Szombat előfizetés 2017

Kende Péter: Az 1945-ös választóvonal

Írta: Kende Péter - Rovat: Emlékezetközösség, Politika, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Emlékezetközösség – A Szombat körkérdése

A Szombat az alábbi körkérdéssel fordult a kulturális, tudományos és a közélet néhány vezető személyiségéhez folyóiratunk kiemelt témája kapcsán:

Van-e, vagy nincs Magyarországon emlékezetközösség?

Hogyan közelíthetők egymáshoz a 20. századi traumáit hordozó közösségek, melyek más-más élményekre emlékeznek, és a másik fájdalmáról talán nincs elég mély tudásuk, vagy nem vesznek róla elég mélyen tudomást.

Véleményünk szerint a magyar társadalmi emlékezet, és a magyarországi zsidó emlékezet eltérően őrzi a 20. századi Magyarország élménycsomópontjait, miközben sokan tartozhatnak a két halmaz közös részhalmazához.

Felvetnénk néhány példát, és kérnénk, írásában ezekre is reflektáljon, de kíváncsian várunk más példákat is.

 

           Magyar emlékezet  /  Zsidó emlékezet
1919          vörösterror        /       fehérterror
1920          Trianon             /    numerus clausus
1940          Erdély visszacsatolása  /  1938-41 zsidótörvények
1944-45    orosz megszállás  /  gettósítás, deportálás, nyilasterror
1956         forradalom       /    elsősorban vidéken antiszemita atrocitások

Kérjük, tekintse e levelünket a felkérés mellett vitaanyagnak, s ha nem ért egyet felvetéseinkkel, ezt is jelezze írásában.

Kíváncsiak vagyunk, hogy amennyiben Ön is érzékeli a felvetett élménykülönbségeket, természetesnek tartja-e, hogy a társadalmi csoportok emlékezete akár jelentősen eltérjen, vagy szükségesnek tartja, hogy változzon a helyzet, s ha igen, milyen eszközökkel lehet Ön szerint javítani a viszonyokon, és elérni a kívánatos állapotot.

*

Honlapunkon eddig Kőszeg FerencStumpf András,  Csaplár VilmosHorkay Hörcher Ferenc,  Erős Ferenc Granasztói GyörgyCsepeli GyörgyGrendel Lajos és Böcskei Balázs válaszát közöltük.  Alább Kende Péter reflexióit olvashatják.

kendepeter

 Az 1945-ös választóvonal

A magyar társadalmat idestova negyed évszázada szétválasztó emlékezetkülönbségek és politikai hasadások olyan traumatikus kollektív tapasztalatokhoz kapcsolódnak, amelyeket az érdekeltek vagy saját maguk éltek át, vagy családilag örököltek, de amelyek szükségképpen felülírták az iskolában tanult vagy olvasmányaikból megismert, s állítólag a nemzeti közösség egészére vonatkozó történelmet.

Az országot szétszabdaló választóvonalakat korábbi időszakokra vonatkozóan is szokták emlegetni. A 19. század közepéig a „két Magyarország van!” mint vészkiáltás köztudomásúan az úr és a paraszt közti státuszkülönbségre célzott. Az első világháború előtti fél évszázadban pedig jelentős megfigyelők gondolták, hogy a vidék tespedt úri-paraszti életformájáról leváló modern polgári-városi világ s annak dinamikus fejlődése a maga idegenszerűségével tulajdonképpen egy második, párhuzamos, a hagyományos régivel alig-alig összeegyeztethető Magyarországot teremtett. Az első világháború után erre az osztóvonalra épült rá a keresztények és zsidók immár politikai megkülönböztetése, s vált lassanként minden más szociális és gazdasági szempontot felülíró dichotómiává.

