Bevándorló üti az európai nőt

Írta: Gadó János - Rovat: Külpolitika, Politika

A kölni pályaudvar környékén az újévi kavalkádban ez a szó fizikai értelmében is megtörtént, de a cím most jelképesen értendő: a doktrinér politikai korrektség értékrendje szerint a menekült/bevándorló magasabb státusszal bír az áldozati hierarchiában, mint az európai nő, ezért előbbi üti az utóbbit, mint ahogy tök ász üti a tök királyt.

 

People take part in a demonstration against violence against women in front of the cathedral in Cologne, western Germany, on January 9, 2015 where sexual assaults in a crowd of migrants took place on New Year's Eve. / AFP / Roberto Pfeil (Photo credit should read ROBERTO PFEIL/AFP/Getty Images)

Tüntetés a nőket ért erőszak ellen, Kölnben, 2016 január 9-én. A tábla felirata: Nem a nők elleni erőszakra. (Fotó:Roberto Pfeil/AFP/Getty Images)

Amikor a bevándorló, moszlim országokból érkező férfiak nőkkel szembeni erőszakoskodásának hírei megjelentek a médiában, a radikális kisebbségvédők hivatalból úgy reagáltak, hogy mindez semmiben nem különbözik az európai férfiak hasonló cselekedeteitől. Gyakorlatilag megvédték tehát az erőszakoskodókat és magukra hagyták az áldozatokat, holott ha német (svéd, stb.) férfiak követtek volna el hasonló atrocitást, felháborodásuk bizonyára nem ismert volna határt. Ám az elkövetők maguk is egy kisebbséghez tartoztak, így kisebbségi mivoltukban (másságukban) keresni az erőszakoskodás okát – a doktrinér polkorrekt kánon szerint – megengedhetetlen. Aki arról kezd beszélni, hogy az iszlám országok mindennapi kultúrájában a 20. századi női emancipáció és ennek folyományai javarészt ismeretlenek, az máris a politikai inkorrektség bűnébe esik, hiszen egy nem európai, „nem fehér” kultúrát valamilyen szempontból leminősít. Ez pedig, e felfogás szerint, a rasszizmus melegágya.

*

A polkorrekt világképben ugyanis a tettes alapvetően fehér, keresztény (vagyis nem zsidó) heteroszexuális férfi.

Ez a világkép gyakorlatilag a száz évvel korábbi közfelfogás fordítottja, amikor a fent leírt európai/amerikai férfi állt a nyugati értékhierarchia csúcsán és mindenki más alacsonyabb státusszal rendelkezett: gyámolítandó (nők), felemelendő (gyarmati népek), gyógyítandó (homoszexuálisok) vagy éppen reménytelen és magára hagyandó (egyes elmebetegek) egyednek minősült.

Ezt a világképet a náci ideológia vitte végig vaskövetkezetességgel, a fajtiszta germán férfit állítva a csúcsra és pontosan megszabva a más népségek hierarchiáját, melynek legalján a zsidók álltak, akik az életre sem minősültek érdemesnek. A korábban felemelni vagy gyógyítani kívánt embercsoportok státusza megváltozott: alárendeltség vagy a társadalomból való kiiktatás lett a sorsuk.

Mióta a náci rendszer bűnei lassan-lassan kezdték áthatni a nyugati közgondolkodást, utóbbi a „Hogyan volt ez lehetséges?” kérdéssel birkózik. A közkeletű válasz, amit a nyugati kultúra erre a kérdésre talált, a „másik”, a „másság” tisztelete. A másság leértékelése vagy teljes kirekesztése és elpusztítása váltotta ki azt az erőteljes reakciót a nyugati világban, amit ma a másság tiszteletének, a „befogadás kultúrájának” nevezünk.

Köln baloldali tüntetés az újévi támadások után

Köln: baloldali tüntetés az újévi támadások után. A tábla felirata: A szexizmus ellen, a rasszizmus ellen

*

A gyakorlatba átültetett fajelmélet, az emberek közötti értékhierarchiát könyörtelenül megvalósító náci értékrend tükörképe a mai politikai korrektség. Aki akkor üldözött volt, az ma védendő, aki akkor üldöző volt, az ma vezeklő bűnös vagy legalább gyanús.

A náci rendszer megtagadásához társult valamivel később az európai gyarmatosítás értékrendjének és gyakran szörnyű következményeinek az elutasítása. A gazdasági tényezők által erősen motivált gyarmatosítás ideológiai alapja az volt, hogy a fejlettebb civilizációt kiépítő európai ember jogosult e civilizáció áldásait az Európán kívüli világ népeivel is megismertetni. Ha pedig ezek a népek az áldásokból nem kérnek, az csak éretlenségüknek tudható be, amit éppúgy figyelmen kívül kell hagyni, mint a gyerek ellenkezését a védőoltással vagy a keserű orvossággal szemben.
Az egykori gyarmattartó országok engesztelésképpen így a hajdani gyarmati népek gyermekei számára rengeteg lehetőséget kínálnak: a teljes egyenjogúság alapján persze.

