„Ez egzisztenciális, mitologikus film”

Írta: Szombat - Rovat: Politika

Egy kísérleti filmnél nem lehet húszezer nézőnél sokkal többre számítani, még Izraelben sem. Ez a film nem kínál könnyű kielégülést, ezért sokaknak nyilván nem vonzó. Nincsenek benne „jó” karakterek, akikkel azonosulni lehet. Rendőrökkel azonosulni nem könnyű, noha ezekben van valami megkapó. A másik csoport eszméi igaznak tűnhetnek sokak számára, ők viszont érzelmileg hidegek. Elidegenedettek. Ők sem igazán vonzóak.

A rend őre című izraeli filmet januártól játsszák a mozik. A pesti bemutatón a rendezővel, Nadav Lapiddal Gadó János beszélgetett.

nadavlapid_12_03_30.jpg

Vannak személyes tapasztalatai az olyan elit egységekkel kapcsolatban, mint amit a filmjében láttunk?

Nem, én reguláris katonai egységben szolgáltam, tizennyolc éves koromtól. Nagyon szilárd, baloldali nézeteim voltak, és elég jól láttam, milyen manipulációkkal igyekszik az állam a fiatalok harci kedvét emelni. Ugyanakkor leghőbb vágyam volt, hogy izraeli hős legyek, egy kommandós egységben. A tengerparton edzettem, hátamon kövekkel megrakott hátizsákkal, miközben ezek a – manipulatív – hősies képek lebegtek a szemem előtt. Filmemben ezt az archetipikus hőst akartam bemutatni, akiben sűrítve van jelen az izraeli férfi-eszménykép. Ismertem ugyan egy hús-vér kommandóst is, de megpróbáltam az egyénektől elvonatkoztatni és a kommandós lét esszenciáját megragadni.

Ami a történet másik szálát, a szélsőbalos terroristákat illeti – ők mintha a hatvanas évek Németországából pottyantak volna a filmbe.

A történetnek ez a része az én képzeletem terméke. 2005-ben a Berlinale vendége voltam és ott láttam egy kiállítást a Baader–Meinhof csoport történetéről. A falakra Ulrike Meinhof számos kiáltványát is felragasztották, amelyek az igazságtalanság, a kizsákmányolás elleni harcra buzdítottak. Úgy éreztem, a gazdagok és szegények közti szakadékról, az amerikai befolyásról szóló részeket akár 2005-ben, Tel Avivban is írhatták volna. Ugyanakkor tudtam, hogy ilyesmi Izraelben elképzelhetetlen. A nemzeti összetartás valósággal az ország DNS-e. Éppen ezt a kohéziót, ennek az erejét akartam bemutatni, de ezzel a provokatív történettel, hiszen ilyen radikális akcióra volna ok a mai Izraelben. Miért nincs harc az országon belül? Miért, hogy a nemzeti kohézió mindig működik, holott idővel hamissá válik, és ennek nevében kevesek mértéktelenül meggazdagodnak a többség rovására, miközben – a „mindannyian testvérek vagyunk” jelszavával – még azt az alapvető jogot is elveszik tőlük, hogy gyűlöljék a kizsákmányolóikat.

Ezenközben az erőszakra hajlamos, radikális jobboldal valóban létező jelenség Izraelben. A terrorista modelljét miért nem inkább ebből a közegből merítette?

Ezek nem állnak közel hozzám, egyszerűen nem éreztem késztetést, hogy róluk beszéljek. Sokkal jobban ismerem a saját közegemet, a saját nemzedékemet, azokat a radikálisokat, akik éppen úgy néznek ki, mint én. Magam is közép-európai értelmiségi családból származom, s nem hagyhatom figyelmen kívül a saját gyökereimet. Nem beszélhetek a kizsákmányoltak nevében, mert ez didaktikus és álságos lenne. Nem készíthetek filmet agyonhajszolt gyári munkásokról. A saját miliőmet tudom bemutatni. Mint amilyen az az iróniától nem mentes jelenet, amikor a forradalmár lány szülei luxuslakásában fogalmaz kiáltványát, miközben a külvilág zaja a felhőkarcoló olimposzi magaslataira nem hallatszik el.

Nem anakronisztikus ma ez a forradalmárkodás, amikor az Interneten mindent sokkal hatékonyabban lehet megszervezni?

Meglehet, de ebben a követelésben benne van, hogy az állam és a gazdagok adják föl erős hadállásaikat a médiában – hiszen a tévécsatornákat is ők birtokolják. A baloldal persze használja az Internetet, de annak nincs olyan nagy hatása. Továbbá: ez nem egy amerikai akciófilm, hanem egzisztenciális, mitologikus mű igazságról és igazságtalanságról a zsidó államban.

Célba ért az üzenet?