Magyarország „kétosztatúságának” ezek az ábrái természetesen elnagyoltak, nem felelnek meg a társadalomtörténetileg felrajzolható finomstruktúráknak. Ha viszont a tényadatoknál relevánsabbnak tekintjük a közbeszédet, más szóval, ha nem a gazdasági statisztikákból indulunk ki, hanem tudatszociológiai alapokra helyezkedünk, akkor már több relevanciája van a fentebb idézett dichotóm képleteknek.

 *

 A második világháború fejleményei következtében (amelyekhez a magyarországi zsidóság nagyobb részének megsemmisítése ugyanúgy hozzátartozik, mint a régi rendszer összeomlása és az ország szovjet megszállása) jelentősen kiéleződtek a magyar társadalom belső megosztottságai, ráadásul más jelleget is öltöttek. A szovjet hadsereg megjelenésének pillanatától kezdve az ország (amint erre a Szombat példatára is utal) érzelmileg két részre hasadt azok között, akik az így kialakuló új világot felszabadulásként élték meg (legalábbis potenciálisan) és azok között, akik számára ekkor halt meg az igazi Magyarország, hogy helyébe egy (csak az ég tudja meddig tartó) idegen hódoltság lépjen.

Első látásra ez a szembenállás a kuruc-labanc ellentétpárt idézi fel; csakhogy amíg emez csupán a szó leszűkítő értelmében volt politikai, mert nem terjedt ki sem az élet mindennapjaira, sem a társadalmi kapcsolatok egészére, addig az 1945 utáni „új világ” kontra „idegen hódoltság” mint megosztóvonal kezdettől fogva totális volt: erre épült ugyanis minden egyes személy társadalmi öndefiníciója, ez határozta meg valamennyiük látásmódját az élet úgyszólván minden kérdésében. Ez a korforduló ráadásul a politikai tér hihetetlen kitágulását hozta magával, amelyben minden öndefiníció elkerülhetetlenül, az egyedi szándékoktól teljesen függetlenül politikai töltést kapott, miközben a politikaiság alkalmazásának tere is kiszélesedett: úgy hatotta át a mindennapi életet, mint korábban talán soha. A „szabadulás” vs. „hódoltság” ellentétpár alól már csak azért is nehéz volt kibújni, mert a megszállók és belső szövetségeseik már a kezdet kezdetétől nem tűrték, hogy a fölszabadítóhoz úgy is, mint főhatalomhoz való viszonyba bárki is nüanszokat vigyen be. (Jó példa erre Bibó István első meghurcolása 1945 telén!)

Ezzel együtt óvakodjunk attól, hogy az 1945-öt követő hat és fél évtizedet úgy kezeljük, mintha az egyetlen egységes egészet képezett volna. A nyílt egypárti diktatúrára való áttérés előtt talán még megvoltak egy másfajta politikai fejlődés feltételei, amelyben a belső megoszlások is másképp alakulhattak volna. A ‘45-ös világpolitikai fordulatban eleinte nemcsak a baloldali erők látták egy új magyar demokrácia lehetséges kezdeteit, hanem olyan társadalmi és politikai csoportok is, amelyek semmiféle szocializmust nem kívántak, s a szovjet jelenlétet csupán ideiglenesen elviselendő, a várható békekötésig tartó rossznak tekintették. Ők persze a demokráciát másként értelmezték, mint a kommunisták, abban azonban egy véleményen voltak velük, hogy a németekkel való szövetség és a háborús vereség katasztrófájába a Horthy-rendszer taszította az országot. Talán még abban is volt némi egyetértés az ún. demokratikus koalíción belül, hogy a két háború közötti Magyarország társadalmi struktúrái gyökeres változtatásra szorultak. Ebből kiindulva elképzelhető, hogy ha 1947 után valahogyan mégis fennmarad a parlamentáris köztársaság, előbb-utóbb új politikai osztóvonalak alakulnak ki a „demokratikus újrakezdés” hívei között, amelyek bizonyos idő után csökkentik az 1945-ben keletkezett szakadás mélységét. E képzeleti játék mellett leginkább az 1956-os év történései szólnak, hiszen az akkor keletkezett új belső erővonalak és az aktív társadalmi szereplőknek azok mentén történő átcsoportosulása még az 1945-öt követő első évekénél is váratlanabb volt.

