Az „Izrael-bírálat” bírálata

Írta: Gadó János - Rovat: Politika

A helyzet gyakorlatilag reménytelen, de elvi álláspontként akkor is le kell szögeznünk: az „Izrael-bírálat”  jelenleg elterjedt formája etikátlan.

Tudósítók vagy résztvevők? Fotóriporterek a gázai határon 2009-ben az öntött ólom hadművelet idején (Fotó: Kobi Gideon / FLASH90.)

Képzeljük el, hogy az erkölcsi példázatokban gyakran emlegetett marslakó (aki az aktuális földi dolgokban teljesen járatlan, de erkölcsi érzéke a földlakókéval megegyezik) 1945 áprilisában, a Berlinért folytatott csata utolsó napjaiban a német fővárosban landol. Mit lát? A várost védő németek, a Wehrmacht és az SS katonái, 14-16 éves kamasz gyerekek és nagyapa korú veteránok halált megvető bátorsággal védik a várost az irtózatos túlerővel támadó szovjet hadsereggel szemben.

Igazságérzete nyilván arra sarkallja majd, hogy a végső elszántsággal küzdő németek oldalára álljon, hiszen itt súlyosan egyenlőtlen küzdelem zajlik: kamasz fiúk kézifegyverekkel szállnak szembe az országukat tankok és repülők tízezreivel elözönlő, idegen támadókkal.

Aki viszont a náci rendszer 12 évének történetét is ismeri, az a fentieket alighanem másképp értelmezi. Ha a helyszínen, itt és most akarunk igazságot tenni, a tágabb kontextus ismerete nélkül, jó eséllyel tévútra jutunk.

*

Azok a nyugati újságírók, akik a helyszínen a palesztin (ál)civilek és az izraeli katonák összecsapásairól tudósítanak, a fent említett marslakó hozzáállásával közelítenek az eseményekhez és ennek szellemében tájékoztatják erről a világot.

Felfogásuk szerint ők csak azt mutatják be, amit a saját szemükkel látnak. Ők pedig azt látják, hogy fegyvertelen emberek (gyakran kamaszok) rontanak neki a szögesdrót kerítésnek (nyilván be vannak zárva a szerencsétlenek), a kerítés másik oldalán meg állig felfegyverzett katonák lövöldöznek rájuk.

A megtestesült ártatlanság és a megtestesült gonoszság állnak egymással szemben itten, ugyebár, és akkor az ember még csak ne is bírálja Izraelt?!

Korunk hőse, a palesztin Dávid pózol a kamerának

Akik ezeket a szívre ható képeket világgá röpítik, csak azzal foglakoznak, hogy ezek minél több nézőhöz jussanak el, és nem érdekli őket, hogy milyen manipulatív módon állt elő ez a helyzet.

Ma az Izrael tőszomszédságában működő és az államhatalmat gyakorló terrorista szervezetek (Hamasz, Hezbollah) nyíltan hirdetik a zsidó állam elpusztítását, miközben a hagyományos antiszemitizmust is gátlás nélkül propagálják. Patrónusuk, Irán, egy középhatalom, egy ENSZ-tagállam, elképesztő módon ugyancsak teljes nyíltsággal harsog Izrael elpusztításáról.

A marslakó hasonlat természetesen nem állítja, hogy a palesztinok egy világhódító háború utolsó, veszett  csatáját vívják. Ami viszont az őket Gázában irányító Hamasz (és iráni patrónusuk) patologikus Izrael-gyűlöletét illeti, itt sajnos jogosult a hasonlat nácik irracionális antiszemitizmusával.

A Hamasz az emberi kreativitást teljes egészében a rombolás érdekében mozgósítja. (Ld. gyújtogatás céljából átküldött papírsárkányok, hőlégballonok.) Miután technikai fejlettségben nem veheti fel a versenyt Izraellel, támadó erőit a civil lakosság felhasználásával teszik hatékonyabbá. A legutóbbi határmenti zavargások stratégiája az volt, hogy felismerhetetlenül összekeverték a határt ostromló civileket és fegyvereseket. Ami egyben világos közlés is: ha saját gyerekeiket és asszonyaikat nem sajnálják a tűzvonalba küldeni, el lehet képzelni, mit művelnének az izraeli civilekkel, ha erre módjuk volna. Az izraeli katonák ezért semmiképpen nem engedhetik meg, hogy határt ostromló álcivilek bejussanak az ország területére.

