„Eltitkolom, hogy Izraelbe mentem nyaralni…”

Írta: Marc Knobel/Huffington Post - Rovat: Politika

Francia zsidó hangulatjelentés
Képkivágás

A gázai háború nyomán ismét fellángolt a francia sajtóban a vita az antiszemitizmusról. A zsidók aggódnak a biztonságukért és feszültségben élnek, tűnik ki a kommentekből. „Az antiszemitizmus létezik és mindenütt érezhető”, nyilatkoznak sommásan a meginterjúvolt emberek, és remélik, hogy az állam tisztában van a helyzettel és megvédi őket.

Az interjúalanyok szerint az Izraelben és másutt élő családtagjaik is aggódnak, amikor látják a tüntetésekről készült képeket a televízióban. A megkérdezettek a következő problémákat említették: „nem merek többé semmilyen zsidó jelet viselni”, „nem mondom többet, hogy zsidó vagyok”, „féltem a gyerekeimet”, „eltitkolom, hogy Izraelbe mentem nyaralni”, stb.

A történészek, szociológusok és a megkérdezett más szakértők a problémát mind a saját szemüvegükön keresztül szemlélik. Álláspontjuk szerint Franciaország nem antiszemita ország, továbbá a 2000-es évek antiszemitizmusának semmi köze a háború előtti antiszemitizmushoz. Csupán egy kis csoportot érintő „külvárosi” antiszemitizmusról van szó, amelynek alapja Izrael démonizálása: a „zsidók” és az „izraeliek”, a „cionisták” és a „rasszisták” (sőt a „nácik”) közötti határok összemosása.

De vegyük észre, hogy az újabb zsidóellenes fellángolás az Európában tapasztalható régebbi, népi antiszemitizmus negatív sztereotípiáiból is táplálkozik, melyek felszítják a ressentiment érzését: „A zsidók birtokolják a hatalmat”, „ők irányítják a médiát”, „mindenhol ott vannak”, „minden pozíciót megszereznek”, „mindenük megvan, nekünk semmink nincs”. Ezeket a vádakat és a többi fantazmagóriát évszázadok óta hajtogatják – mint azt Pierre-André Taguieff filozófus írja a La Judéophobie des modernes (A modern kor zsidógyűlölete) című művében.

0319-france-school-shooting_full_600

Párizs – zsidók rendőri felügyelettel

 

Az elmúlt két hónapban zajlott erőszakos megmozdulások

  • 2014. július 11. péntekről július 12. szombatra virradó éjszaka Molotov koktélt dobtak a Seine-Saint-Denis-ben található d’Aulnay zsinagógára.
  • Másnap Párizs 11. kerületében, a Roquette utcában, mintegy száz fiatal, többen a Hamasz színeiben vagy palesztin zászlókkal, megtámadott egy zsinagógát, de a helyszínre érkező rohamrendőrség (CRS) visszaszorította őket.
  • 2014. július 19-én, szombaton, a prefektus tiltása ellenére Párizsban megtartották „A palesztin népet támogató tüntetést”. A békés demonstrációnak induló felvonulás azonban összecsapásokba torkollott. Több mint negyven személyt előállítottak, 17 rendőr és csendőr megsérült.

Bruno Le Maire, az UMP képviselője a helyzetet egy mondatban foglalta össze: „Amikor egy tüntetés antiszemita fenyegetéssé és megmozdulássá fajul, akkor a barbarizmus győz Franciaországban.” (Le Figaro, 2014. augusztus 4.)

Azonban ne áltassuk magunkat azzal, hogy valami új keletű erőszakkal van dolgunk. Valahányszor a Közel-Kelet lángba borul, az európai nagyvárosokban újra megismétlődnek a jól ismert forgatókönyv szerinti események.

 

A zsidó közösség a félelmeire hallgat?