Milyen értelemben lehet mármost „két Magyarországról” beszélni a szovjet-kommunizmus évtizedeit illetően? Abban az értelemben, hogy a hivatalos Magyarországot e korszakban csak azok tekintették a magukénak, akik számára 1945 felszabadulás és „forradalmi újrakezdés” volt. (Kell-e mondani, hogy ezek között a zsidóság, különösen annak fiatalabb generációi jóval erősebben voltak képviselve, mint azok között, akiknek ‘45 az idegen hódoltság kezdete volt?)

Az akkoriban csak virtuálisan létező „másik Magyarországhoz” nemcsak a ‘45 előtti társadalmi és államrend elszánt hívei tartoztak, hanem mindazok, akiket a bolsevizálódás kérlelhetetlen folyamata kiszorított nemcsak a politikai életből, hanem a szakmai érvényesülésből és a normális megélhetésből is, sőt úgyszólván mindenből, amit korábbi életútjukból természetesnek tartottak.

Az utóbbi időben divatossá vált ezt a kíméletlenséget a kommunisták (mint embercsoport) számlájára írni, azok természetéből levezetni. Az 1947/48 után kialakult állapotokért természetesen felelősség terheli a szóbanforgó politikai közösséget, a rendszer despotizmusa és már-már az elmebaj határát súroló esztelensége azonban elsősorban a szovjet kommunizmus számlájára írandó. Nemcsak Sztálin életében, de még utána is a moszkvai főhatalom írta elő a magyar kommunista vezetőknek, hogy mit és hogyan tegyenek, s gondoskodott arról, is, hogy az ellenőrzése alatt álló csatlóspártokból eltávolíttassanak azok a személyiségek, akik netalán másképp gondolták volna a kezükbe adott hatalmat gyakorolni.

A magyar társadalom 1945 utáni szétszakadásáról szólva eddig csak a politikai és egzisztenciális kirekesztéseket említettük. Holott az ún. épülő kommunizmus világából a nem kommunista Magyarország még másképpen is ki volt zárva: az új rendszer által kifundált kultúrhagyományok szintjén. Ezeknek a dominanciája nemcsak a nyomtatott szövegekben (tankönyvek, újságok, történelmi munkák, stb.) volt tetten érhető, hanem millió más dologban is (utcanevek átkeresztelése, iskolák elnevezése, ünnepnapok rendje, újonnan állított vagy eltávolított köztéri szobrok, stb.). Az állampárti ideológia részét képező és kötelezővé tett „haladó hagyományokat” a magyar társadalomnak érzelmileg a régi világhoz kötődő fele soha nem tette igazán magáévá. Még a késői Kádár-korszakban sem, amikor saját maguknak és gyermekeiknek meglepetésszerűen (ámbár nem függetlenül az 1956-ban történtektől) módjuk nyílt arra, hogy korábbi megaláztatásaikat maguk mögött hagyva beintegrálódjanak a fennálló rendszerbe. Ettől kezdve egy másik Magyarország – a hivatalos mellett, illetve azon kívül – az által létezett, hogy hívei próbálkoztak az ideológia rácsai közül kitörni, a jelbeszédtől a viccig minden eszközt megragadtak, hogy az állampárti igazságot megkérdőjelezzék. E másik Magyarország tagjainak nem kellett egymásról tudniuk, egy olyan fiktív közösség tagjai voltak, amelyet a meglévő elutasítása kapcsolt egybe, miközben nagyon is eltérő elvekben és értékekben keresték a fogódzópontokat. Mondani sem kell, hogy zsidók és nem-zsidók egyaránt voltak ebben a közösségben.

