Izrael jó hely, de „bűnös” is

Írta: Gadó János - Rovat: Kultúra-Művészetek, Politika

Ari Shavit könyvének nemzetközi sikeréhez kellett az a skizofrénia, amely a nyugati világ számára  alapvető szükséglet: Izrael jó hely, de bűnös is, szeretjük is, meg nem is, legyen is, meg nem is.

13 - hazam címlap

Felkészültség, elkötelezettség, lendület – és nagyfokú politikai korrektség jellemzi a szerzőt és művét. Nem Izrael történetét írta meg, de a remekbe szabott mikrotörténetekből felvillan az ország elmúlt száz évének megannyi kulcsfontosságú epizódja, melyekből ugyanúgy megismerhetjük Izrael hőskorszakát, mint egy történelemkönyvből, csak sokkal olvasmányosabb az egész.

Az első pionírok

lecsapolják a mocsarakat, és megalapítják En Harod kibucot, az izraeli baloldali ethosz szimbólumát; Rehovot városa, a környező narancsültetvényeknek hála, virágzásnak indul – éppen az európai vészkorszak éveiben; egy Németországból menekült értelmiségi házaspár dinamikusan fejlődő tejüzemet alapít, amely mára milliárdos forgalmú céggé nőtte ki magát; a holokauszt-túlélők által lakott tel-avivi utcákban újraindul az élet és gyermekeik az óvó szeretet légkörében egészen kivételes pályákra indulnak; a kibucok biztonságában és szabadságában felnövő fiatalok szédületes karriert futnak be, előbb a hadseregben, aztán a high-tech iparban; Tel-Aviv tomboló éjszakai életét, a szex és a drog mámorát akármelyik metropolisz megirigyelhetné; stb.

Gondos anyaggyűjtés nyomán, jó tollal megírt történelmi pillanatképek Izrael hőskorából és jelenéből – ezek a könyv legjobb részei.

Megismerkedünk néhány szellemi nagysággal, akik a Holokauszt lelket pusztító szörnyűségei után lettek új hazájuk, határokon túl is elismert kiválóságai: Zeév Sternhell történész, Aharon Barak főbíró és Aharon Appelfeld író a tanúk, hogy Izrael nemcsak menedéket, hanem az új és teljes élet lehetőségét is megadta azoknak, akik mindent és mindenkit elveszítve, tizenévesen földjén kerestek menedéket.

Igazi empátiával és sodró lendülettel írja le a hazája életéből kiragadott, ám fontos mozzanatokat Ari Shavit – hogy aztán mindjárt meg is kérdőjelezzen szinte mindent.

Nemcsak tehetséges, de politikailag korrekt újságíró lévén minden optimizmust sugárzó, öntudatra inspiráló történet mellé odailleszt egy másikat – a palesztinok szenvedéséről és számára teljesen érthető haragjáról.

A hagyományos cionista narratíva szerint Izrael fiatal és dinamikus ország, amely példátlan nehézségek ellenére, pusztító szándékú ellenségek szomszédságában is töretlenül fejlődik. A mai baloldalon kötelező, politikailag korrekt narratíva szerint viszont mindez kétséges, mert Izrael, úgymond, bűnben fogant. Az ősbűn pedig, amely e felfogás szerint Izrael minden eredményét és örömét megmérgezi, nem más, mint a palesztinok elűzése 1948-ban (majd egy további kisebb részüké 1967-ben.)

A szerző, a baloldali Haarec újságírója, mind a két narratívát mesterfokon elsajátította. Mint egy svájci, aki tökéletesen beszél németül és franciául, úgy Ari Shavit is tökéletesen beszél cionistául és palesztinul: őszinte átéléssel és lendülettel ábrázolja az üldözött zsidókat a világ minden tájáról befogadó, fejlődő, gyarapodó, sokoldalú Izraelt, hogy a következő bekezdésben vagy fejezetben mindjárt kétségbe vonja mindezt. Mert bármilyen remek dolgok történnek Izraelben, úgymond, mindez a palesztinok azóta is tartó szenvedésére épül, tehát alapjaiban megkérdőjelezhető. Mint például éppen En Harod kibuc, amely a Függetlenségi Háború nyomán

kitelepített arabok földjein

is gazdálkodik. A két narratíva gyakorlatilag kizárja egymást: az egyik szerint Izrael remek hely, a másik szerint viszont elnyomó, illegitim, tulajdonképpen nem szabadna lennie. A szerző, aki mind a kettővel képes azonosulni, kétségbeesetten igyekszik kiutat találni a skizofrén állapotból és a kettőt valami közös nevezőre hozni. A remek impresszionista pillanatképeket vázoló Shavit ezzel a kihívással birkózik a könyv jelentős részében. Egyszer leírja, hogy Izrael ellenséges környezetben létezik és hadsereg nélkül nem tudna fennmaradni, másutt viszont „az erőszak ördögi körét” okolja, amiért Gázában az izraeli katonák kivonása után is tombol az erőszak.

