Kőszeg Ferenc: Halálaim

Írta: Kőszeg Ferenc - Rovat: Politika, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

“Talán Horatiusa tartotta benne a lelket, akinek latin nyelvű kötetét menetelés közben is olvasta.”

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Kőszeg Ferenc (Fotó: Tóth Csilla)

Szilágyi tanár úr

Egymásba kapaszkodnak a halottak, húzzák egymást. Az év elején meghalt Szilágyi János György, aki a XX. és XXI. században úgy élt végi kettő híján száz évet, hogy sem magasabb tudományos rangért, sem nagyobb utazási szabadságért, de akár számára kedves emberek egyetértése, dicsérő szavai kedvéért sem bírt eltérni jottányit sem a jelenségeknek attól az értelmezésétől, amelyet az igazolható tények és a tények tudós értelmezése alapján kialakított magában.

Sztojkij muzsik, mondanám az orosz kifejezéssel, amelyet Spielberg nívós kommersz filmjéből, a Kémek hídjából tanultam a minap: Abel ezredes, a legendás szovjet atomkém mondja védőjére, az amerikai ügyvédre, aki az amerikai alkotmány szellemében védi az amerikai alkotmány veszedelmes ellenségét. Sztojkij muzsik, azaz állhatatos fickó, vagy ha jobban tetszik konok bunkó.

Csakhogy Szilágyi tanár úr nem is volt állhatatos: meg se fordult a fejében, hogy mondhatna mást, mint ami a meggyőződése. Pedig teli volt iróniával, humorral, játékossággal, ezernyi módon tudta élvezni az életet, és még ágyhoz kötve is hatalmasakat tudott kacagni egy-egy kaján történeten. Csak a tényektől nem bírt elszakadni, hiába lettek volna az eredmények tetszetősebbek, látványosabbak, vagy éppen a szívének is kedvesebbek, mint azok, amelyeket az adatok alapján kialakíthatott. De vajon létezik-e nyakasabb ellenállás a hazudozás egymást váltó rendszereivel szemben, nevezzék bár magukat „szocialista nemzeti egységnek” vagy „a nemzeti együttműködés rendszerének”, mint a konok ragaszkodás az igazolható tényekhez?

szilagyi-janos-gyorgy

Szilágyi János György

A fejében ott volt sok ezer könyv tartalma, akár hetven éve olvasta őket, akár tegnapelőtt. Emlékezetében fel tudta idézni több ezer antik váza rajzait, megtalálásuk helyét, de még a műhelyt is, ahol 2500 éve készültek. Könyvtárra csak azért volt szüksége, hogy ellenőrizze az emlékezetében megőrzött adatokat: újra meg újra kiderült, hogy mindenre pontosan emlékszik.

Úgy csinálta végig a második világháborút, hogy munkaszolgálatosként, azaz magyar állampolgár létére magyar hadifogolyként ásta a tankcsapdát meg a katonasírokat a keleti fronton, majd pedig a rabtartóival együtt került hadifogságba. Munkaszolgálatosként túlélte a hideget, a kemény munkát és a kitervelt megaláztatást, hadifogolyként kibírta a folyamatos éhezést, amelynek fogolytársai háromnegyed része áldozatul esett. Talán Horatiusa tartotta benne a lelket, akinek latin nyelvű kötetét menetelés közben is olvasta. Február 11-én temették el.

 

 

 

Anikó

Február 11. számomra kultikus nap, ezen a napon született Anikó. Tizenhét éves volt, amikor megismertem, az akkor fellobbant szerelmem iránta átívelt házasságokat, országhatárokat. Évek teltek el két találkozásunk között, de a találkozások csak megerősítették bennem, hogy az idő múlásával sem vált számomra közömbössé. Aztán hazajött Franciaországból, ottani élete lezárult, nekem pedig meghalt a feleségem. Az előző három év ismétlődő műtétek szorongása és a reménykedés hónapjai között telt el. Hiába olvastam újra meg újra, hogy a rák gyógyítható, a betegség előrehaladása világossá tette, hogy csak időt lehet nyerni. Anikóval olyan természetes módon maradtunk együtt, mintha előző nap váltunk volna el.

