Bernard-Henri Lévy: A „késelős intifáda” csömörig ismételt szólamai

Írta: Bernard-Henri Lévy - Rovat: Politika

Igen kínos „magányos farkasok”-ról hallani azon maroknyi – holnap azonban talán már több tucatnyi vagy több száz – elkövetővel kapcsolatban, akik zsidókat gyilkolnak meg, miközben „ismerősök” ezrei „kedvelik” és tweetelők tízezrei „követik” őket, s olyan oldalak egész hálózatához kapcsolódnak (lásd az Al-Aqsa Media Center és annak „Harmadik jeruzsálemi intifáda” néven létrehozott aloldala), amelyek – legalábbis részben – szervezői a véres táncnak.

bernard-henri-levy

Middle East Media Research Institute által közzétett prédikációk fényében ugyanilyen kínos az a refrén is, miszerint a vezetők „elvesztették befolyásukat a palesztin fiatalok fölött”. A gázai prédikátorok egyenesen a kamerába nézve, tőrrel a kezükben hívják fel követőiket, hogy menjenek az utcákra, és nyomorítsanak meg annyi zsidót, amennyit csak tudnak, okozzanak annyi fájdalmat, amennyit csak tudnak, és ontsanak ki annyi vért, amennyit csak tudnak. Kétszeresen kínos azonban ezt az érvet Mahmúd Abbász szájából hallani, aki néhány héttel ezelőtt, a tragikus események kezdetén „hősies” tettnek nevezte a Henkin házaspár meggyilkolását gyermekeik szeme láttára, majd felháborodását fejezte ki afölött, hogy a zsidók „mocskos lábai megfertőzik” az Al-Aksza mecsetet, s kijelentette, hogy a Jeruzsálemért életüket adó „mártírok vérének minden cseppje tiszta”.

Emellett nemcsak kínos és tűrhetetlen, de irreleváns is a „politikai és társadalmi elkeseredettség” konzervált frázisa, melyet a bűncselekmények magyarázataként (vagy felmentéseként) használnak. Mindaz ugyanis, amit ezekről az új terroristákról tudunk, a motívumaik, a családtagjaik büszkesége, mellyel bűnüket post mortem mártíromsággá, gyalázatos tettüket pedig áldozathozatallá változtatják, sajnos sokkal inkább a robotszerű, tegnap még csak Kasmírban feltűnő, ma azonban már Szíriában vagy Irakban járó dzsihadistákkal rokon.

Nagyon kétséges továbbá, hogy az „intifáda” egyáltalán megfelelő szó-e a globális dzsihád legújabb megjelenési formájára emlékeztető tettekre – melynek Izrael csupán az egyik célállomása.

Kétséges az is, hogy a megszállásról, gyarmatosításról és a Netanjahu-féle meg nem alkuvásról szóló tudományos értekezések megmagyaráznak-e bármit is abból az erőszakhullámból, melynek kedvenc célpontjai a pajeszfürtös zsidók – azok tehát, akik a legnyilvánvalóbban zsidók, akiket a gyilkosaik vélhetően tipikus zsidónak tartanak, s akik éppenséggel gyakran hadilábon állnak a zsidó állammal, ha ugyan nem határolódnak el tőle nyíltan  is.

Kétséges, hogy maga az állam kérdése, a kétállamiság, s így a föld tárgyalásos úton történő felosztása – mely a két oldal mérsékelt képviselői szerint az egyetlen megvitatásra érdemes kérdés – bármilyen kapcsolatban áll-e azzal a tűzvésszel, melyben a politika a fanatizmusnak és a mérhetetlen összeesküvés-elméleteknek engedett utat, s amelyben olyan homályos híresztelések alapján, miszerint az iszlám harmadik legszentebb helyét titokban el akarják venni a muszlimoktól, némelyek találomra megkéselik a mellettük elhaladókat.