Ari Shavit

Ari Shavit

Ari Shavit a cionista ethoszon belül a radikális baloldali „Békét most” mozgalom szellemiségével azonosult hosszú ideig, amelynek vágyképe az azonnali békés egymás mellett élés a palesztinokkal. We want Moshiach now! – idézhetnénk az ismert dalt. Legnagyobb tisztelettel ezért minden beszélgetőtársa között Ámosz Oz íróval, a mozgalom egyik szellemi atyjával bánik.

Empátiája révén Shavit képes mindenféle gondolkodásmódra ráhangolódni. Könyvéből megismerhetjük a baloldali Merec párt vezetőjének, Joszi Szaridnak életét és hasonló fejezet foglalkozik az etnikai-vallásos Sasz-párt vezetőjével, Arje Derivel is. De egy Hulda faluból 1948-ban elűzött palesztin férfi keserűségét is maradéktalanul átérzi.

Ugyanilyen empátiával tud írni a telepes mozgalomról is: „Még akik tudták, hogy a megszállt területeken való letelepedés jogtalan, erkölcstelen és irracionális, azok is nehéznek találták szembeszállni a telepesekkel. A Gush emunim lett a cionizmus új fáklyája egy olyan időpontban, amikor más fények kialvóban voltak.” De aztán így zárja gondolatmenetét a telepesekről: „…megalapozták a 20. század utolsó gyarmatosító vállalkozását.” Ami az Afrikában és a Közel-Keleten folytatott nagy tömeggyilkos, területrabló háborúk ismeretében aránytalan kijelentésnek tűnik.

Shavit csöppet sem szenvtelen:

jó újságíróhoz illően végighallgatja partnerét, majd vad vitába bocsátkozik vele: itt és most meg akarja ragadni, hogy az adott politikus mit és hol rontott el, és mi lett volna az egyedüli jó megoldás. Mert a valódi megoldás ott bujkál valahol, csak éppen mindig mindenki elszalasztja.

Shavit nemcsak a telepes mozgalom vezetőit illeti súlyos szemrehányásokkal, hanem a béke legelszántabb híveit is. Joszi Beilinnek, az oslói megállapodások nagy koordinátorának például azt hányja a szemére, hogy azonnali békét akart, és nem vette figyelembe a palesztin lakosság súlyos és mély ellenérzéseit, amelyeket csak hosszadalmas párbeszéddel lehetett volna oldani.

Végül látva, hogy a környező arab tömegek engesztelhetetlen gyűlöletét az izraeli baloldal ajánlata, a ’67-es határokra való visszavonulás sem tudhatja csillapítani, oda jut, hogy az ősbűn, az 1948-as függetlenségi háború immár jóvátehetetlen. „A föld el van átkozva… Tizennyolc évszázad után először fordult elő, hogy zsidó katonák nagy és szervezett erőkkel elfoglalták egy másik nép földjét és több tucat falvát… Minden, ami kísért minket, itt van, ezen a helyen… Nemzedékről nemzedékre. Háborúról háborúra.”

A könyv nemzetközi sikeréhez nyilván nem volt elég, hogy felkészült és jó tollú szerző írta, kellett hozzá ez a fajta skizofrénia, amely a nyugati világ számára a zsidó állammal kapcsolatban alapvető szükséglet: Izrael jó hely, de bűnös is, szeretjük is, meg nem is, legyen is, meg nem is.

Ari Shavit: Hazám, az ígéret földje: Atlantic Press kiadó, Budapest, 2013. 558 oldal, Bokor Pál fordítása.

Kapcsolódó cikk:

Részlet Ari Shavit: Hazám, az ígéret földje c. könyvéből

Címkék:2015-04, Ari Shavit, cionizmus, Ein Harod, Gush Emunim, Izrael

[popup][/popup]