Kezelhető probléma lenne, hogy a Hamasz az erőszak minden hozzáférhető formáját beveti Izrael ellen. Súlyosabb gond az, hogy – egyedülállóan erkölcstelen módon – saját civil lakosságát használja pajzsként a gátlástalan erőszak fedezésére. Ám a legnagyobb baj az, hogy a világ országainak túlnyomó többsége (ezek politikai vezetése, médiája meghatározó része) partner ebben a játékban, úgy tesznek, mintha ez az egyedülállóan súlyos morális deficit nem létezne, elfogadják a Hamasz által diktált játékszabályokat, a civil pajzs létezéséről nem vesznek tudomást, a palesztin polgári áldozatokat Izrael számlájára írják. A progresszív média, amely a (látszólagos) underdogot támogatja, teljes erejével Izrael ellen fordul. De még az olyan erősen jobboldali politikusok, mint a jelenlegi brit kormány feje és külügyminisztere – miközben elismerik Izrael jogát az önvédelemre – „rendkívül aggasztónak” tekintik a halottak nagy számát. Ami persze teljesen jogos – lenne, ha ezt nem Izraelen kérnék számon, meg sem említve az iszlámisták civil pajzs taktikáját.

Egyedül a jelenlegi amerikai kormány képviselői nevezik néven Izrael ellenségeinek erkölcstelenségét és a világ nagy részének ehhez nyújtott asszisztenciáját.

Amint azt már sokszor leírtam, a nemzetközi mass média valójában nem tudósít erről a konfliktusról, hanem aktív résztvevője annak. Hiszen a civil pajzs taktika csak akkor működik, ha a BBC, CNN és társaik a halottak képét világgá repítik és ezáltal Izraelt súlyos nemzetközi nyomás alá helyezik. A jól begyakorolt rituálé utolsó felvonása aztán az ENSZ és más nemzetközi szervezetek elítélő határozata. Akik így természetesen szintén a rituálé résztvevőivé válnak.

Mindazok, akik ebben az összjátékban részt vesznek, pártatlan kívülállónak nevezik magukat. Valójában sokkal inkább résztvevők ők, nincs meg részükről a tényleges bírálathoz szükséges kívülállás és elfogulatlanság.

Ellenállók vagy agresszorok? Palesztinok horogkereszttel díszített lángoló sárkányt indítanak Izraelbe

Vessünk egy pillantást a kontextus időbeli dimenziójára is. A történet 1948-ban kezdődött, amikor az izraeli függetlenségi háború hónapjaiban a mai Izrael területéről elmenekült arabokat a szomszédos arab országok – akik a háborús helyzetért felelősek voltak – nem fogadták be, hanem arra kényszerítették őket, hogy a határ menti menekülttáborokban telepedjenek le, egyetlen feladatukul szabva a zsidó állam elleni harcot. Ebből a célból 1949-ben külön ENSZ szervezetet (UNRWA) hoztak létre a táborok finanszírozására.

Az arab lakosság meneküléséért persze a születő Izrael állam harcosai is felelősek voltak bizonyos mértékben – ám az izraeli vezetésnek nem volt mesterterve az arabok elkergetésére. A támadó arab seregeknek annál inkább volt mestertervük a zsidók elkergetésére. Jogosult ennek részleteit feltárni, helyénvaló beszélni az arab lakosság sérelmeiről – ám ez nem indokolja, hogy szenvedéseiket mérhetetlen módon túldimenzionálják, és a világ legismertebb, örökös menekültjeivé léptessék elő őket. A háborút követő években világszerte tízmilliók kényszerültek a menekültlét keserveit megismerni – vajon mi a magyarázata annak, hogy közülük éppen a zsidók elől elmenekült 600 ezer arab érdemel egészen kiemelt figyelmet?

A palesztin menekültek és legfontosabb ernyőszervezetük, az 1964-ben alakult PFSZ 1973-ig csak alárendelt szerepet játszottak, mert az arab országok fegyverrel próbáták Izraelt letörölni a térképről. A palesztinok csak azután tettek szert igazi jelentőségre, amikor bebizonyosodott, hogy az Izrael elleni totális háborúk nem vezetnek sikerre. A háborúzásban kimerült arab államok az 1948 után palesztinoknak elnevezett arab menekültekre delegálták az Izrael elleni harc nehéz feladatát. (Ennek megfelelően a PFSZ vezetője, Jasszer Arafat 1974-ben mondott beszédet az ENSZ-ben.)

