Az izraeliek és a telepesek

Írta: Szombat - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Vannak izraeliek, akik annektálnák az egész Nyugati partot, mások szétválnának a palesztinoktól, de Jeruzsálemet egyikük sem tartja „településnek”.

Maale Adumim település Jeruzsálemtől 7 kilométerre

Yossi Klein Halevi, veterán izraeli angol nelvű újságíró a Wall Street Journal hasábjain vette szemügye, miként vélekednek az izraeliek a Nyugati Parton létesített zsidó településekről.

Izraelben a Hatnapos Háború, azaz 1967 júniusa óta folyik a vita Nyugati Part sorsáról. Az izraeli hadsereg ekkor foglalta el a területet – a bibliai Júdea és Szamária földjét. Eleinte, inkább 1973 után zsidók kisebb csoportjai létesítettek telepeket. Az annexió inkább a mozgalmuk által kitűzött elvi cél volt, semmint reális lehetőség; Izraelben és a nemzetközi közvéleményben egyaránt sok ellenzőre talált.

Két esemény teszi aktuálissá a települések kérdését napjainkban.
Az egyik, hogy Donald Trump elnökségével megváltozott az amerikai álláspont, amit David Friedman izraeli nagykövetté történt kinevezése is jelez; Friedman ugyanis régóta támogatja az ilyen törekvéseket. Egy új keletű kormányzati döntés 5000 lakás építését irányozza elő a „területeken”.
A másik, hogy közeledik a Hatnapos Háború ötvenedik évfordulója, és a jubileumi (jóvél) év a zsidó hagyomány szerint különleges alkalom az újraértékelés és a változás számára. Feszült a várakozás: az ENSZ Biztonsági Tanács 2016. decemberi határozata elítélte, a nemzetközi joggal ellentétesnek minősítette települések létesítését; az izraeli közvélemény viszont magáénak érzi Erecet: a földet, amiben történelmileg gyökerezik, és amit önvédelmi harcban sikerült megvédeni az arabok ellenében.

A Nyugati part beolvasztása Izraelbe kétmillió palesztin integrálását jelentené, és felvetné a zsidó állam és a demokrácia dilemmáját. A másik oldal a területekről való kivonulást, a szétválást hirdeti azzal, hogy az egyállami megoldás előbb-utóbb palesztin többségű államot jelentene.

Nablusz, az egyik legnagyobb arab város a Nyugati Parton

Mindez az izraeli diskurzusban beállt változást jelzi. Nem esik szó a korábbi, „területet békéért” elvről, hanem egy sokkal szerényebb képlet kerül előtérbe: a területek feladása, kivonulás. A terrorizmus éveinek hatására, az elutasított izraeli békeajánlatokat követően (utoljára 2008-ban próbálkoztak ezzel)

az izraeli közvélemény mélységesen szkeptikus a palesztin szándékokat illetően.

A felmérések szerint az izraeliek többsége a kétállami megoldás híve. Egy 2016. októberi közvéleménykutatás szerint csaknem 65%-uk támogatja a béketárgyalásokat, de csak 26% bízik azok sikerében. Attól tartanak, hogy a területi engedmények csak a palesztinok agresszióját növelik, amint az 2005-ben történt, amikor a Gázai övezet mind a 21 zsidó településről kivonultak. A települések hívei szerint csak a területek megtartásával lehet megakadályozni azt, hogy visszaálljon az 1967 előtti helyzet, amikor az ország legkeskenyebb pontján alig 15 km széles volt. Az ellenzők szerint viszont a telepek halálos veszélyt jelentenek az államra.

Gus Ecion blokk, Jeruzsálem “alvóvárosa”

Vajon melyik alternatíva rejti a nagyobb kockázatot?

A Nyugati parti térségben mintegy 430.000 zsidó él 131 hivatalosan elismert településen, Kelet-Jeruzsálemet nem számítva. Ezen kívül több tucat kisebb telep (outpost) létesült kormányzati engedély nélkül. Ezekre vonatkozik a Knesszet által minap elfogadott törvénytervezet, amely mintegy 4000 lakóépületet minősítene át illegálisból legálissá. Ezek palesztinok tulajdonában lévő földeken vannak; a tulajdonosok kárpótlást kapnának. A törvénytervezetet a nemzetközi közvélemény és az izraeli Munkapárt egyaránt elítélte. A palesztinok pedig minden telep létesítését – különösen az 1993-as oslói egyezmény óta épülteket – a nemzeti szuverenitásuk és méltóságuk ellen elkövetett merényletnek tartják, újabb bizonyítéknak arra, hogy az izraelieknek eszük ágában sincs kivonulni.

A településeket mindkét oldal mitikus szimbólumokként kezeli.

A palesztin médiumok gyakran nem tesznek különbséget az 1967 előtti, illetve utáni határok között; a tengerparton fekvő Tel Avivot vagy Askelont is „településként” kezelik. Az izraeliek ezt úgy értékelik, hogy sok palesztin valójában képtelen belenyugodni a zsidó állam legitimitásába – tehát nem a településekről, hanem országuk elemi létéről folyik a vita.