A hivatalos szemlélet szerint a másik Magyarország nem lehetett más, mint megátalkodottan reakciós (vagy szelídebben szólva „ideológiailag elmaradott”, illetve „a realitásokal nem számoló”), holott ezt a halmazt az definiálta, hogy tagjai a rendszeren kívül akartak maradni. Ahhoz, hogy valaki az ötvenes vagy a nyolcvanas években (vagy a kettő között bármikor) a fennálló berendezkedést ne tekintse a magáénak, nem kellett neki sem a „keresztény-nemzeti” eszméhez, sem a háború előtti politikai és társadalmi viszonyokhoz kötődnie. Még csak „szocializmus-ellenesnek” sem kellett lennie, amint ez az 1956-ot előkészítő szellemi csatározásokból oly egyértelműen kitűnt, majd pedig a forradalom napjai alatt tömegméretekben is bizonyítást nyert. Elég ezzel kapcsolatban az 1956 novemberében készült programtervezetek irányultságára utalni (szem előtt tartva persze, hogy a tervezetírók tollát a külső hatalmi viszonyok éles tudata is vezette). A történelmiség jegyében azonban számot kell vetnünk azzal, hogy a „két Magyarország” szubjektív határvonalai ez idő tájt már nagyon másfélék voltak, mint a Rákosi-korszakban. A demokrácia vagy a szocializmus nevében lázadókat ekkoriban az a termékeny illúzió kötötte össze a keresztény-nemzeti (ellen)forradalmárokkal, hogy a szovjet uralom elleni harcban az időleges harci szövetségeken túlmenően lehetséges egy azoknál szélesebb, a jövőre is kiterjedő nemzeti-demokratikus politikai frigy. Hasonló ábrándkergetésnek lehettünk tanúi harminc évvel később, a nyolcvanas évek második felében, amikor is az újonnan termett, magát demokratikusként definiáló ellenzék soraiból sokan hitték, hogy a népi-urbánus összefogás (egyszerűsítésből fogalmazok így) nemcsak kívánatos, hanem lehetséges is. Ugyanezt gondolta 1988-ban az alakuló Fidesz.

Ugyanakkor a népiek táborában már egy egészen más öndefiníció képzete élt, nevezetesen: hogy ő egymagában és egyedül képviseli az igazi Magyarországot (szemben a hivatalossal, amelyet az állampárt vezető figurái testesítenek meg)[i]. A népiek szemében a Beszélő körül tömörülő, szándéka szerint nemzeti, de e közben kifelé is tekintő (tehát „internacionalista”), s nem egyszer marxistául beszélő szamizdatos ellenzék is valamiképpen a hivatalos Magyarország részét képezte. Ha már szövetségről volt szó, a „népi oldal” sokkal szívesebben nyitott a fennálló rendszer ama kívülmaradottjai felé, akik a régi úri középosztályból jöttek és hagyományos, keresztény alapon voltak nemzetiek. Veres Péter és Illyés Gyula e késői utódai a magyar faj védelmében mintegy zárójelbe tették a korábbi birtokos osztálynak azokat a „bűneit” és a nincsteleneknek azokat a dologi és személyi sérelmeit, amelyek szellemi elődeik küzdelmeit motiválták, s amelyek a 30-as évek közepétől a 40-es évek végéig a népiek, ill. pártjuk (NPP) szövetségi politikáját balfelé orientálták. Ha attól talán ódzkodtak is, hogy a keresztény-nemzeti-úri Magyarországgal kimondottan azonosuljanak, legalábbis úgy viselkedtek, mint akik az említett osztálysérelem fölött – mint amelyen az idő túlhaladt – napirendre tértek. Ezzel az állásponttal aztán a népinek nevezett irányzat utócsapata számára lehetővé vált, hogy 1989 után, előbb mint politikai mozgalom, majd mint kormányzó párt, magába fogadja az úri Magyarország nem is oly csekély maradékát. Hasonlóképpen járt el a 90-es évek közepétől kezdve az MDF helyére pályázó FIDESZ, amelynek ráadásul nem voltak a múlttal kapcsolatos ideológiai komplexusai, ezzel szemben a liberálisoknak az exkommunista szocialistákkal való szövetségében a hagyományos jobboldaliság igazolását látta.