Az azóta eltelt évtizedekben a világ országai hatalmas intézményrendszert építettek ki, amely a palesztinok menekült mivoltát tartósítja (miközben a menekültek a világ minden táján csak addig menekültek, míg az új befogadó országba be nem illeszkednek). A palesztinok így egyedülálló identitással rendelkeznek: ők, gyerekeik, unokáik és dédunokáik is menekültek, akiket a palesztin iskolákban arra tanítanak, hogy egy szép napon majd, mind az ötmillióan visszatérnek oda, ahonnan 600 ezer felmenőjük 70 évvel ezelőtt elmenekült. A palesztin identitás tehát gyakorlatilag Izrael tagadására épül. A palesztin iskolákban nem azt tanítják a gyerekeknek, hogy majd valamikor békésen együtt élhetnek Izraellel, hanem azt, hogy Izrael a velük történt kozmikus méretű igazságtalanság okozója és egy napon majd ezt az igazságtalanságot kiküszöbölik. El lehet képzelni, mi módon. A világ országai tehát, az ENSZ égisze alatt, egy 1948 előtt nem létezett népnek egyedülálló intézményrendszert tartanak fenn, melynek célja, hogy ennek a népnek egyedülálló identitását, menekült mivoltát fenntartsák. Erre szolgál az UNRWA több, mint évi egymilliárd dolláros költségvetése. A fő donorok az Egyesült Államok és az Európai Unió, akik a költségvetés 45 százalékát állják.

A palesztin nép vezetői igyekeznek is megdolgozni ezért a támogatásért. A Hamasz nyílt erőszakkal, a Palesztin Autonómia szüntelen politikai támadásokkal igyekeznek Izrael életét egyre jobban megnehezíteni. Előbbire példa a mai napig folytatódó gázai zavargások, utóbbira az Izraelt elítélő határozatok az ENSZ különböző fórumain. Kultúrájukban, frazeológiájukban, nem e megbékélés, a jó élet iránti vágy, hanem az apokaliptikus méretű sérelem, az Izraellel (és a zsidókkal) szembeni antagonizmus és a majdani elégtétel játssza főszerepet.

Az ily módon folyamatosan gerjesztett konfliktus aktuális fellángolásáról aztán mohón tudósít a mass média, közreműködve a konfrontáció gerjesztésében oly módon, hogy a palesztinok heroikus küzdelmét és áldozatait premier plánban tálalják a nagyközönség elé, amely ezen nem győz eléggé fölháborodni. Nem ítélik el a civil pajzs használatát, többnyire úgy tesznek, mintha ez nem létezne vagy csak a tudósítások végén tesznek említést róla. A civil áldozatok láttán aztán a fél világ fennhangon kárhoztatja Izraelt. Általában ezt nevezik Izrael bírálatának.

*

Úgy vélem, akik hitelesen akarja „bírálni Izraelt”, annak illene a fenti kontextussal tisztában lenni. Ezt várni persze irreális: az ukrán, mexikói, vietnámi, dél-afrikai tévénézők nem kapnak mellékletként történelmi, politikai háttérmagyarázatot a lelőtt palesztinok képeihez. És ha kapnának is, a szöveg nem ellensúlyozná a sokkal archaikusabb érzelmekre ható képek erejét. A helyzet gyakorlatilag reménytelen, de elvi álláspontként akkor is le kell szögeznünk: az „Izrael-bírálat”-nak ez a jelenleg elterjedt fajtája etikátlan.

Viszont azok, akik a fent leírt kontextus tudatában bírálják Izraelt, ezt teljes joggal teszik. Izraelben nincsenek tabuk, mindenki mindent vad szenvedéllyel bírál, legnagyobb szenvedéllyel talán éppen a hatalom gyakorlóit. Ám ők ismerik a körülményeket – és persze a bírálatnak is ők fizetik meg az árát.

Vannak például olyan izraeliek, akik a civil pajzs taktika ismeretében is azt követelik, hogy az Izraeli hadsereg ne lőjön éles lőszerrel a határsértőkre, inkább kockáztassa, hogy ezek a határon átjutva az izraeli civil lakosságra támadnak. Ennek a véleménynek a hívei egyfajta erkölcsi maximalizmusról tesznek tanúságot. Tudják, hogy kikkel állnak szemben, tudják, mit kockáztatnak, mégis inkább vállalják a veszélyt, mint hogy egyetlen ártatlan ember vére is terhelje lelkiismeretüket.

Amit javasolnak az roppant kockázatos, elfogadására alig van rá esély, de kétségkívül tiszteletre méltó. Már amennyiben ők személy szerint is vállalják az ebből fakadó kockázatot.

támogatás
Pop up banner

Címkék:Izrael-bírálat, palesztin menekültek

[popup][/popup]