Tizenkét év után állapították meg, hogy rákja van. Azt hittem, a feleségem betegsége révén sok mindent tudok a rákról. De a hasi rák szenvedései nem hasonlíthatóak a nyaki rák okozta inkvizíciós kínzáshoz. És nem három napig tartottak, mint egy szakszerűen végrehajtott karóba húzás, hanem nyolc hónapig. Tetézve a lezüllött magyar egészségügy embertelenségével, amelyhez az orvosok egy része is hozzázüllött. Mindez 2009-2010-ben történt. A választási küzdelem áthullámzott az egészségügyi intézményen is. Voltak orvosok, akik a kiszolgáltatott, haldokló beteget gúnyolták és heccelték a szocialista-liberális kormány egészségpolitikája miatt. Tegnap a temetés után egy-egy szál virágot vittem a Farkasréten eltemetett halottaim sírjára. Anikónak nem vihettem születésnapi virágot, mert ragaszkodott hozzá, hogy a hamvait szórjuk a Dunába.

 

Gyuri bácsi

m1-25792-11152500Pénteken, február 12-én délelőtt Éva szokatlan időben hívott fel: meghalt Gyuri bácsi. Évával hatodik éve élünk együtt, Gyuri bácsi az ő apósa volt, ő pedig már tizenöt éve külön él a férjétől. Amikor először vitt el hozzá, kicsit erőltetettnek éreztem a kapcsolatfelvételt, hiszen mi köze egy új élettársnak egy hajdani apóshoz. De miután megismertem, ezek a szavak, hogy élettárs meg volt após elvesztették a jelentőségüket.

Gyuri bácsi egy nagy család, helyesebben egy nagycsalád pater familiasa volt, és oldalágon én is bekerültem ebbe a családba. Még közelebb kerültem hozzá, miután elolvastam a könyvét, az unokáinak írt hosszú levelet, azaz a Megmeneküléseim című önéletrajzot.  Anyám az 1960-as években, pontosan 1967-ig az izraeli követség fogorvosa volt, a követség munkatársai ajándékoztak meg Joel Palgi És jött a fergeteg című könyvével, továbbá két kötettel Szenes Hannáról.  Szenes Hanna neve és a Palesztinából Magyarországra érkező csoport története akkoriban Magyarországon jószerivel ismeretlen volt. Palgi is ejtőernyővel ugrott le Jugoszláviában, de a határon elfogott Hannával ellentétben sikerült eljutnia Budapestre, itt azonban őt is letartóztatták. Megszökött a vonatról, amely Mauthausenbe vitte volna, életben maradt.

1964 táján  írtam egy cikket Szenes Hannáról a Látóhatár című folyóirat számára, írásomat azonban mint cionista propagandát elutasították. (Az említett könyveket 1986-ban kölcsönadtam Schmidt Máriának, aki történészként foglalkozott a magyarországi cionizmussal, és nem kaptam vissza őket.) Megörültem tehát, Győri György személyében megismertem valakit, aki részese volt a cionista ellenállási mozgalomnak, tagja a Hasomér Hacáir szervezetnek. Az első pillanattól kezdve megértettük egymást. Mellékesen az is imponált, hogy bár tizenöt évvel idősebb nálam (körülbelül annyival, amennyivel Éva fiatalabb), jó fizikai erőben van. Tudtam, hogy nagy pingpongozó volt, a könyvéből pedig azt is megtudtam, részben a fizikai erejének köszönhette, hogy túlélte Auschwitzot. Egy külső munkahelyen, ahol nem volt a közelben SS őr, kikapta az őt ütlegelő Kapo kezéből a görbe botját, és ráemelte a gazfickóra, aki maga is fogoly volt. A Kapo megrémült, nem is annyira a fenyegető ütéstől, hanem attól, hogy az SS észreveszi, hogy egy fogoly el tudta venni a botját, elveszti a kiváltságait, visszasorolják egyszerű Häftlinggé. Akkor pedig valószínűleg a társai végeznek vele.