A korábbi tekintélyelvű struktúrák meghaladásának harmadik fontos eleme a mikroközösségek korábbi értékrendjének megkérdőjelezése volt: gyerekek, nők, betegnek minősített személyek és a hierarchia minden alárendeltje számára megnyílt az út az egyenrangúság az önérvényesítés felé. A feminizmus megkérdőjelezte és elutasította azt a hagyományos nemi szereposztást, amely a nőt tiszteletre méltó, óvandó, ámde passzív szereplővé tette az együttélésben. Az új felfogás szerint a nők minden szerepre éppúgy alkalmasak, mint a férfiak (talán a nehéz fizikai munkától eltekintve). A tekintélyelvű gyereknevelés átadta helyét az egyenrangúságon alapuló nevelésnek, ahol a szülő/nevelő éppúgy tanulhat a gyerek sajátos világlátásából, mint fordítva. Sőt, a gyerek bejáratott sablonoktól nem gátolt, kreatív gondolkodása lett a követendő példa. A korábban betegnek, csökkent értékűnek minősített személyek (fogyatékossággal élők) számára komoly infrastruktúrát építettek ki, ami megkönnyíti azt, hogy teljes értékű életet éljenek. A korábban aberráltnak tekintett homoszexuálisokat diadalmas felszabadító mozgalom keretében emelték be a teljes értékű polgárok sorába.

A hagyományos hierarchikus társadalomszemlélet minden elemét igyekezett lerombolni az a tekintélyellenes lázadás, amely első ízben 1968-ban törte át a korlátokat.

E folyamat kísérőjelensége volt az eredetileg politikai korrektségnek nevezett jelenség: a hieraracikus viszonyokra oly jellemző – lenézést, fölényeskedést érzékeltető – szavakat kiiktatták a mindennapi nyelvből. Így lett a néger afroamerikai, a buzi meleg, a nyomorék fogyatékkal élő, a cigány roma, stb.

Az eredmény kétségkívül egy sokkal élhetőbb világ: a mai nyugati világban élni alighanem milliók számára jobb, mint bármikor az elmúlt századokban. És ehhez nemcsak az anyagi bőség, hanem a toleráns kultúra is legalább annyiban hozzájárul.

(Csak a zsidó maradt meg zsidónak, mert a helyette – százötven évvel ezelőtt – bevezetett izraelita terminus nem vált be. A zsidóellenes indulatokat eddig semmiféle általános törvényszerűségbe nem sikerült besorolni, így kezelésük sem volt sikeres. Hiába, hogy a politikailag korrekt nyugati világ erkölcsi alapja a Holokauszttal való szembefordulás, amely megvéd a régi típusú antiszemitizmustól. Az új típusú zsidóellenességet, a baloldali frazeológiát használó anticionizmust haladónak minősülő mozgalmak és médiumok tűzik zászlajukra.)

*

Az iszlám világban viszont meghatározó erővel érvényesültek a fentiekkel ellenkező folyamatok. Az iszlám vallás genezisében jelentős szerepet játszott a zsidó és keresztény világgal való antagonizmus, hiszen ezek meghaladásaként határozta meg magát. A „keresztesekkel” való harc végigkísérte az iszlám történelem századait. Mikor az iszlám (legfőképp az arab-iszlám) világ 20. századi modernizációs kísérletei sorra kudarcot vallottak, az iszlám vallás maradt a végső menedék, melyet a nyugattól átvett, és ezért korruptnak tartott, politikai rendszerekkel és életfelfogással szembeszegeztek.

Ez a politikai iszlámizmus, melynek alapelve, hogy éppen a nyugat utánzása vezetett a kudarcokhoz és csak annak teljes elutasítása, az iszlámhoz való következetes visszatérés jelentheti a válságból a kiutat. Ennek a – lassan évszázados folyamatnak – első, látványos megnyilvánulása volt az iráni iszlám forradalom győzelme 1979-ben, majd betetőzése az Iszlám Állam felemelkedése, amely a legkövetkezetesebben megvalósítja a visszatérést az egyedül hitelesnek vélt őseredeti állapotba, a Mohamed próféta korabeli világba, büszke öntudattal fölvállalva annak ijesztő, barbár elmaradottságát.

Mindebből következik, hogy a tolerancia kultúráját, a nyugati világ elmúlt fél évszázadának e vívmányát az iszlám világ nem üdvözölte, hiszen éppen ezzel ellentétes úton halad. Az iszlámisták nem a tekintélyelvű hierarchiák lebontását, hanem ellenkezőleg, az archaikus uralmi rend feltámasztását szorgalmazzák. Ennek csúcsán a harcos és mindenkit maga alá hajtó moszlim férfi áll. Minél távolabb áll valaki ettől az ideáltól, annál alacsonyabbra kerül a merev, óhitű hierarchiában.

A visszatérés az iszlám hagyományokhoz a nyugati tekintélyellenesség tökéletes ellentéte.

*

A mai iszlám világnak és a mai nyugati világnak mégis van egy közös pontjuk: ellenségképük centrumában a – hagyományos, 19. századi értelemben vett – erős Európa áll. A nyugati ember a benne lakozó erőszakot akarja legyőzni; az iszlám fundamentalizmus úgyszintén a nyugati emberben lakozó erőszakot akarja legyőzni. Vajon közös az ellenségük? Nyilván nem: ez az egyiknek belső, a másiknak külső ellenség.