A nemzetközi közvélemény a zsidó településeket hajlamos egységesen kezelni, az izraeliek viszont különbséget tesznek az 1967-es határok közelében lévő ún. blokkok, illetve az azokon kívül eső telepek között. Sikeres béketárgyalások esetén előbbiek Izraelben maradnának, utóbbiakról Izrael hajlandó lenne lemondani. A blokkok megtartása nem jelentene akadályt a palesztin állam területi folyamatosságára nézve (kivéve Ariel városa esetében). A palesztinok 1967 előtti izraeli földeket kapnának kompenzáció gyanánt.

Izrael aligha képes 430.000 ember evakuálására,

de – hatalmas feszültségek árán – 80.000 telepesére talán igen. Hogy ez mivel jár, arra jó példa Amona, a Ramallahtól északkeletre, fekvő telep minapi kiürítése. 3000 rendfenntartóra volt szükség, hogy kétszáz telepest eltávolítsanak.

Amona evakuálása

2004-ben George W. Bush amerikai elnök Ariel Saron izraeli miniszterelnökhöz intézett levelében támogatta a blokk-koncepciót, és az azokon belüli fejlesztéseket. A két ország vezetői azonban képtelenek voltak megállapodni a blokkok konkrét határairól, és Obama elnöksége idején megszakadtak a tárgyalások. A téma nyilván felmerül Netanyahu miniszterelnök és Trump elnök február közepén esedékes találkozóján.

Netanjahu Kelet-Jeruzsálemben is nagyarányú építkezésekre készül. Az izraeliek – pártállásra való tekintet nélkül – a várost nem tekintik a Nyugati part részének és a nemzetközi álláspontot velejéig álságosnak tartják. A hatnapos háború óta tizenkét városrész épült, ahol 300.000 ember él. Kelet-Jeruzsálem 1967-ben került izraeli kézbe, és a zsidók – még azok is, akik Palesztinához csatolnák – ezeket a város kerületeinek tekintik, semmi esetre sem „településeknek”.

Az egyik ilyen kerület French Hill, Kelet-Jeruzsálem északkeleti részén. A hatnapos háborúban foglalták el, és Izrael az 1980-ban elfogadott Jeruzsálemről szóló törvény értelmében annektálta. (A lépést nemzetközileg érvénytelennek tartják.) Sok zsidó él itt, de egyikük sem vonja kétségbe azt, hogy a városrész Izraelhez tartozik. Az utóbbi években sok izraeli arab költözött ide, akik a zsidó államba igyekeznek integrálódni. Bármennyire abszudnak tűnik, de az ENSZ szempontjából ők is „telepeseknek” tekintendők.

French Hill városrész Kelet-Jeruzsálemben

Jeruzsálemtől közvetlenül délre zsidók egy csoportja Kfar Etzion néven kibucot alapított a 40-es években. A függetlenség előestéjén, 1948. május 13-án védőit arab fegyveresek gyilkolták meg. A túlélők (az áldozatok kimenekített gyermekei) 1967 szeptemberében újra birtokba vették a területet. Nem volt kormányzati döntés, a közvélemény az ilyen lépést akkor magától értetődőnek tartotta. Mostanra az Etzion blokk

20.000 lakosú, 19 közösségből álló virágzó elővárossá nőtte ki magát.

Meglétét az izraeli zsidók evidenciaként kezelik.

1968-ban pészah idején magukat svájci turistáknak kiadó izraeli zsidók egy csoportja jelentkezett be egy hebroni szállodába. Az ünnepek elmúltával bejelentették szándékukat, hogy inkább maradnának. Az izraeli társadalomban heves vitát váltott ki a lépés: vajon bölcs dolog-e arab környezetbe települni? A munkáspárti kormány megosztott volt, és a „telepesek” ezt a tétovázást arra használták, hogy kész helyzetet teremtsenek. Hebron városa jelenleg két részből áll: egy izraeliek által ellenőrzött területből, ahol 800 zsidó él 30.000 palesztin lakossal, és egy palesztinok által ellenőrzött területből, ahol 120.000 arab él.

Zsánerkép Hebronból, ahol nyolcszáz zsidó és több mint százezer arab lakik

A telepes mozgalom hosszú utat járt be ötven év alatt. Az ideológiai háttérnél vagy a taktikázásnál ma már nagyobb vonzerő a házépítéshez nyújtott nagyvonalú állami támogatás.

A zsidó látogató nehéz szívvel, kétségek között hagyja el Hebront. Hogyan maradhat itt Izrael, mint megszálló hatalom? Másrészt elhagyhatja-e Izrael Hebront, a zsidók második legszentebb városát? Van-e jövője egy olyan nemzetnek, amely lemond múltjáról? Adhat-e nemzet vétójogot múltjának – jövője fölött? Ragaszkodjunk-e a területekhez, vagy vonuljunk ki onnan? Melyik út vezet nagyobb biztonsághoz, és melyik a kockázatosabb a felbomlófélben lévő Közel-Keleten?

A Wall Street Journal cikke nyomán: Bassa László

Címkék:Gus Ecion, Izrael, Maale Adumim, Nyugati part, palesztin, Település, településblokk

Az új többség és a morális kisebbség

Izrael és a diaszpóra – modern helyzetben Izrael ma egészen különleges szerepet tölt be a közép-európai zsidó diaszpóra identitásában. Ez...

A Szombat előfizetési akció sorsolásának eredménye

A Szombat 2017-es előfizetőinek száma majdnem megduplázódott a tavalyi évhez képest. Köszönjük, hogy bizalmukba fogadták a Szombatot, köszönjük, hogy mellénk...

Close