Fokról-fokra egyre beljebb kerültem a családba, ott lehettem Gyuri bácsi 90. születésnapján. A nagycsalád összetartozása is imponált. A születésnapon ott volt a három fiú (a legidősebb, akárcsak az édesanyjuk régebben meghalt), ott voltak három menny, mintegy tíz unoka, és körülbelül ugyanennyi dédunoka meg ott volt Éva akkor nyolcvankilenc éves édesanyja is. Nekem a három gyerekem közül kettő Amerikában él, a két unokatestvérem 1956 óta Amerikában illetve Kanadában. Másod-unokatestvéreim ugyan vannak szép számmal szerte a világban, de róluk inkább csak mesélni tudok, hogy hol mindenütt élnek rokonaim, valós kapcsolatom nincs velük. Rendszeres találkozásokban is megnyilvánuló kapcsolatom egyedül a kisebbik lányommal meg az ő családjával van. Ezért is volt olyan vonzó, sőt irigylésre méltó számomra a Győri-klán összetartozása. Gyuri bácsi rövid betegsége idején majd a ma péntek délelőtti elhunytakor a nagycsaládon belüli e-mail forgalom hirtelen összesűrűsödött, bizonyságául a családi összetartatásnak.

gyori_gyorgy megmeneküléseim

A Megmeneküléseim – a borzalmak lebilincselően megírt krónikája ­– olyan ember önéletírása, aki cionistának vallja magát, a jövendő Palesztina építője akar lenni, de Dombrádon és Nyíregyházán erős magyar szellemben nevelkedett, és köti ez a hagyomány, a magyar nyelv, a magyar irodalom szeretete.  Ez a kettős kötődés a XIX. században, amikor a zsidó középosztály Mózes vallású magyarnak vallotta magát, és annak tekintette a magyarrá vált zsidóságot a szabadelvű közvélemény is, a XX. században elvesztette az érvényességét. Nem a holokauszt idején vesztette el, hanem már korábban és folyamatosan.

Az önéletrajzi mű 2001-ben megjelent első kiadásához Csoóri Sándor írt ajánló szöveget. „Az elmúlt év egyik legizgalmasabb olvasmányélményét Győri György Megmeneküléseim című kéziratának köszönhetem… a magyarországi zsidó ellenállás és önmentés tényeit tárja föl dokumentumszerűen és regényszerű személyes történetekkel… Magyarok és zsidók kevés emlékiratban szerepeltek olyan tárgyilagosan, mint Győri vallomásaiban… Bibó és Száraz György… mellé kívánkozik Győri György könyve.” (A 2014-es második kiadásban a Csoóri-szövegnek csak az utolsó két mondata maradt meg. )

Magyarok és zsidók viszonyával Csoóri többször is foglalkozott, így 1990-ben a Nappali hold című esszésorozatában. Ott ezt írta:  „A Tanácsköztársasággal, a Horthy-korszakkal, de különösen a Vészkorszakkal a szellemi-lelki összeforradás lehetősége megszűnt.” Én ugyan nem nevelkedtem sem vallásos zsidó, sem erős magyar szellemben, de többször is elolvastam Sebők Zsigmond Mackó úr utazásai szárazon és vízen című, négy kötetes könyvét, és jót mulattam azon, hogy a vitézlő és nemzetes mackót németnek nézik, mert nem bírja megenni az erős paprikával fűszerezett halászlét. Nem is beszélve Rákosi Viktor Hős fiúk című könyvéről, amelynek nyomán beleszerettem Bem apóba, és Damjanich veressipkásaiba. De ahogy kezdtem többet tudni a történelemről meg a világról, be kellett látnom, hogy az én lelkesedésem a veressipkásokért nem lehet olyan felhőtlen, mint az osztálytársam öccséé, aki azt mesélte az anyukájának, hogy egy nagyhangú, fölényeskedő orvos kezelte, szóval látszott rajta, hogy zsidó. De még a fiú megjegyzésénél is jobban megmaradt bennem az édesanyja halk pisszenése, amire a tizenhárom éves gyerek nyomban témát váltott. Vagyis rajtam is látszott.

Úgy véltem, Csoóri megjegyzése a zsidó-magyar összeforrás ellehetetlenüléséről nem antiszemitizmus, hanem egy elhallgatott tény kimondása. Ehhez az idézethez, amelynek a tartalmával egyetértettem, és amely egyúttal Csoóri igazolásául is szolgált, hozzáfűztem ugyanebből az esszéből egy másik mondatot: „…manapság egyre határozottabban érződik, fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig még nem ácsolhatott soha.”  Ez a szöveg a paranoid zsidóellenesség dokumentuma. A két idézet együtt talán azt mutatja, hogy nem voltam Csoórival szemben elfogult, sem pozitív, sem negatív értelemben.

