Etiópiai tudósítónk jelenti

Írta: Kisvári Kinga - Rovat: Kultúra-Művészetek, Politika

Kisvári Kinga pszichológus, akit már megismerhettek a Szombat szerzőjeként, egy izraeli önkéntes csoporttal három hónapra Etiópiába utazott, onnan küldi tudósításait lapunknak.

Kultúrsokkszorkettő 

2013. augusztus 12., Addis Ababa

Azt hiszem, ha valaki nagyvárosban nő föl, minden nagyváros egy kicsit az otthona. Szmog, sok ember, boltok, autók, koldusok.
Amint kiléptem az addiszi reptér épületéből, rögtön megcsapott a szmog kesernyés illata, és máris egy kicsit otthon éreztem magam, és ez az érzés később sem változott. Talán azért sem, mert még mindig nem fogtam föl, hogy hol vagyok.
El sem hiszem. Hiába vagyok itt, még mindig el sem hiszem. Talán a szmog miatt. Etiópiában vagyok. Hiába vagyok itt már vagy 12 órája, még mindig nem fogtam föl, hogy hol vagyok. A szállás olyan, mint egy átlagos somertábor vagy osztálykirándulás szállása. Kicsit koszos, kicsit lepukkant, kicsit nincsen meleg víz, de ezeket már mind megszoktam. Azt is, hogy néha felébredek egy kicsit koszos ágyban, és két idegen lány szuszog körülöttem. Úgyhogy amikor felébredtem a hosszú repülőút utáni alvásból, először nem is tudtam, hol vagyok. Csak lassan ébredtem a tudatára, hogy ez nem gólyatábor, vagy valami hasonló, hanem Etiópia. Afrika.
 addiszgondar002
Egy izraeli csoporttal jöttem 3 hónapra önkéntesnek. A csoportból egy amerikai lányt és engem kivéve mindenki izraeli. De ma még csak heten érkeztünk meg, ahol én voltam az egyedüli nem izraeli. Így abban a különleges élményben lehet részem, hogy kettős kultúrsokkot élek át, miközben tanúja vagyok annak, hogy a csoportom hogy éli meg a maga kultúrsokkját.
Etiópia teljesen más, mint bármelyik ország, ahol eddig megfordultam. De ahogy elnézem izraeli csoporttársaimat, azt hiszem inkább a közép-európai magyar mentalitással könnyebb megérteni, mint az izraelivel. Ugyanakkor nekem nagyon sokat segít, ahogy ők látják a dolgot. Én nem találom furcsának, hogy az emberek a telefonközpontban sorban ülnek,megvárják amíg ők következnek – míg az izraeliek számára ez eddig elképzelhetetlen volt. Ugyanakkor én nem tudok mit kezdeni a körülöttünk rajzó kolduló gyerekekkel, amikor ők elkezdenek velük táncolni.
DSCN2207
Az estét egy – természetesen turistáknak szóló – autentikus étteremben zártuk. Végre megkóstolhattam az indzserát, az etióp nemzeti ételt: egy hatalmas, savanykás palacsintára különféle szószokat raktak, amiket szigorúan jobb kézzel kellett az ehető tányérról elfogyasztani. Mindeközben hagyományos zenével és tánccal szórakoztatták a közönséget, sőt, előszeretettel be is vonták őket. A közönség soraiból, a helyieket leszámítva, az izraeli csoport volt a legaktívabb. Nagyon furcsa érzés volt egyszerre „izraeli” és „magyar” lenni: részese voltam a legvidámabb csoportnak, miközben tudatában voltam, hogyan reagálna minderre egy magyar csoport – hát nem így, az biztos. Számomra megdöbbentően pozitívak: egy rossz szava sem volt senkinek semmire. Nem akadtunk ki se a büdös és mocskos pénzen, se a gyors hideg zuhanyon, se a szegényes reggelin. Mindenki odáig van meg vissza, hogy milyen különleges országban lehet. Én is odáig vagyok meg vissza, bár még mindig nem fogtam föl, hogy hol vagyok. Még mindig egy somertáborban érzem magam.
Talán holnap, amikor végre nekiindulunk északnak, hogy holnaputánra megérkezzünk Gondárba.

