Itthonról haza – a harmadik bőrönd története

Írta: Gideon Peer - Rovat: Politika

Alija 60 év fölött

Sáfrán István

Sáfrán István (Fotó: Breuerpress)

 Ülünk a szalonban, valahol Haifa után, Kiryat Yamban, és nem tudok másra gondolni, mint egy magyar közmondásszerűségre: akasztják a hóhért.

Sáfrán Istvánnál vagyunk, 50 éve újságíró, mint ahogy én is, debreceni, mint ahogy én is, felkerült Pestre, mint ahogy én is, aztán kijött Izraelbe, mint ahogy én is.

Én 71-ben, ő három évvel ezelőtt. Ez a különbség.

Vele készül az interjú.

Nyugdíjba vonulásáig a Népszabadság főmunkatársa volt, meg egy lap főszerkesztő helyettese, tehát illik odafigyelni, amit mond, tudja, mit beszél, és főleg, mit ír. Az utóbbiért, életműdíjként, már mint izraeli állampolgár, megkapta a magyar újságírók legmagasabb kitüntetését, az Aranytollat.

Egy ilyen ember – gondoljunk csak bele! – egyszer csak feláll, veszi a kalapját, és feleségével, dr. Sámi Jolánnal kivándorol Izraelbe.

Én – mint barát és főfoglalkozású mindent tudó – próbáltam lebeszélni erről a lépésről, Pesten, és nem azért, mert nem úgy gondolom, hogy minden zsidónak Izraelben van a helye, hanem, mert azt hittem, az ő korában, az ő körülményei között nincs szüksége egy ekkora lépésre. Ha Izraelt, zsidókat akar látni, üljön fel a repülőgépre, aztán, mikor már úgy érzi, túl nagy a ricsaj, álláig ér a vircsaft, menjen haza. Már nem probléma, nem kell az útlevelet állami páncélszekrényben őriztetni mindent tudni akaró, belügyi munkatársakkal.

Ő, ők másképp döntöttek.

Az elegáns pesti környezetből bepréselték magukat a raananai bevándorló központ nem eleganciájáról híres, gyufás skatulya méretű apartmanjába, márkás gépkocsijuk helyett a városi- és városközi autóbuszok sokszor megénekelt „luxuskörülményei” között zötyögtették magukat, és – láss csodát! – azt mondták: ezt akartuk, ezt kerestük. Jó itt nekünk.

Ha valaki azt állítja, nehéz kiismerni az embereket, annál az egyszerű oknál fogva, hogy kiismerhetetlenek, annak én minden szavát elhiszem.

De a történet folytatódik. Az újságíró és nemrégen még bírónő felesége Kiryat Yamban bérelt lakást. Annyira megszerették ezt a majdnem tengerparti, bevándorlók által lakott települést, hogy úgy döntöttek, ott eresztenek gyökeret. Vettek lakást, felújítatták, és azon vannak, hogy beilleszkedjenek a környezetükbe. Persze – mi, mármint a debreceniek, csak ilyenek vagyunk – elvárják, és tesznek is érte, hogy a környezetük is illeszkedjen hozzájuk, nap nap után nejlonzacskókba összeszedik az eldobált szemetet, addig, amíg követőkre találnak.

Harcolnak a ház lakóival, a városháza alkalmazottaival, mindenkivel, hogy szebb, elfogadhatóbb legyen az élet. Néha, ha siker koronázza próbálkozásaikat, úgy érzik, valamit hozzátettek ahhoz, hogy jobb legyen az ország, amelyet maguknak választottak és hazájuknak éreznek.

És mit csinál egy újságíró, ha nyugdíjas? Mit csinálna? Ír. Úr ír.

Azért látogattam meg, erről szól találkozásunk.

Ugyanis Sáfrán István, új munkakörében, mint bevándorló, negyedik éve figyel és jegyez. Tapasztalataiból most könyvet jelentetett meg. A könyv címe: Itthonról haza – a harmadik bőrönd története.

Az első bőrönd – zsidó sors – az anyai nagypapa bőröndje volt, a negyvenes években. A nagymama abba próbálta belegyömöszölni a munkaszolgálatra behívottaknak engedélyezett útravalót. Az öreg Braun bácsi első világháborús, harcmezőn szerzett tapasztalata és kimagasló szolgálataiért kapott Vaskereszt kitüntetése sem volt elég, hogy elkerülje sorsát. Ott nyugszik valahol Ukrajna vendégmarasztaló földjében.

A második, vulkánfíber bőröndöt 1956-ban állította a konyha közepére a Sáfrán-család. Éjféltájt megérkezett a teherautó, ami átsegítette volna őket a határon. Az anya szemében rémület ült:

– Akkor most itt hagyjuk a konyhaszekrényt is – perlekedett –, hogy megint széthordjanak mindent?!

Maradtak. Ugye, a konyhaszekrény. Vagy a kétségek: hányszor lehet egy emberöltő alatt újrakezdeni az életet?

A harmadik bőrönd történetét, amely alig több mint három éve került egy pesti lakás nappalijának a közepére, Sáfrán István új, sorrendben negyedik könyvében meséli el.

Turistaként többször megfordult feleségével Izraelben, de, amikor teletömte bőröndjét, tudta, ezúttal nem csak a Siratófal és Jaffa óvárosa között fog vezetni az útja. És nem a turisták kenyerét (mazsolás kalácsát) fogja enni.

Mosolyogva mondja, nyilatkozza, hogy a mindig hitetlenek is komolyan vegyék:

– Tüntetőleg jól érezzük magunkat! Rengeteg barátunk van. Mi megyünk hozzájuk, ők jönnek hozzánk. Otthon vagyunk…

Közvetlen szomszédjuk, egy marokkói család nagy tál sólettel köszöntötte az új lakókat. Ők negyven túrós palacsintával válaszoltak a kihívásra. A mérkőzés jelenlegi állása 1:1…

Sáfrán István nem lenne az, aki, ha három év alatt „csak” egy könyvet írt volna. Egy évvel ezelőtt megegyezett gyerekkori barátjával – dicsekszem: az enyém is –, hogy beszélgetés keretében beszámol pályafutásáról, amely 50, színpadon töltött évet jelent. A könyv címe: BestsHeller.

260, képekkel illusztrált oldalon keresztül mondja el benne Heller Tamás élete történetét, a debreceni Csokonai Nemzeti Színháztól a Mikroszkóp Színpadon, és a Budapesti Operettszínházon át ívelő karrier érdekes, humoros, szaftos pillanatait. A mindig elegáns, jóképű Heller Tamás – hadd jegyezzem meg, édesapja, Heller József a két Pálffyval a debreceni Dongó Színpad alapítója, színésze és szerzője volt, akit jómagam is sokat láttam szerepelni – őszintén vall családjáról, származásáról, barátairól és ellenségeiről, beteljesült szerelmeiről és keserű megcsalattatásairól.

A BestsHeller-t a 29s Műhely adta ki Budapesten, az Itthonról haza című könyv a Print és Shop Design Kiadó gondozásában és támogatásával jelent meg, szintén Magyarországon.

Mindkét könyvet elolvastam. Tegyék ezt Önök is, szeretni fogják.

[popup][/popup]