképesztő mennyiségben.

Hangulat. Az bizony leírhatatlan volt, de legalább próbáljuk meg feleleveníteni. Pontban tízkor megkezdődött az istentisztelet, és megszólaltak a harangok, amelyek a következő két és fél órában egyfolytában zúgtak. A kihangosításról a szervezők példamutatóan gondoskodtak. Annyira azért nem, hogy a templomban elhangzottakat az ellentüntetők is hallhatták volna, de hát az nem is annyira nekik szólt. Azért a füttykoncert fülsiketítő volt. Odabenn az istentisztelet a Himnusszal kezdődött, és a 105. zsoltárral (Adjatok hálát az Istennek…) folytatódott. Ifj. Hegedűs nagylelkűen megosztotta a feladatokat a gyülekezet ifjabb ill. idősebb tagjaival. Előbbiek közül egy ifjú abban a tisztességben részesült, hogy ő olvashatta föl a napi szent evangéliumot, Mátétól a hetedik szakasz első hat bekezdését: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek”, a szálkáról és a gerendáról.

 Apró zavar. A nagytiszteletű úr visszavette a szót, és megindult a direkt politizálás. A fent már említett körülmények taglalása után megemlékezett a vészkorszakról, amikor a templom falai között zsidók leltek menedékre. Rögtön ezután az ellentüntetőkre zúdította haragját, akik szerinte Károlyi Mihály, Kun Béla, Szamuely, Rákosi, Gerő, Péter Gábor, Farkas Mihály szellemét hozták vissza. „Őket kérdezzük meg talán, hogy szabad-e szobrot állítanunk Horthy Miklósnak?” A gyülekezet vezetője ezt nyilván költői kérdésnek szánta, ámde a hirtelen támadt csendben a karzatról egy női hang határozottan felelt neki: „Nem szabad!” Kisebb döbbenet támadt, miközben a renitenskedőt (férfi kísérőjével együtt) kivezették. Micsoda malőr! A hideg zuhanyt követően már senkit sem engedtek be kintről a szertartás színhelyére.

 Sutba dobott történelem. Ifj. Hegedűs beszédének csúcsán elhangzott, hogy „Horthy Miklós az esztergomi páncélosok behívásával megmentette a gettó zsidóit”. Erre mondta Karsai László történész a tévében, hogy ha ezt hallja valakitől a Szegedi Egyetemen, akkor „fiacskám ülj le, egyes.” De vissza a hazatérés templomába, ahol tovább sorjáztak a szónokok. Gyöngyösi Márton, a Jobbik országgyűlési képviselője, miközben egekbe magasztalta a Horthy-érát, Teleki László nevét emlegette. Utána sokan kaptak szót. Akadt olyan is, aki – talán Romsics Ignáctól merítve – hosszasan adatolta a korszak jótéteményeit, kiemelve a szociális szférát. Ezt a fideszes Lázár János másnap röviden így summázta: vállalhatatlan a 44-es év, vállalható az OTI létrehozása 1928-ban.

Közben odakinn sem állt meg az élet. Az istenes-nemzeti ömlengés csak úgy áradt a mikrofonból. Ezt a harangzúgás és füttykoncert egyre inkább elnyomta, a gyűlölet fokozottan ömlött a tér egyik oldaláról a másik felé, és fordítva. A Jobbik térfelén tanyáztam, mert a tanulságok megértéséhez erre volt szükség. Egy asszony Solymosi Esztert emlegető tacepaót rakott ki a kettős kereszt tövébe, de éber, fekete mentés saját rendezők leszedették vele. Szinte ötpercenként történt valami, ami borzolta a kedélyeket de tettlegességig nem fajultak a dolgok. Pusztán azért nem, mert a rendőrség arra törekedett, hogy senki földjét hozzon létre a füves térségen, és ez sikerült is. De az állandó jelszó-skandálások, és kölcsönös ordítozások tovább erősítették a zajártalmat. Mellettem egy frizurája és öltözete alapján papagájt formázó vagy punk-szerű, de fényképezőgéppel jócskán fölszerelt középkorú nőszemély trágárkodott, majd az ellentüntetők felé intett: van ott egy ember, hát azzal tudnék valamit csinálni… Az utcán nőből volt kevesebb, de a szenvedélyek szítása és zsidózás inkább rájuk volt jellemző. A rendezőbizottság mentébe öltözött jóarcú főnöke egy fiatalembert oktatott ki arról, hogy ne kamerázzon mindkét irányba (?!). Sokan egy öregembert vigasztaltak, aki állítólag virággal közelített az ellentüntetők felé, de azoktól sok jót nem hallhatott, mert futva és jócskán feldúlva érkezett vissza. A másik oldalon úgy látták, hogy nem éppen barátkozni érkezett. Egy rendfenntartó közeg hosszú rohammal szerezte vissza elárvult kameráját. A Jobbik képviselői egyre nyomatékosabban követelték a rendőrség főnökétől, hogy oszlassák az ellentüntetőket.

Végre ½1 előtt néhány perccel kinyílt a templom kapuja, és kiözönlött a nép. Elsőként ifj. Hegedűs Lórántné képviselőasszony jelent meg férje és mások díszes társaságában, majd a kamerák és magánzók mobiljainak össztüzében (soha ennyit még nem láttam) a szoborról lehullott a lepel. Az elragadtatott közönség elénekelte a Szózatot és a Székely Himnuszt. Majd egyesek az Éljen Horthy! jelszót kiabálták ökölbe szorított kezüket magasra emelve, mások tapsának kíséretében. Az ekkorra már erősen megfogyatkozott túloldal ezt sem hagyta válasz nélkül.