Irak: a kereszténység vége?

Moszulban, illetve a ninivei fennsíkon gyakorlatilag megszűnt a keresztények jelenléte

„Nem engedhetjük meg, hogy ezeket a közösségeket kiűzzék ősi hazájukból” – mondta Obama elnök az Iszlám Állammal foglalkozó szeptember 10-i beszédének valószínűleg legkevesebb figyelmet felkeltő részében. Obama elnök úgy fogalmazott, hogy az észak-iraki falvakból és városokból távozni kényszerült keresztény és más kisebbségi lakosságnak segítséget kell nyújtani az otthonaikba történő visszatéréshez.

Az elnök azonban tévedett. A keresztények – akik közül már mintegy 120 ezren menekültek el az ország északi részében fekvő Kurdisztánba – akkor sem térnének haza, ha kínzóik hirtelen eltűnnének a Föld színéről.

És nem csak azért állítják ezt sokan, mert rettenetes szenvedéseket éltek át, elvesztve mindenüket, miközben erőszakosan át akarták téríteni őket az iszlám hitre. Nem is csak azért, mert otthoni szomszédaik üdvözölték, sőt akár csatlakozásukkal is támogatták a felkelőket, megmutatva nekik a keresztények – s ezen belül is a gazdagabbak – házait.

Nem. Valójában azért nem akarnak már visszamenni, mert az utóbbi három hónap csupán

a 11 éve tartó pokol mélypontja

volt. Szaddam Huszein 2003-as bukása után hamarosan megkezdődtek az atrocitások: hol az al-Kaida, hol a szunnita lázadók, hol pedig az utóbbiak ellen harcoló, de „menet közben” azért a keresztényeket is üldöző síita milicisták rajtaütéseitől kellett szenvedniük.

Először csak azokat az üzleteket érték támadások, ahol alkoholt is árusítottak. Aztán 2004 augusztusában öt templom mellett robbant bomba Bagdad és Moszul városában, tizenegy áldozatot követelve. Novemberben két másik templom volt a célpont, s végül megindult a keresztények exodusa Kurdisztánba, Jordániába és Szíriába. Azóta az országban legalább 60 templomnál követtek el merényleteket – legutoljára Bagdadban, múlt év karácsonyán.

A papok és püspökök kiemelt célpontot jelentettek, hiszen ők az egész közösségeket képviselték. 2007 júniusában Moszulban egy katolikus papot és három diakónust lőttek agyon, mivel nem voltak hajlandóak áttérni az iszlámra. A következő évben a város káldeus érsekét rabolták el és ölték meg.

De folyamatosak voltak az egyszerű keresztények elleni támadások is. A nőket megfélemlítő üzenetekben szólították fel, hogy hagyjanak fel munkaviszonyukkal, a családok 10 ezer dolláros követeléssel párosított halálos fenyegetéseket kaptak,  vagy gyermekeiket raboltak el váltságdíjért. Eközben a társadalom – mind szunnita, mind síita oldalról – talált időt arra, hogy támadásaival elüldözze a keresztény lakosságot Bagdad Dora nevű negyedéből.

A keresztény exodus tehát jó ideje zajlik Irakban:

2003-ban még mintegy 1 milliós népességükből mára alig 300 ezer fő maradt, és Moszulban, illetve a ninivei fennsíkon gyakorlatilag megszűnt a jelenlétük. Mindez pedig merőben ellentétes a civilizált világ azon szándékával, hogy az újszövetségi hitet a legkorábbi időktől ismerő területen a kereszténység megmaradhasson.

Az Obama elnök által említett humanitárius segély helyes és szükséges dolog, ám nem oldja meg a menekültek alapvető problémáját: hazájuk végleges elvesztését. Bár mind az Egyesült Államok, mind Európa rendelkezik az ideiglenes segélyezéssel kapcsolatos programokkal, melyek értelemszerűen számolnak a visszatérés lehetőségével, ennél most jóval többre van szükség. A nyugati országoknak sok tízezernyi olyan menekült befogadásáról kellene tanácskoznia, akik valószínűleg végleg maguk mögött hagyták Irakot.

Mindez egyben azt is jelenti, hogy a fanatizmus egyfajta hullámtörőjeként is szolgáló kereszténység a világnak ebben a régiójában teljesen eltűnhet – s mára ez sajnos szinte kész tény, függetlenül attól, hogy mi lesz a harcok kimenetele. Itt az ideje szembenézni a tényekkel, és megmenteni most már magukat a keresztényeket!

Daniel Williams/Washington Post cikke nyomán: Kalcsics Ildikó