Tuktuk

2013. augusztus 14. Gondar
Jiszraelim letuktuk! Izraeliek, a tuktukba!
És a belgák hova álljanak?
De ezt csak egy pillanatra gondoltam, majd én is felálltam, hogy a többiekkel együtt beszálljak ebbe a furcsa etióp közlekedési eszközbe: háromkerekű autó, a vezetőn kívül még 4 hellyel, de akár 8 ember is be tud zsúfolódni, a helyi szokásoknak megfelelően.
tuktuk
Az elmúlt két nap utazással telt. Addisz Abebából Gondárba vezető 800 kilométeres szakaszt másfél nap alatt tettük meg, 11-szer állított meg rendőr, a sofőr vagy 3 büntetést kapott (az autón zöld csíkok voltak, ami nem szabályos), és az első nap 12 órás utazása során vagy 6-szor álltunk meg pisilni a természet lágy ölén.
Mintha egy filmet néztünk volna a kocsi ablakából. Láttuk az igazi Etiópiát, és az addiszi otthon-érzésből csak a zöld, hűvös és a borult idő maradt meg. Gyönyörű tájakon autóztunk keresztül, és ugyan 12 órát mentünk az első nap Bahir Dahrig, de nem telt el 10 percnél több, hogy ne láttunk volna embereket. Vagy falvakunk hajtottunk keresztül, vagy csak egyszerűen emberek gyalogoltak két falu között, semmivel, egy tehénnel, fát cipelő szamárral, egy bottal a kezükben.
Etiópia mint egy film suhant el mellettünk, 80 km/órás sebességgel. Nem tudom szavakkal visszaadni, amit láttunk, inkább fényképekkel próbálom meg megmutatni.
addiszgondar004

Benyomások

2013. augusztus 15. Gondar
Még mindig nem fogtam föl, hogy hol vagyok. Ahogy a házban beszélgetünk, játszunk, néha teljesen elfelejtem, hogy Etiópiában vagyok, és igencsak meglep a táj, ha kilépek az ajtón.
Csütörtökön körbejártuk a helyeket, ahol önkéntes projektek futnak, és amikből majd a vezetőséggel közösen választanunk kell egy helyet, ahol dolgozni fogunk.
Először a vak gyerekek iskolájába mentünk, a Kedusz Rafaelbe. Ez egy elég jó iskola, helyi viszonyokhoz képest jól felszerelt. Döbbenetes volt számomra körbejárni a kollégiumi részt és az osztálytermeket: mintha a 20 évvel ezelőtti, de néhány helyen mai magyar iskolákban jártam volna. Innen nagytaxival (helyi tömegközlekedési eszköz, 11 személyes busz, amibe legalább 20 ember befér) mentünk tovább a következő helyre. Leintettünk egyet, amiben még volt 4 szabad ülés, így 10-en gond nélkül befértünk. Megérkeztünk a Bridge of Hope árvaházba, ami egy mezőgazdasági projekttel van összekötésben.
gondar0001
Jobbról az első a szerző: Kisvári Kinga
A harmadik hely volt a legmegrázóbb: a Yeneget Aszfa helyi szervezettel közösen működtetett projekt két részből áll. Egyrészt utcagyerekeknek mozgó iskolát üzemeltet, illetve a városban 4 menedék-otthont volt utcagyerekeknek. Itt találkoztunk a lakókkal is. Nagyon nehéz volt látni a szemükben az átélt nehézségeket. Minden egyes mozdulatuk árulkodott  a múltjukról. Ahogy csak félig emelik föl a fejüket, amikor ránk néznek, és hiába mosolyognak, a szemük szomorú marad.
Nehéz nap volt. A sok élmény még el sem jutott a tudatomig, és még a töredékét sem ismerem annak, hogy mennek itt a dolgok.

Címkék:Adisz Abeba, Etiópia, Gondar, Izrael