Meglepett, hogy voltak, akik filmemben a forradalom, az ő forradalmuk előkészítőjét látták. Mert én épp az ellenkezőjéről, a változás képtelenségéről akartam filmet csinálni, arról, hogy nem vagyunk képesek az igazságtalan rendszert megváltoztatni, mert ez nagyon mélyen gyökerezik. Láthatjuk ezt a rend őreinek gazdag és fejlett rituáléiban. Mikor ezek találkoznak a rend felforgatóival, utóbbiak hiába próbálják meg őket a maguk oldalára állítani. Esélyük sincs a párbeszédre – talán egyikük lelkét érinti meg valami.

Egy beszélgetésen említette, hogy a filmet tizenötezren látták Izraelben. Ez nem túl nagy szám.

Egy kísérleti filmnél nem lehet húszezer nézőnél sokkal többre számítani, még Izraelben sem. Ez a film nem kínál könnyű kielégülést, ezért sokaknak nyilván nem vonzó. Nincsenek benne „jó” karakterek, akikkel azonosulni lehet. Rendőrökkel azonosulni nem könnyű, noha ezekben van valami megkapó. A másik csoport eszméi igaznak tűnhetnek sokak számára, ők viszont érzelmileg hidegek. Elidegenedettek. Ők sem igazán vonzóak.

Az izraeli kritika ugyanakkor dicsérte a filmet.

Igen, izraeli film évek óta nem kapott otthon ilyen jó kritikát. Ugyanakkor a hatás nagyon ellentmondásos volt. Nyolc kritikusból hét magasztalta, egy pedig élete legrosszabb filmjének nevezte.

Milyen volt a reakció külföldön?

Az elmúlt év végén készült egy felmérés: 168 amerikai kritikust kérdeztek meg, melyik az év legjobb filmje azok között, amelyek bemutató előtt állnak. Az én filmem a negyedik helyre került, New Yorkban az első helyre. Egyszóval a szakembereknek tetszett a film, számos fesztiváldíjat is nyert. Ugyanakkor a nagyközönség soraiban ellentétes hatást váltott ki. Nemcsak Izraelben, külföldön is gyakran összeszólalkoztak az emberek vetítés után. Számos fesztiválon a helyi zsidóságon belül robbantak ki nagy viták: az egyik fele dicsérte, a másik fele szidalmazta a filmet. Csak találgatom, mi lehet benne ennyire provokatív: az atmoszféra, a konstrukció?

A diaszpórában élő zsidóság felnéz az izraeli katonákra, a hősies zsidókra, akik a diaszpórában mindig is hiányoztak. Ha ezeket a hősöket ilyen ellentmondásosnak állítják be, az zavarba ejtő lehet.

Igen, megértem, a film nem didaktikus. Nincsenek benne hősök és antihősök. Nem mondja meg, kinek az oldalára álljunk. Ez erős érzelmi reakciókat vált ki, és sok ember zavarodottan jön ki a moziból. Voltak, akik azt mondták, hogy a film antifasiszta, mások meg éppen fasisztának nevezték. Valahol, talán Koszovóban, annál a jelenetnél, amikor lelövik a terroristákat, a közönség állva tapsolt. Egy francia tévétársaság dokumentumfilmben szólaltatta meg az izraeli moziból kijövő nézőket. Az egyik azt mondja, hogy a film valóságos prófécia a társadalmi igazságtalanságokról, és Izraelben mindenkinek látnia kell. A másik néző, egy ex-szovjet bevándorló viszont a „szegény rendőrökkel” azonosul, akiknek nemcsak a külső ellenséggel, hanem a belső terroristákkal is harcolniuk kell. Ő, aki a kommunista rendszerben élt, mondja, nagyon jól ismeri a baloldali jelszavakat hangoztató fegyveres forradalmárokat.

Ugyanakkor az a mozgalom, amely 2011-ben a társadalmi igazságtalanságok ellen robbant ki Izraelben, egyáltalán nem volt erőszakos, viszont kreatív volt, ötletekben gazdag.

Valóban. Mivel jól ismerem a mozgalom több vezetőjét, mondhatom, hogy rokonszenvezem vele. Igazán nagyszerű volt, de eredményt nem hozott. Úgy mondanám: csodálatos, tiszteletre méltó kudarc. Békés volt, erőszakmentes, de amit javasolt, az igen leegyszerűsítő. A fiatalok tele vannak indulattal, energiával, kreativitással, de nem tudják az összetett helyzeteket megragadni. Az én filmem is erre fókuszál: képtelenek vagyunk arra, hogy ezeket megértsük. A filmbeli két csoport autista módon a maga igazságára fókuszál, azt ismétli a végtelenségig.

Címkék:2012-02

[popup][/popup]