– Én bűnös vagyok – mondja a 20. század történelmével hadakozó, lelkiismeretvizsgálatba belefeledkezett európai ember. Igen, te bűnös vagy – mondja az önvizsgálatot hírből sem ismerő, bűnbakkereső, sérelmi kultúrában szocializálódott moszlim.

*

Itt jutunk vissza a cikkünk elején említett „bevándorló férfi kontra európai nő” konfliktushoz. Mivel a gyarmatosítás korszakában az európai nő rangban messze felette állt a gyarmatokon élő őslakos férfiaknak, a polkorrekt szemlélet szerint ma e férfiak utódai inkább védendők, mint a hajdani gyarmatosítók asszonyainak utódai.

A polkorrekt világképet egyetlen tömbben látók nem tudnak merev szemléletükön változtatni. Ha a rendszer egy ponton sérül, borul a szép új világ, mindenestül. Ezért inkább ragaszkodnak ahhoz a fikcióhoz, hogy a kölni pályaudvaron erőszakoskodók magatartása semmiben sem különbözik az európai férfiakétól, és így valójában a migránsok az európai előítéletek áldozatai. Azok a feministák, női jogvédők, akik ezt az álláspontot képviselik, elsősorban nem jogvédők tehát, hanem az egyetemes polkorrekt felszabadító mozgalom feminista szakosztályának aktivistái, akiknek nyilván előbbre való a mozgalom egésze, mint egy szakosztály. (Amivel nem állítom természetesen, hogy minden jogvédő ilyen merev volna.)

Ez lehet a válasz azok – jogos – értetlenségére, akik azt kérdik, hogy a nők, zsidók, melegek védelmezői hogyan nyithatják ki a kapukat egy olyan kultúra neveltjei előtt, amely kultúra éppen a nőkkel, zsidókkal és melegekkel szemben intoleráns. A polkorrekt hierarchiában azonban – mint láttuk – a hajdani gyarmati népek magasabb helyi értékkel bírnak, mint a nők, zsidók és melegek. Utóbbiak ugyanis, fehér európaiak lévén, ebben a kontextusban bűnösök, hiszen felmenőik száz évvel ezelőtt a gyarmatosítás haszonélvezői voltak.

*

A kezdetleges állapotban lévő, doktrinér, merev polkorrekt ideológia a „másság” bírálatát nem ismeri, illetve saját fogalmai szerint csak kirekesztésnek, rasszizmusnak, stb. képes vélelmezni.

A nyugati mainstream politikai kultúra is csak nagyon nehezen tud különbséget tenni a másság jogos bírálata és kirekesztése között. Nem alakult ki e téren semmilyen működő modell. Elvileg pedig egyszerűen megfogalmazható az alapelv: „érted haragszom, nem ellened”. Nem a más kultúrából érkező bevándorló megbélyegzése, kiszorítása, kizsákmányolása, ellehetetlenítése a cél, hanem integrálása a mi világunk keretei közé.

Saját, önkritikus álláspontunkat, a nyugati kultúra elmúlt 50 évének e nagy vívmányát, az együttműködésre épülő, békés Európa szellemi zálogát egyáltalán nem kell megtagadnunk. Épp ellenkezőleg: ugyanezzel a szellemmel meg kell ismertetnünk az újonnan érkezőket is. Csak így integrálhatók ők fejlett nyugati világunkba.

Ez azonban a legnehezebb és leghosszabban tartó munka lesz: egy újfajta önkép és világlátás elsajátítása sokkal hosszabb ideig tart, mint egy új nyelvet vagy szakmát megtanulni.

*

Ha viszont ez nem történik meg és a nyugati világ (néha parttalan) önkritikája a moszlim kultúrában felnőtt bevándorlók nyugat-ellenes kritikájával egyesül, az romboló hatású lesz.

Ennek a destruktív együttállásnak ékes példája a nyugati világon végigsöprő Izrael-ellenes hisztéria. Az iszlám világból jött bevándorlók féktelen zsidóellenes dühét a nyugati baloldal polkorrekt diskurzusa legitimálja, hitelesíti. Jól látni ezt az Izrael-ellenes („palesztin-párti”) tüntetéseken, ahol az élen emberjogi, polkorrekt jelszavakkal vonulnak („El a kezekkel Gázától!”) a tömeg sűrűjében pedig azt üvöltik, hogy  „Halál a zsidókra!” A tüntető ezrek közül aztán egy párszáz fős kemény mag kiválik és rátámad a közelben lévő zsinagógára – mint az 2014-ben Párizsban történt.

Itt már világosan megmutatkozik a leplezetlen zsidóellenes indulat. Az eredmény: egyre fenyegetőbb légkör, melynek nyomán a francia, belga, holland, angol zsidók mind nagyobb része fontolgatja az emigrációt.

Az írás a Szombat áprilisi számában jelent meg.

Címkék:2016-04

[popup][/popup]