„Dicsőséget hoztam hazámra és felekezetemre” – Magyar zsidók az olimpián

Akik könnyezve fogtak kezet Horthy Miklóssal.

A múlt század megannyi zsidó gondolkodója hangsúlyozta a sport fontosságát a zsidó életben. A budapesti születésű Max Nordau fogalmazta meg igényét az „izmos zsidóság” (Muskeljudentum) megalkotására, később pedig Vlagyimir Ze’év Zsabotyinszkij állította szembe a „diaszpóra-zsidót” és az „új héber embert”. Talán ironikus, hogy a Zsabotyinszkij nevét viselő szovjet súlyemelő, Leonid Zsabotyinszkij sosem költözött Izraelbe (hivatalosan ukrán nemzetiségű volt ugyan, de apja zsidó volt, így jogosult volt az alijára), de magyar téren éppen elég zsidó bizonyította, hogy az „izmos zsidóságra” való felhívás nyitott fülekre talált.

Bolgár Dániel és Kálmán Mihály a Népszabadság és lapunk hasábjain vitáztak már a zsidók olimpikonok szerepének jelentőségéről: ehhez a vitához hozzászólni nem kívánunk, ellenben az olimpia iránti friss – hol támogató, hol ellenző – „érdeklődés” okán talán érdemes felelevenítenünk, hogy a múlt században milyen kiemelkedő helyen kezelte a hazai zsidó sajtó a zsidó sportbajnokok teljesítményét.

Cikkünk három zsidó olimpikon, Petschauer Attila, Bartha István és Mező Ferenc zsidó sajtónak adott nyilatkozataiból idéz, noha a magyar-zsidó olimpikonok listája koránt sem ér véget velük: Hajós Alfrédtól Fuchs Jenő vívón át Elek Ilonáig megannyi zsidó vagy zsidó származású magyar sportoló teljesítménye okán zendült fel a magyar himnusz az olimpiákon.

„Síkraszálltam zsidó hitemért!”

A három közül talán Petschauer Attila, a munkaszolgálatosként tífuszban elhunyt kétszeres vívóbajnok neve a legismertebb. Személyéről 1999-ben film is készült A napfény íze címmel (bár a valódi Petschauert egy néma felvételen is megtekinthetjük), s noha Szabó István 1999-es sikeres filmje nem állítja, hogy pontosan követi Petschauer életrajzát Sors Ádám karakterén keresztül, mégis érdemes néhány pontot tisztázni vele kapcsolatban. Nem csak a munkaszolgálatosként való halálra kínzásának története nem igaz (noha nyilván közvetve a munkaszolgálat során elszenvedett bántalmak és megpróbáltatások miatt halt meg), de az is tény, hogy nem kellett kikeresztelkednie ahhoz, hogy az olimpiai csapat tagja lehessen.[i]

Sportsikerei után többször is nyilatkozott az Egyenlőség című liberális zsidó lapnak, és ilyenkor mindig egyértelművé tette, hogy továbbra is a „zsidó hitet” követi. „Mindig elszántan és odaadón síkraszálltam zsidó hitemért!” – mondta a lapnak 1926-ban,[1] és ezt megerősítette 1928-ban, olimpiai győzelmét követően is.[2]

Utóbbi interjújában több részletet is megtudunk Petschaeurről: a cikk által valamiért „szőkeként” leírt Petschauer a Vasvári Pál utcában fogadta a lap tudósítóját. Így az Egyenlőség:

„Ahogy körülnézünk a sötétbarna ebédlőben, az ezüst- és aranyserlegek csillogó sorfala szinte felderíti a nyári homályba szédült bútorokat. Csupa diadalmas emlék, egy nagyszerű kar, idegalkat győzelmi jutalma. Petschauer Attila is gyengéden néz végig trófeumai során s innen, az olimpiai versenyig futó karrierjének csúcsáról végigtekintve a múltra mondja: – Hatéves koromban kezdtem meg a vívást. Nagyon gyenge gyermek voltam, sokat betegeskedtem. Szüleim beadtak a Fodor-iskolába, ahol boldogult Fodor Károly, mint második atyám tanított, felfedezte bennem a tehetséget s valahogy magam is éreztem hivatottságomat s igen komoly vettem a sportot, de azért sohasem hittem volna, hogy ennyire viszem”.

