„Charlie vagyok” – nem vagy az, mert akkor már talán halott lennél

#JesuisCharlie (Charlie vagyok) – ez a Twitter hashtag volt az egyik spontán reakció a közösségi médiában, miután merényletet követtek el a Charlie Hebdo francia szatirikus lap munkatársai ellen.

Csodálatra méltó az együttérzés, mely a szeptember 11-i Le Monde címlapjával cseng össze: “Mind amerikaiak vagyunk.” Csak sajnos teljességében pontatlan.

Ha mi – mindannyian vagy bárki közülünk – Charlie Hebdo lennénk, íme, az alábbiakat tennénk:

*Nem csupán az iszlám terroristák érzékenységét kifigurázó szatirikus karikatúrákat tennénk közzé, de mindezt hat nappal az után tennénk, hogy felgyújtották a szerkesztőséget, mert gúnyt űztünk az iszlám terroristák érzékenységéből, s mindezt olyan módón tennénk, ami őszintén vicces, sőt megható:  “a szeretet hatalmasabb a gyűlöletnél” felirattal.

 

*Nem csupán Mohamed próféta – ne felejtsük, egy történelmi személy – sajátos karikatúráját publikálnánk, de miután gyűlöletkeltő beszédért bepereltek, megvédenénk és megnyernénk a jogunkat arra, hogy kinyomtassuk.

*Nemhogy csak túlélnénk egy ilyen tűzpróbát, de makacsul ellenállnánk a kísértésnek, hogy iszlám-ellenes megszállottá váljunk, vagy félig-meddig bűnbánóan betérjünk (mint az tette az egykor vakmerően bátor Salman Rushdie) vagy a tanúvédelmi program jóvoltából eltűnjünk (mint Molly Norris Seattle-i karikaturista), ami  felemésztené lényünk legjavát. A Charlie Hebdo hű maradt ahhoz, amit mindig is képviselt: a hatalom, tekintély s mindenféle előkelő nagyképűség szatirikus, fiatalos és mókás kifigurázásához. Keressen rá a Google-on a “Charlie Hebdo” és “Jézus” kulcsszavakra és utána próbálja megválaszolni, hogy ebben a szabad véleménynyilvánítást egyre erősebben védő, de a kulturális csatározástól mégis rettegő országban melyik médiumnak lett volna bátorsága és mozgástere egyszerre sértegetni a két világvallást.

Nézzünk a Charlie Hebdo Collection legújabb számát: abban nem ősi vallások vezetői láthatók, hanem a mai Franciaországé, gengszternek öltözve. Az újság nem csak gúnyrajzokat közölt, hanem minden szinten átkozta a tekintélyelvűséget és vallásosságot, kezdve a nagyképű figurákkal, akik Franciaországot irányítják, s az ugyancsak nagyképű (bár behódolóbb) kontárokkal az országos sajtóban. Az újság 1970-ben alakult, amikor egy másik szatirikus kiadványt betiltottak a Charles de Gaulle temetése körüli tiszteletlensége miatt. A Charlie gyakran jelentetett meg olyan dolgokat, amelyekkel az újságírók nagyon is tisztában vannak, csak félnek kiállni mellette.

A tegnap meggyilkol karikaturisták – Wolinski, Cabu, Tignous, Charb – a modern francia közélet legszerethetőbb figurái voltak. Ellenben a bugyuta állításokkal (a Twitter-en) nem sebezhető kisebbségeket akartak bántani. Cabu például az általa kreált tipikus vidéki francia Mon Beauf (Falusi Fajankó) által vált ismerté, akinek a kisebbségekkel szembeni nyersségét és vakbuzgóságát gúnyolta ki.

 

Szóval nem vagyunk mind Charlie-k – kevesen vagyunk ennyire jók és senki közülünk nem ennyire vakmerő. Ha többen lennénk igazán bátrak, akkor elutasítottuk volna, hogy engedjünk a nyomásnak és nem töröltük volna le a korábban megjelentetett Mohamed képeket, mint azt az AP hírügynökség teszi, a jelentések szerint, hanem rendszeresen tennénk közzé hírértékű képeket, egyrészt az olvasóközönség szolgálatában, másrészt a szólásszabadság iránti elkötelezettségből. Ebben az esetben a Charlie Hebdo sem keltett volna ekkora feltűnést. A fanatikus elméknek sokkal nehezebb ezernyi kisebb célpontra célozni, mint egy nagyra, sőt lehetetlen.

Nem csak nekünk, sajtósoknak nem sikerült Charlie-nak lennünk. Mindenki hozzájárul a szabad véleménynyilvánítás, így a szabadság rongálásához, aki tévesen úgy gondolja, hogy a beszédnek nem szabad sértenie senkit, s tévesen úgy véli, hogy a művészi megnyilvánulás képes lehet gyilkos erőszakot kiváltani.

A tegnapi merénylet az alapvető szabadságjogokat tiporta sárba.

Tényleg Charlie akarsz lenni?

Akkor élj és beszélj bátran. És Isten segéljen.

A cikket Mika Klára fordította.