Más szavakkal, kétséges tehát, hogy a palesztin ügyet segíti-e bármilyen módon a szélsőséges fordulat, miközben a mérleg másik oldalán egyértelműen mindent elveszíthetnek vele. A mozgalom értelmes vezetői lesznek azok, akiket ez a hullám elsöpör, s a kompromisszum utolsó képviselői – az izraeli béketábor maradékával együtt – nagy árat fognak fizetni a Rafah-i és Khan Younis-i imámok ész nélküli ítéletalkotásaiért.

Hasonlóan tűrhetetlen és irreleváns az erőszak „ördögi körére” vagy „spiráljára” történő hivatkozás is, amely – a kamikaze terroristákat és áldozataikat egy platformra hozva – zűrzavart kelt, és további akciókra való bujtogatással ér fel.

Ugyanebből az okból elfogadhatatlanok az „önmérsékletre” történő szónoki felhívások, valamint az „indulatok hűtésére” szólító álszent kérlelések, amelyek – az „erőszakspirál” érvéhez hasonlóan – megfordítva az ok-okozati összefüggést úgy tesznek, mintha az önmaga védelmére kelő katona, rendőr vagy civil ugyanolyan gonosztettet hajtana végre, mint aki a tőle telhető legnagyobb terrorhatás érdekében vállalja a halált.

Nagyon furcsa a lagymatagság, mellyel az ártatlan emberek megkéselését és a buszmegállók letarolását ítélik el – ám úgy hiszem, kevésbé lenne félszívű a kiállás, ha ugyanezekre a cselekedetekre Washington, Párizs vagy London utcáin kerülne sor.

Azonban több mint furcsa – zavaró – a hangnembeli különbség a mostani gyilkosságok felemás elítélése, valamint aközött az egyhangú és egyértelmű elítélés, sőt nemzetközi szinten megnyilvánuló érzelmek és szolidaritás között, amely a 2013. május 22-én Londonban elkövetett halálos bárdtámadás nyomán jutott kifejezésre. Holott az utóbbi forgatókönyve nem sokban különbözött azoktól, amelyek a napokban Jeruzsálem és Tel Aviv utcáin bontakoztak ki.

Ismét csak tűrhetetlen, hogy a legtöbb médium az elkövetők családjaihoz képest csupán töredéknyi figyelmet szentelt a gyászoló izraeli családoknak.

S végül tűrhetetlen az a kisebbfajta legenda is, amely a késelők sztorijai köré fonódik, miszerint a kés a „szegények fegyvere”. Valóban az lenne? Olyan fegyver csupán, melyet az ember azért használ, mert csak ehhez fér hozzá? Amikor ezeket a pengéket látom, azok is felrémlenek előttem, amelyekkel kivégezték Daniel Pearlt, lefejezték Hervé Gourdelt, James Foley-t és David Hainest; arra gondolok, hogy az Iszlám Állam videói egyértelműen követőkre találtak; és hogy a barbarizmus egy olyan formájának beköszönte előtt állunk, amelyet feltétlenül el kell utasítanunk ahhoz, hogy módszerei ne jelenhessenek meg máshol is. Úgy értem: mindenhol máshol.

***

Bernard-Henri Lévy Franciaország egyik legnevesebb filozófusa, újságíró és nagy sikerű író. Az Új Filozófia mozgalom egyik megalapítója, vallási kérdések és nemzetközi ügyek tekintélyes gondolkodója, aki harcol a népirtások tényének meghamisítása ellen.

2013-ban írt könyve, a Les Aventures de la vérité—Peinture et philosophie: un récit a filozófia és a festészet történelmi összefonódásait tárja fel. Új drámája, a „Hotel Europe” pedig – melynek bemutatójára 2014. június 27-én Szarajevóban, illetve szeptember 9-én Párizsban került sor – az Európa mint projekt és eszme felé közelítő válság vészharangja.

Magyar változat: (az eredeti francia nyelvű szöveg Steven B. Kennedy által készített angol fordítása alapján) Kalcsics Ildikó.

 

Címkék:2015-12

[popup][/popup]