Petschauer itt „Fodor-iskolaként” utalt a Fodor Károly (szül. Freyberger Mózes) által vezetett Nemzeti Vívóclubra, ahol 1923-ban országos versenyt nyert 110 résztvevő közül. Ezek után MAFC-versenyt nyert Szegeden, ám idehaza főleg ezüstérmeket gyűjtött: az interjú készítése idején 22 második helyezést tudott maga mögött hazai terepen. Fenti szavaiból egy szerény bajnok képe mutatkozik meg, pedig Petschauer igazi soktehetségű ember volt: gimnazista korában festett, később is „tehetséges” tájképei lógtak ebédlőjében, de fiatalon még zenélt is. Büszke volt rá, hogy akárhányszor külföldön járt, meglátogatta a múzeumokat is: a hollandiai olimpia után Hágában járt egy kiállításon. 1926-ban még biztos, hogy polgári foglalkozással tartotta el magát, hiszen könyvelő volt nagybátyja Gerlóczy utcai szőrmeüzletében.

Az Egyenlőségnek a hazai zsidóság helyzetéről is beszélt:

„A magyar zsidóságnak szeretném megmondani, hogy ne higgyék el, hogy Magyarországon igazi antiszemitizmus van. A vezető körök belátják előbb-utóbb, hogy a zsidó magyar ember épp oly értékes tagja a nemzetnek, mint a keresztény magyar. Miköztünk harmónia, baráti egyetértés volt. Kérem zsidó testvéreimet, hogy ne üljenek fel a lelkiismeretlen izgatásnak, bízzanak a jobb jövőben. Én hiszem, hogy Magyarország megint nagy lesz, ha összefogunk, és közös erővel dolgozunk az integer Magyarországért”.

Fenti nyilatkozatát azonban nem kell tiszta naivitásnak venni, hiszen Petschauer korábban egy személyét támadó fajvédő újságíróval keveredett verekedésbe a Keleti pályaudvaron, és ezért később fegyelmi eljárásban részesült sportolószövetségében.[3] Kétségtelen azonban, hogy az antiszemitizmus akkor „igazi” volt.

 

Aki könnyezve rázott kezet Horthy Miklóssal

Barta István a magyar vízilabdacsapat kapusaként ötvenszer volt válogatott, és kétszer olimpikon: 1928-ban Amszterdamban ezüstérmet, 1932-ben Los Angelesben pedig aranyérmet szerzett a csapat, melynek még két másik zsidó tagja is volt Sárkány István és Bródy György (Bródy Ernő parlamenti képviselő fia) személyében. Barta Istvánt és édesanyját, özvegy Berger Antalnét kétszer is interjúra kapta az Egyenlőség, egyszer 1928-ban és egyszer 1929-ben.[4]

Ha Petschauer fenti sorai egy elmúlt kor jóhiszemű lenyomatának tűntek, akkor Barta István örömteli nyilatkozatát Horthy Miklóssal való kézrázásáról valóban csak annak tekintetében lehet értelmezni, hogy tudjuk: a kormányzó megítélése a húszas években koránt sem volt olyan elítélő zsidó berkekben, mint a holokausztot követően.

„Örömtől sugárzó arccal járultunk a kormányzó úr elé, aki fogadta a csapat tagjait. Nagyság szerint állottunk fel, a csapatban Ivády volt a magasabb, utána én következtem. A kormányzó úr mindannyiunkkal kezet fogott, megdicsért. Ezúttal harmadízben. Először, midőn Párizsból visszajöttünk, a párizsi olimpiáról, ahol az angolokat vertük meg. A Várban fogadta a kormányzó úr a csapat tagjait. Ugyanott fogadott bennünket, mint a vízipólócsapat tagjait a múlt évben is, amikor a Signum Laudist adta át nekünk. Életem egyik legfelejthetetlenebb pillanata volt, amikor őfőméltósága átadta a magas kitüntetést. A mostani fogadás, mely a kormányzó úr páholyában történt, volt a harmadik”.

„Életem egyik legfelejthetetlenebb pillanata volt, amikor őfőméltósága átadta a magas kitüntetést” – tette még hozzá, anyja pedig arról beszélt, hogy mikor meglátta, hogy a fia könnyezve lép ki Horthy páholyából, maga is sírva fakadt a büszkeségtől. „Nagyon drukkoltam és meg is volt az eredmény: győzött a magyar csapat s győzött a fiam is” – mondta az Egyenlőségnek az idős zsidó asszony, akire mindenki csak „Barta mamaként” utalt. Ezzel a megszólítással gratulált neki Komjádi Béla is, aki az olimpiai csapatot készítette fel, s aki szintúgy zsidó volt: sírja ma a Kozma utcai izraelita temetőben áll, tetején az öt olimpiai karikával.

Egy internetes bejegyzés szerint Barta István sírja ismeretlen helyen áll, azt feltételezve, hogy esetleg a holokauszt áldozata lett. Ám ellentétben Kabos Endrével vagy Gerde Oszkárral, Barta nem vált a holokauszt áldozatává, hiszen 1948-ban hunyt el betegségben.