Sokszor elhangzik a következő állítás: „Ha a zsidó közösség a félelmeire hallgat, rossz úton jár”. Az ilyen megjegyzésekkel érdemes foglalkozni.

Mielőtt bármit mondanánk, ne feledjük, hogy a francia zsidók kötődése a Francia Köztársaságoz olyan régi, mint maga a Francia Köztársaság, amely a zsidókat 1791-ben egyenjogúsította. Ezért a francia zsidókban a nemes, fennkölt és nagylelkű Franciaország képe él. Minden francia zsinagógában áldást mondanak az országra.

Felemelő érzés arra gondolni, mit adtak a francia zsidók ennek az országnak: művészeket, nemzetközi hírű tudósokat, kiváló értelmiségieket, bátor katonákat és fáradhatatlan munkásokat. A francia zsidók többsége a szívén viseli a köztársaság eszméket. Franciaországét, melynek identitása sokféle, amelynek befogadónak és testvérinek kell lennie és maradnia. Ahogy honfitársaink többsége, a francia zsidók is eltökélten ragaszkodnak a szabadság, a testvériség és az egyenlőség értékéhez.

Számos oka lehet, ha a zsidók úgy döntenek, hogy elhagyják Franciaországot: szakmai vagy családi okok is lehetnek ezek, mert (honfitársaikhoz hasonlóan) Londonban vagy Montréalban találnak munkát, mivel Párizsban, Toulouse-ban vagy Lyonban ez nem sikerült. Ugyanakkor mások, hitbéli okokból, félelemből vagy reménykedésből vándorolnak ki Izraelbe.

Ilan Halimi, aki rasszista gyilkosság áldozata lett

Akik félelemből mennek el, azok Ilan Halimi meggyilkolása, avagy Mohamed Merah barbár öldöklése óta már nem érzik magukat biztonságban, mert tizennégy év után – amely során közel 8000 antiszemita atrocitás volt Franciaországban – nem látják ennek a folyamatnak a végét.

De hát mit is tesznek azért, hogy visszatartsák őket? Mit tesznek azért, hogy megnyugtassák őket? Mit tesznek azért, hogy bekötözzék a sebeket? Mit tesznek azért, hogy jobban érezzék magukat? Általában véve, mit tesznek azért Franciaországban, hogy MINDENKI jól érezze magát?

A francia zsidók pedig felteszik a kérdést: mi ez az Izrael-ellenes gyűlölet Franciaországban, amely bizonyos szélsőséges, palesztin-párti aktivistákat fűt? Mi ez az eszelős, romboló és szinte vallásos düh, amely ezeket az embereket fűti? Micsoda őrültség azt hinni, hogy eljön az apokalipszis, hogy ránk szakad az ég, összedől és megsemmisül a világ… ha Izrael tovább létezik! Ez a zsigeri Izrael-gyűlölet feszültséget teremt, és rossz közérzetet szül. A francia zsidók nem értik, hogy miért „kriminalizálják”, miért ítélik el, vagy minősítik más módon az Izraelhez fűződő barátságukat. A „jó” zsidónak, gondolják egyesek, le kell rombolnia a falakat, el kell titkolnia, hogy szereti a népét, esetleg át kéne engednie magát a militáns őrjöngésnek, amely minduntalan lenácizza Izraelt.

Nagyon szeretem a belga moralista, Romain Guilleaumes mondását: „Szeretetet vess, hogy életet arathass”. Ha nem érdekel minket sem a jelen, sem a jövő, akkor valóban, a francia zsidók továbbra is el fognak menni innen. Valóság vagy képzelődés, de a szabadságot fogják keresni, ahol az agressziótól való félelem nem kényszeríti őket arra, hogy sapkát húzzanak a kipájukra.

„Szeretetet vess, hogy életet arathass!”

Marc Knobel a CRIF (a Francia Zsidók Központi Tanácsának) kutatási igazgatója

 

A Le Huffington post cikkét fordította: Farkas Mariann

[popup][/popup]