Mindezek következtében megindult annak a politikai „kétosztatúságnak” – nemzeti-konzervatív kontra „lib-szoc” Magyarország – a kialakulása, amely a továbbiakban az új magyar demokrácia uralkodó képlete lett. S amelyben a zsidó magyaroknak (történelmi emlékezetestül, de attól függetlenül is!) szinte előre kijelölt hely jutott a politikai palettán. Ezt a törést többféleképpen lehet magyarázni. Például olyan politikai-személyi esetlegességekkel, mint a kezdeti MDF-en belüli diffúz, de végül is többségi antiszemitizmus, amely 1990-ben pszichológiailag is lehetetlenné tette az MDF-SZDSZ nagykoalíciót; vagy mint a Fidesz-vezérkarnak ugyanezen időben kifejlődő, de első látásra egészen más eredetű ellenszenve az SZDSZ-alapítók és vezetők iránt. Magyarázható a törés olyan szociológiai érvekkel is, mint – mondjuk – a vallásosság szerepe a pártszimpátiák kialakulásában, ami már csak azért is meggyőzően hangzó szempont, mert a magyar társadalom körülbelül fele-fele arányban oszlik meg hívők és nem-hívők között. A 2002 utáni Fidesz hangsúlyozott kereszténysége annak ellenére is nehezíti zsidó személyek csatlakozását, hogy az Orbán Viktor által vezetett párt az antiszemitizmustól úgy általában elhatárolódik (megszorító jelzőm a kultúra vidékeinek irányítására céloz).

A zsidó szereplés társadalmi elfogadottságát végül is döntően meghatározza az az ismert körülmény, hogy az többnyire modern, kozmopolita és avantgardista irányultságokkal van teletűzve. Az „emlékezetközösséggel” ez – szerintem – csak nagyon távoli kapcsolatban van. Ezzel együtt igaznak tartom, hogy a két szembenálló politikai-kulturális tábort alapjában véve a múlt megítélése választja szét, s az hangolja egymás ellen. Míg az egyik az 1945 előtti Magyarországgal szeretne kontinuitást találni, addig a másik igenli a Horthy-rendszer összeomlásával és a ‘45-ös újrakezdéssel keletkezett cezúrát, mert úgy véli, hogy ekkor jöttek létre – ha csak potenciálisan is – a magyar nép „társadalmi felszabadulásának” (szoc), illetve „Nyugathoz való felzárkózásának” (lib) feltételei. A magyar liberálisokat a szocialistákkal ez a „‘45 utániság” fűzi össze, ez választja el a keresztény-nemzeti-konzervatív tábortól.

Nagy kérdés, hogy ez az árok mikor lesz feltölthető. Amikor az 1945 előtti és utáni évtizedeket már rég betemette az idő? Vagy még akkor sem? Akármit gondolunk erről a jövőt illető nagy tudatlanságunkban, azt az egyet nyugodtan elismerhetjük, hogy az „emlékezetközösség” nagy társadalmi erő, s hogy a Szombat szerkesztősége jól tette, amikor erre ráirányította olvasói figyelmét.

 


[i] Ezt a felfogást én Csoóri Sándor szájából hallottam 1988 táján egy személyes beszélgetés során.

Címkék:2013-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Tőkéczki: “Horthy Miklós a polgári rend embere volt”

  Tőkéczki László történész szerint Horthy a polgári rend embere volt, tekintélyét az adta, hogy a társadalom elfogadta vezetőnek. Schmidt...

Először tártak fel Hasmóneus-kori épületet Jeruzsálemben

Close