Tudunk azonban egy olimpikon úszóról, aki valóban munkaszolgálatosként hunyt el. Az Egyenlőség a Los Angelesben 4×200 méteres gyorsváltó tagjaként bronzérmet szerző Székely (szül. Szmuk) Andrásról is hírt adott 1932-ben: a lap arról írt, hogy Székely apja a felsőgallai hitközség elnöke volt, s hogy fia „buzgó áhítattal imádkozik és igaz öröme tellett akkor, amikor őt a Tórához szólították”.[5] Székely 1943 januárjában tűnt el Szkupoj környékén, Ukrajnában. Halálának pontos oka és helye máig ismeretlen.

Mező Ferenc, szellemi olimpikon

Mai szemmel érdekesen hat a „szellemi olimpikon” szó, ám tény, hogy 1912 és 1948 között éremmel díjazták a kimagasló szellemi tevékenységet az olimpiákon építészet, szobrászat, zene, festőművészet és irodalom kategóriájában. Mező (szül. Grünfeld) Ferenc az amszterdami olimpián aranyérmet nyert Az olimpiai játékok története című munkájával, és ezért az Egyenlőség kiemelt helyen kezelte őt.[6]

Mező szellemi tevékenysége ellenére aktív, sportos ember volt. Kitüntetett veterán volt, aki közel három évet töltött aktív frontszolgálaton az első világháborúban. Hazatérte után részt vett a kommunistaellenes ellenforradalomban, melyben szerzett érdemeiért az akkori – erősen antiszemita – közoktatásügyi miniszter, Haller István középiskolai nyelvtanárnak nevezte ki. Veteránként két háborús könyve jelent meg, melyeknek bevételét a pozsonyi vöröskeresztnek adta. Mint elmesélte az Egyenlőségnek, éppen Esztergomban sétált, mikor a helyi pék gratulált győzelméhez (az eredményhirdetésre természetesen várnia kellett, hiszen az amszterdami zsűrinek idő kellett a beküldött munkák elolvasásához).

„Mit tagadjam: örömem határtalan! Nem szerénykedem: tudatában vagyok győzelmem értékének, bár nem azért dolgoztam, mint ahogy Nidánál, Isonzónál, Piavenál sem a kitüntetések reményében teljesítettem kötelességemet. Gyönyörűséggel tölt el, hogy dicsőséget hoztam hazámra, felekezetemre, [és] ősz atyámra . . . Az amszterdami bírák döntése engem tüntetett ki, aki a széttépett, megalázott Magyarország gyermeke vagyok”.

Mező emellett olyan nyilatkozatot is tett, melyből heves megfelelési kényszer tűnik ki (ahogy Petschauer és Barta fenti soraiból is): a lap előtt azzal büszkélkedett, hogy a világháborúban kiköttette a harctéren parancsot megtagadó zsidókat. Hogy ezzel mit akart bizonyítani, kérdéses: talán azt, hogy ő elsősorban magyar volt, és csak aztán „izraelita”. Utóbbi identitása azonban erős kellett, hogy legyen, hiszen Mező a budai izraelita hitközség aktív tagja is volt. Legjobb tudomásunk szerint nem is keresztelkedett ki, és ahogy Komjádi Béla sírját, úgy Mező Ferencét is az olimpiai karikák díszítik.

 

Egy „jobb sorsa hivatott nemzedék?”

Vannak, akik ma is úgy tekintenek a zsidó olimpikonok számolására, mint kerülendő „zsidózásra”. Maga az Egyenlőség is szentelt egy apologetikus sort a dilemmának: „Nem azért” sorolják a zsidó bajnokokat, „hogy különböztessünk az egyforma érdemű magyar sportférfiak között, hanem a magyar zsidóság lapjain megörökítsük neveiket, számolunk be a zsidóhitű magyar olimpikonokról” – írta a lap.[7] S noha a lap nem volt cionista – sőt, hevesen ellenezte a mozgalmat -, maga is büszkén hirdette az „izmos zsidók” új hírét: „Elmúltak azok az idők, amikor az iskolában a vézna és gyámoltalan gyermekek, az ügyetlen tornászok a zsidó fiúk sorából kerültek ki”.[8] Mindebben a lap az antiszemita mítoszok végét is látta: „A zsidó olimpikonok elég gyorsan hozták meg a cáfolatot Méhely [Lajos] professzor úrnak és a többi antiszemita biológusnak, akik annyit beszélnek a zsidóság elkorcsosodásáról, a zsidó vér és a »faj« alacsonyrendűségéről”.[9]

