A Jobbik sikere csak relatív

A Jobbik 2014-es választáson csak relatív sikert érte el, hiszen eredménye messze elmaradt saját várakozásaitól.

Hogyan értékeli a Jobbik választási eredményét: előretörés, vagy csak az új választási rendszer adottságaiból ered?

Mi várható a Jobbiktól az elkövetkező négy év során?

Mi lehet hatásos politika a társadalom aktivizálására a szélsőjobboldali radikalizmussal szemben az őszi önkormányzati választás előtt és középtávon? – tettük fel a kérdést Mráz Ágoston Sámuel politológusnak, az alábbi választ küldte.

Se a legnagyobb ellenzéki párt címét, se Vona Gábor szülővárosában az egyéni választási körzetet nem tudták megszerezni. Egy politikaellenes párttól négy év parlamenti jelenlét és az állami finanszírozás adta lehetőségek birtokában nem kimagasló eredmény, hogy 170 ezer szavazattal többet szerzett, mint az előbbiek nélkül 2010-ben. Ráadásul a párt előretörése csak a kampány véghajrájában sikerült, két hónappal a választások előtt még a kutatócégek egybehangzóan legfeljebb a négy évvel korábbi eredményt jósolták a radikálisoknak.

A célegyenesben elért siker helyes értelmezése vezethet el az egymillió Jobbik-szavazó megértéséhez is: 2014 áprilisában a Jobbik volt a politika kínálati oldalán a hiteles protesztpárt azok számára, akiknek nem voltak ideológiai-elvi fenntartásaik a formációval szemben. A Jobbik egyrészt egységesebb volt, mint a baloldali Összefogás, másrészt versenytársai és a média sem foglalkozott velük, így saját magukat tudták definiálni. Végül előnyükre vált, hogy – funkcionális értelemben az LMP-hez hasonlóan – elmondhatták, hogy még soha nem voltak kormányon, azaz nem is korrumpálódhattak. Azon hagyományosan elégedetlenkedő, általában vidéki szavazók számára, akik már jó eséllyel támogatták személyes választástörténetükben a kisgazdákat, az MSZP-t és a Fideszt is, most a Jobbik volt a legmegnyerőbb kínálat.

Végül érdemes kiemelni, hogy a Jobbik választási kampányában mindent elkövetett harcias imázsának puhításáért. Így tehát az eredményüket helyesen nem a radikalizmus, hanem egy radikális párt sikereként kell értékelni. Mindezzel természetesen nem szeretném a jelenséget és a benne rejlő politikai kihívást a demokratikus pártok számára bagatellizálni. Ugyan a Fidesz számára taktikailag nem előnytelen a kétpártrendszert felváltani látszó, három-oldali, kis- és középpártok által megtestesített ellenzék, a Jobbik-jelenséget nem lehet elintézni egy legyintéssel. Egy esetleges kormányzási kudarc a jelen helyzetben alighanem a Jobbik táborába hajtaná a Fidesztől elforduló szavazókat és a Fidesszel is szimpatizáló értelmiség egy része nyitott a Jobbik felé is. Miközben a kormánypárt vezetése számára elképzelhetetlen bármilyen együttműködés, a következő évek intellektuális és stratégiai kihívása a Fidesz számára a Jobbikkal szembeni határvonal megerősítése. Ugyanakkor ehhez nem lehet megfelelő eszköz a jelenlegi baloldallal való közös fellépés, mert az csupán a Jobbik világképének megtestesülése lenne.

A bölcs politika természetesen azt sem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a politikai környezet állandóan változik. A múlt ellenségeivel nem érdemes foglalkoznia a politikusnak, csak a jelen és a jövő kihívásaival. Ebből a szempontból fontos kérdés, hová fejlődik, mivé alakul a Jobbik a következő években. Ha a kampányukat végül sikerként értékelik, a legvalószínűbb a megkezdett „Jobbik light” kommunikációs stratégia folytatása. Céljuk lehet, hogy az osztrák FPÖ sikerét Magyarországon is fel tudják mutatni. A tagadhatatlan átalakulás azonban a lényeges kérdéseket, jelenlegi tudásunk szerint, nem érinti: a Jobbik továbbra  is radikális, cigányellenes, antiszemita párt. S ha ez így van, nem indokolt a demokratikus pártok stratégiaváltása.

A szerző a Nézőpont Intézet elemzője