Ökokasrut és ökokibuc

2012 tavaszán a Szim Salom Progresszív Zsidó Hitközség színeiben voltam küldetésen Erecben: nagyrészt a Tamar-Netzer Olami reform ifjúsági hálózat éves, Jeruzsálemben megrendezett dzsemboriján mondogattam a magamét, de három napon át egy Lotán nevű kibucban éldegéltem.

Amit elöljáróban tudni lehet Lotánról: 1983-ban 40 izraeli és amerikai fiatal itt hozta létre az első és ez idáig társ nélküli „ökokibucot” – azonban nem csak ebben egyedülálló: például abban is, hogy a többi, közel 270 kibuc 75%-ával szemben megőrizte kollektív jellegét. Szintén különbözőség vallási beállítottsága: az Izrael Progresszív Zsidó Mozgalom tagjaként „unortodox” politikát követnek, kellően szabad kezet adnak a tagoknak a judaizmus megélésében – rajtuk kívül csak Jáhel tartozik a kibucok közül a haladó irányzathoz. Ahogy a reform zsidók körében szerte a glóbuszon, e társaságban is hangsúlyos szerepet kap a vallásközi párbeszéd és az etnikai kisebbségek melletti kiállás: zsidók és nem-zsidók együtt építik Lotánt, rendszeresen szerveznek közös izraeli-jordán-palesztin műhelyfoglalkozásokat stb.[1]

Rendben, ez az agitprop blabla, gondoltam – hogy ez mégis színigaz, arra ott helyben kellett rádöbbennem. Ben Gurionnak, talán a sok fejenállástól, de volt egy elsőre elég bizarrnak hangzó álma – ami azonban egyre kevésbé mese-jellegű: a Negev-sivatag benépesítése. Lotán megtestesíti a tökéletes ben gurioni ideát, az (egyre inkább) önfenntartó települést a semmi közepén. Évente 2,5 centiméternyi esővíz éri a területet, mégis 110 állandó lakosa van; emellett átlagosan 50 önkéntese és diákja, akik az ott töltött hónapok alatt a környezettudatosságról tanulnak és/vagy a kibuc építésében veszek részt. S amiről még nem szóltunk, pedig ez írásom apropója: az itteniek élenjáró képviselői az ökokasrutnak.

Hogy mi is az az ökokasrut? A türelmetlenebbek elintézhetik annyival, hogy egy újabb reform humbug, jóllehet most, túl a már évtizedek óta szajkózott egalitárius jelmondatokon, tényleg kis híján világmegmentésről van szó: a kósersági szabályok szentsége mellett a kiapadóban lévő természetes erőforrások miatt a modern kor megkövetel egy új „szentséget”: ez az ökokasrut. Arthur Ocean Waskow, a Zsidó Megújulási Mozgalom rabbijának szavait idézve: „Az ökokóserság egy vallási ellentéteken fölülálló szellemiség, a tudatosságnak egy olyan gyakorlati formája, amely elősegíti a természetben az egyensúlyt a világ szépségével és harmóniájával.”[2] Kevésbé filozofikusan megközelítve: ökokóser-e olyan pohárból inni a kidusbort, ami nem bomlik le? Ökokóser-e a zsinagóga hirdetőfalára nem újrahasznosított papírra nyomtatni a hirdetményeket? Ökokóser-e olyan ételeket fölszolgálni, melyeknek termőföldjét rovarirtó szerekkel permetezték?[3]

Ne feledjük: „Ne egyél semmi útálatosat.” (Deut. 14:3)

S ha már a Tóránál tartunk… A lotáni ars poetica kikéri magának, hogy a legősibb munkakör a prostitúció lett volna. Szerintük az igenis a kertészkedés, földművelés: Ádám és Éva az Édenkert gondozói voltak – ergo Földünkkel törődni mi, ha nem szent? Ezen idea szellemében az ökokibucnyikok a tűző napsugarakat napkollektorokkal gyűjtik össze (ez látja el a települést elektromos árammal, vizet is így forralnak); tükrökkel trükközve, szintén a sugarak erejével melegítik az ételt; Eilat város fölösleges autógumijait házak vázaként használják fel. A zuhanyozóban keletkezett vizet növények öntözésére fordítják, a mellékhelyiségekben pedig nincs mivel lehúzni a terméket: még azt is újrahasznosítják, trágyaként, megvárva megérését – sokáig folytathatnánk a sort.

Mindez nagyon szép és jó, de én mint erzsébetvárosi lakos, mégis mit tehetek? A szomszédok aligha díjaznák, ha az ürülékemet a gangon tárolnám, amíg kamatoztathatóvá nem válik. Költözzem pár társammal az Alföldre, és hozzunk létre ott egy kibucot? (Az ötlet nem rossz, de van egyszerűbb út is.)

A megoldás kézenfekvő, mindenki a saját lehetőségeihez mérten tudja megélni az ökokasrutot. Pár példa a leghétköznapibbak közül: nem veszünk fölösleges termékeket; megkérjük a pultosnőt, hogy ne csomagoljon be külön minden szem mákot; lemondunk télen az eperevésről (nyilván a nálunk nem termő gyümölcsök kérdése más tészta), viszünk magunkkal táskát a boltba, nem ott veszünk mindig újat; nem égetjük fölöslegesen a villanyt – s a többi „szokásos zöld szlogen”. Nem olyan komplikált ez, mindössze ugyanazt az önfegyelmet kell elővennünk, amit a disznóhús és a tengeri herkentyűk elutasításánál tanúsítunk. Sőt, szinte adja magát, hogy az ökokasrutot összekössük a sábbáttal: mellőzzük aznap a tévét, számítógépet, a hetedik napon még hangsúlyosabban mondjunk nemet a fogyasztói társadalomra, figyelmünket szenteljük barátainkra, családunkra, közösségünkre! Amire szükségünk van a boldogsághoz, az nem lehet fizikai természetű.

Legyen Lotán példa mindannyiunk számára, ízleljük meg és alkalmazzuk az ökokasrutot – az Örökkévaló és az ő földjének kedvéért.