1928-ban még Sándor Pál zsidó parlamenti képviselő is arról írt, hogy Petschauer Attila „egy jobb sorsra hivatott magyar zsidó nemzedék reménysége” volt,[10] a zsidótörvények idejére azonban már azért sorolta fel az Egyenlőséget felváltó Magyar Zsidók Lapja az egykori olimpiai bajnokok nevét, hogy szomorúan igazolja a zsidótörvények „morális alaptalanságát”.[11]

A zsidó olimpiai bajnokok iránti tiszteletlenségnek azonban korábban is voltak jelei. 1912-ben Stockholmban a magyar vívócsapat aranyérmet szerzett, s a nyolc bajnokból négy zsidó volt (Földes Dezső, Gerde Oszkár, Werkner Lajos és Fuchs Jenő). Aranyérme ellenére azonban a hazatérő Fuchs Jenőt senki sem fogadta hazatérve a pályaudvaron, pedig, ahogy az Egyenlőség publicistája megjegyezte, az aranyérem „sportszakértők között már valami”.[12] Fuchs Jenőt később Budapest ellenforradalmi vezetése eltávolította ügyvédi állásából.[13]

Az Egyenlőség hazafias lelkesedése manapság furcsán hathat, és ugyanez igaz arra, ahogy a lap – és egyes zsidó sportolók – kezelték a „zsidó olimpiát”, mely itt még nem a Maccabi Játékokra utalt (melyből az elsőt 1932-ben tartották), hanem az 1925-ös bécsi Hakoah klub bajnokságára. Noha a Hakoah futballcsapatában több magyar zsidó is játszott, róluk hiába keresne az olvasó cikket az Egyenlőségben: Guttman Béla, Nemes (szül. Neufeld) Sándor vagy Fábián Sándor nem szerepelhettek a lap hasábjain, ugyanis cionista klubhoz igazoltak, azaz „feladták” magyarságukat a lap szerint.

Gerő (szül. Grünfeld) Ferenc olimpikon, tizenhatszoros magyar bajnok atléta és rövidtávfutó tisztázta is a lap számára adott 1925-ös interjújában, hogy „mi magunk jó zsidó vagyunk” – mármint ő és testvére, a szintúgy atléta Mór – „de nem cionisták”. Hertzka Rezső, az MTK atlétája és későbbi vezetőségi tagja tisztázta is, hogy „az MTK nem engedi, hogy tagjai a cionisták versenyén részt vegyenek . . . Tagjaink között van sok zsidóvallású, de egy sem cionista”.

 

Gerő azt is kiemelte, hogy „remélhetőleg a cionista olimpia Bécsből nem terjed tovább, ide nem húzódik már el, s nem érjük meg azt, hogy Budapesten is legyenek cionista nagyversenyek”.[14] Szavai éppen manapság különösen ironikusan csengenek, hiszen Budapest fogja rendezni 2019-ben a Maccabi Európa Játékokat.

[1] „Mindig elszántan és odaadón síkraszálltam zsidó hitemért!” – mondja Petschauer Attila. Egyenlőség, 1926. július 10. 5.

[2] Petschauer Attila: „A jó Isten, akihez mindig imádkoztam, megsegített”. Egyenlőség, 1928. augusztus 18. 9

[3] Halász Sándor: A vívószövetség fajvédőinek harca a zsidó bajnokok ellen. Egyenlőség, 1927. január 22. 3.

[4] Bartha István, a győztes magyar vízipólócsapat zsidó kapusa és édesanyja özv. Berger Antalné a vasárnapi győzelemről. Egyenlőség, 1929. augusztus 24. 3. – Látogatás Berger néninél. Egyenlőség, 1928. augusztus 11. 3.

[5] Magyar zsidók az olimpiászon. Egyenlőség, 1932. augusztus 13. 1.

[6] Lásd: A magyar zsidóság és az olimpiász. Egyenlőség, 1928. augusztus 11. 1. és A világbajnok levele az Egyenlőséghez. Uo. 2.

[7] Magyar zsidók az olimpiászon. I. m.

[8] Zsidók a sportéletben. Egyenlőség, 1924. június 14. 7.

[9] Miss Rosenfeld Kanadából. Egyenlőség, 1928. augusztus 18. 9.

[10] Sándor Pál: Köszönjük neked, Attila! Egyenlőség, 1928. augusztus 18. 1.

[11] Testnevelés. Magyar Zsidók Lapja, 1940. november 7. 3.

[12] Pax: A világbajnok. Egyenlőség, 1912. augusztus 4. 7.

[13] Fuchs Jenő. Egyenlőség, 1924. június 21. 1.

[14] Több magyar zsidó sportember kapott meghívást a bécsi cionista olimpiászra, de egy sem indul. Egyenlőség, 1925. augusztus 22. 7.

[i] Petschauer Attila haláláról lásd még Ungváry Krisztián cikkét az Indexben. (A szerk.)