Irán: gesztusok a zsidó közösség felé

Az  elnök engedélyezte a szombati szünetet a zsidó iskolákban, 400.000 dollár hozzájárulást juttatott a teheráni zsidó kórháznak, és meghívta az ország egyetlen zsidó törvényhozóját, hogy kísérje el őt az ENSZ-közgyűlésre, New Yorkba.

Az amerikai erőfeszítések Irán nukleáris programjának felfüggesztésére úgy tűnik zsákutcába jutottak, de az emberjogi helyzet javult az országban – állítja az amerikai média egy része. A két ország történelmi közeledése, amire az Obama-adminisztráció erősen törekszik, úgyszintén felkapott téma a médiában.

1979-ben, az iszlám forradalom győzelmének idején nagyjából százezer zsidó élt Iránban. Ez a szám napjainkban húszezerre zsugorodott. A Khomeini ajatollah hatalomra jutása óta eltelt időszakot letartóztatások, elnyomás és az állami média holokauszt-tagadó szólamai jellemezték, ám a helyzet jelenleg változóban van – legalábbis Ali Akbar Dareini Associated Press-ben megjelent riportja szerint .

Az iráni zsidók – írja Dareini „elfogadóbb elnökre találtak a mérsékelt Hassan Rouhani személyében”. Homayoun Samiah, a Teheráni Zsidó Szövetség elnöke szerint „a kormány meghallgatta sérelmeinket és kéréseinket. Ez fontos lépés előre. Az előző elnök, Ahmedinedzsad idején senki nem hallott meg minket, kéréseink süket fülekre találtak.”

Amióta Rouhani tavaly elfoglalta posztját – írja Dareini – „a zsidókat bizakodóvá teszi a támogatás. Rouhani kormánya engedélyezte a szombati szünetet a zsidó iskolákban, 400.000 dollár hozzájárulást juttatott a teheráni zsidó kórháznak, és meghívta az ország egyetlen zsidó törvényhozóját, hogy kísérje el őt az Egyesült Nemzetek Közgyűlésére, New Yorkba.”

Mindezek ellenére a szkepticizmus nem szűnt meg, hiszen a rezsim valódi céljai nem egyértelműek. Idén márciusban, néhány hónappal Rouhani hatalomra jutását követően megjelent Ahmed Shaheed, az ENSZ iráni emberi jogi ügyekben illetékes referensének jelentése. A beszámoló rámutat, hogy „a vallási kisebbségek, köztük a keresztények, zsidók és zoroasztriánusok törvény előtti egyenlősége nem garantált, a vallási alapú diszkrimináció kimutatható. Az igazságszolgáltatás súlyosabb büntetéseket mér a nem muszlimokra, és a nem muszlimok nem szolgálhatnak bíróként.”

Saba Farzan, német-iráni újságíró és egy berlini kutatócsoport igazgatója nyilatkozatában bírálja az Associated Press írását, amely „sok kulcskérdést mellőz az iráni zsidó közösség nehéz helyzetével kapcsolatban”.

„Az iráni zsidóknak folyamatosan el kell határolódniuk Jeruzsálemtől és a cionizmustól. A zsinagógák szó szerint szétesnek, és az ellenük irányuló diszkrimináció – melyet az iráni állam támogat – folyamatos. Zsidók nem lehetnek közalkalmazottak az iszlám államban. A dolgok egy kicsit javultak ugyan, de még mindig az antiszemitizmus az iráni rezsim főpillére” – írja Farzan.

 

Rouhani Izraellel kapcsolatos retorikája ugyan valamelyest eltér elődjétől Ahmadinedzsadétól. Júliusban a gázai konfliktus időszaka alatt, az iráni elnök mégis úgy jellemezte Izraelt, mint „gennyes cionista tumort”, ami „az olajfák földjét a pusztítás és vér földjévé változtatta, és teleszórta a tájat palesztin gyermekek testrészeivel.”

2013-ban az Egyesült Nemzetek Közgyűlésén New Yorkban Rouhani kitérő választ adott Ann Curry az NBC újságírójának kérdésére, amikor arról faggatta, hogy osztja-e elődje véleményét, miszerint a Holokauszt csak mítosz. „Én nem történész vagyok, hanem politikus” – felelte Rouhani és így folytatta: „Ami számunkra fontos, hogy az országunkban élő nemzetiségek közelebb kerüljenek egymáshoz.” Ezen esemény előtt néhány héttel még tagadták, hogy Rouhani hivatala a twitteren köszöntötte volna a zsidó közösséget Ros Hasana alkalmából, mondván: az elnöknek sosem volt tweeter (sic) fiókja.

A The Algemeiner cikkét Cseresznye Gábor fordította.