Ennek ellenére Zolnay János a Beszélőben erőteljesen megbírált. (Lásd: itt és itt.) Értelemszerűen rám is vonatkoztak a kemény szavai:  „Csoóri, és bárki más, aki a holokauszt után »magyarokról és zsidókról« beszél, vagy értekezik, az a kolozsvári öregasszonyt konyhájából, sparheltje mellől kirángató, és a halálba küldő csendőrök mellé helyezi magát – pontosan tudva immár azt is, hogy mi történt az öregasszonnyal – mert a két szó egymást kizáró értelmű mellérendelése csak ebben a szituációban értelmezhető.” Csakhogy a magyarok és zsidók elkülönítő megnevezése állandó része a közbeszédnek: nemcsak antiszemiták és neonácik használják, hanem zsidók is. Meg mindenki.  Köztük olyan nem-zsidók is, akik utálják a Fideszt. Akik a Fidesz politikájáról, retorikájáról szólva undorral beszélnek „a magyarokról”, holott más közegben, más kontextusban őket nevezik magyaroknak, pusztán azért, mert nem zsidók. Az eredetileg nemes törekvés, hogy használjunk politically correct (PC) nyelvet, kerüljük az olyan kifejezéseket, amelyek bánthatják mások érzékenységét, a PC-beszéd udvarias kényszere folytán a tényleges nyelvhasználat és az ünnepélyes, hivatalos nyelvhasználat újabb kettészakadásához vezetett. Kevéssel az után, hogy véget ért a végeláthatatlannak tetsző korszak, amikor az ünnepi szónok a Nagy Októberi Szocialista Forradalom (NOSZF) történelmi jelentőségéről beszélt, miközben a bóbiskoló közönséget csak az érdekelte, mikor osztják már ki végre a borítékot, benne a november 7-i jutalommal.

Hibát legfeljebb Gyuri bácsival szemben követtem el, amikor sommásan írtam az „integráció végéről”, amikor megemlítettem ugyan, de nem vettem eléggé komolyan a Megmeneküléseim tanulságát. „A zsidó lélek a mértani idomok közül nem a körhöz hasonlít, amelynek egy a középpontja, hanem inkább az ellipszishez, amelynek két gyújtópontja van” – írta Komlós Aladár 1936-ban. Győri György számára Auschwitz és Mauthausen tapasztalatai ellenére Petőfi és Mózes megmaradt az ellipszis két gyújtópontjában. Támpontot a megőrzött bizakodásához az adott, hogy a szörnyűségek közepette újra meg újra találkozott derék emberekkel, akik a létükkel igazolták, hogy nem minden ember sárkányfog vetemény. Voltak köztük zsidók és nem-zsidók, magyarok és németek. Ahogy a gazemberek között is.

De nem kell az emlékirat szövegéhez fordulnom, hogy felismerjem, hogy szemtől-szembe lássam az integráció végéről, az összeforradás lehetetlenségéről szóló teóriám egyoldalúságát. Hiszen a Győri György nagycsaládjának összejövetelein ott voltak a nem-zsidó házastársak, a „fél-zsidó” unokák, a „negyed-zsidó” vagy „háromnegyed-zsidó” dédunokák. De mit is beszélek? Hiszen nekem is fél-zsidó gyerekeim vannak. És nem voltak-e a szerelmeim, a legközelebbi barátaim „keresztények”, származásukat tekintve „bozgor” magyarok, oláhok, rácok, tótok, svábok? Gyuri bácsi, vagy magyarosabban szólva: Gyuri bátyám, ezt a tanulságot is a te barátságodnak köszönhetem.

Meg azt is, hogy az egyik utolsó találkozásunkkor úgy beszélgettünk, ahogy a viccekben beszélget két zsidó a vonaton.

 

 

 

Címkék:Csoóri Sándor, Győri György

Az amerikai „Tökéletes Nő” lehetőleg legyen zsidó

Mitől lesz valaki „tökéletes nő?” Mindenkinek megvan a saját elképzelése a tökéletességről, viszont az online társkeresőkön egyes női típusok kapósabbak az átlagnál. A...

Naplókban a múlt század legsötétebb magyar évei

Nehezen túlbecsülhető jelentőségű történelmi dokumentumot kaptunk kézhez azzal, hogy megjelent Zimándi Pius István premontrei szerzetes naplója, amelyet az ország német...

Close