Hol voltam, hol nem voltam – interjú Kornis Mihállyal

„Tisztában kell lennem vele, hogy én nem drámaíró vagy író vagyok, hanem egy fityfiritty fütty, egy klapec, egy szövegeket prózában éneklő zsidó, saját nevén Kornis. Aki úgy néz ki, mintha profi lenne. De nem. A profizmusból én 1973-ban kiiratkoztam. Azóta csak játszom, abból élek, főleg írok, és aztán megmutatom, ha kedvem van, másnak is, amit tettem. Elő is adom. Élet-balettozom.” – Kornis Mihállyal Révai Gábor készített életút-interjút, amely a Kalligram kiadónál jelent meg. Az alábbiakban részleteket közlünk a szövegből

 

Mindenekelőtt, ha kiskoromban tudtam volna, mit jelent az asszimiláns vagy a zsidó, egyiket sem éreztem volna igaznak magamra. A szívem mélyén persze tisztában voltam vele, hogy amikor mások azt mondják rám: „zsidó”, az a lényeget érinti – körülbelül annyit jelent, előbb vagy utóbb el fogják kapni. Mégsem ez a neve azoknak, akikkel egy vagyok. Mi a neve? Ezt kiskoromban egy sikítással tudtam volna kifejezni. A rettegés, ami a környezetemben a „zsidó” szót körülvette és beborította, tagolatlan borzadállyal töltött el. Ma sem úgy esik jól kimondanom, hogy zsidó vagyok, ahogyan egy franciának magától értetődik, hogy ő francia. Azért nevezem magamat így, mert így döntöttem. Én zsidó vagyok. Egy zsidó magyar író. Ez a felismerés életem ez ideig utolsó, de olykor már azt gondolom, első eredménye.
Ezt ismerte föl Kertész Imre is a huszadik század végső tanulságaként: „Ha tehát zsidó vagyok, akkor azt mondom, hogy tagadás vagyok, tagadása minden emberi gőgnek, tagadása a biztonságnak, a nyugodalmas éjszakáknak, a békés lelki életnek, a konformizmusnak, a szabad választásnak, a nemzeti dicsőségnek – a diadalok könyvének fekete lapja vagyok, melyen nem üt át az írás, tagadás vagyok, nem zsidó, hanem egyetemes emberi tagadás, mene-tekel-ufarszin a totális elnyomás falán.”

Magyarországon azonban a zsidókérdés azért megoldhatatlan, mert itt a zsidóság egészében magyarrá asszimilálódott. Holott a mai magyar politikai történések másról sem szólnak, mint hogy az olyanok, mint Heller Ágnes vagy én, Vajda Mihály, Tatár György vagy Konrád – zsidók vagyunk.

Ranschburg Jenő azt mondta nekem, hogy ezt az egész zsidókérdést a rendszerváltozás után „életre beszélték”, pedig már nem is igazán létezett.

Csak azt lehet „életre beszélni”, ami létezik. Így is bűn, de nem meglepetés. Hamlet azt mondja: „Én vagyok Hamlet, a dán.” Kérdezhetné persze a helsingöri szélsőjobb: miféle dán az, aki köp a dán közállapotokra, német egyetemre jár, nem ismeri el a dán korona birtokosát, meggyilkolja Dánia második emberét, és a többi. Mégis, ki vitatná, hogy Hamlet, amikor különös ismertetőjelét abban adja meg, hogy ő dán, nem egyszerűen az állampolgárságáról beszél, de nem is a kulturális hovatartozásáról. Még csak nem is a politikai hovatartozásáról! Fütyül rá, hogy Dániában éppen miféle politikai magatartást volna ajánlott mímelnie. Nem ebben áll a dánsága. Hanem akkor miben? Ugye, érzed? Shakespeare is érezte. Én is így vagyok zsidó és így vagyok magyar is. Ahogy Hamlet „dán”. A shakespeare-i kifejezés zsidóság-ügyben Yeshayahu Leibowitz leleménye, de én Tatár Gyurinál olvastam, ő vitatkozik vele Hamlet és a dánok című írásában, ő azonban, azt hiszem, mást ért rajta, mint én. Füst Milán is írt néhány oldalt erről a hamleti fölkiáltásról. Mindenesetre Füstnek, magyar író létére nem kellett fél életén át foglalkoznia a zsidósága mibenlétével, ahogy nekem.

Heltai Jenőnek sem. Pedig ő Herzl Tivadar unokatestvére volt. Ifjúkorában Herzl személyesen meg is látogatta, hogy világszerte mind népszerűbb harcáról beszámoljon neki, és megnyerje a cionizmus ügyének. Sétálgattak fel-alá a pesti Duna-parton a századforduló tájékán. Herzl azt hitte, nyitott ajtón kopogtat Heltainál. Ha csatlakozik hozzá, mondta, az ő tehetségével a legszűkebb vezetésben találhat helyet, személyesen őmellette. Heltai elutasította az ajánlatot. Herzl többet nem is jött Budapestre. „Miért mennék el, boldog vagyok – mondta Heltai Jancsi (jancsizták Jenőt, imádták a legmagyarabb magyarok is, még Horthy Miklós is rajongott érte) –, boldog vagyok, hogy a kulturális megújulásból, ami most Budapesten zajlik, én is kivehetem a részem. Kedves bátyám, ha nem tudnád, én itt az egyik legnépszerűbb magyar költő vagyok. Emlékezned kell – magyarázta Herzlnek –, harminc évvel ezelőtt itt mindenki németül beszélt még, most meg már mindenki magyarul. És ez az én verseimnek is köszönhető. Én magyarrá tettem a német Budát és Pestet! Szebb életlehetőséget, feladatot, rangot, mint magyar költőnek lenni, elképzelni se tudnék.” Hasonlót válaszoltam a hasonló kérdésre egész életemben én is. Sokszor megkérdezték: mit keresek itt? Most már a fülembe ordítják. De a válaszom nem változik. Heltaihoz hasonlóan én is végigcsinálom ezt.

A döntő különbség a kettőnk helyzete közt, hogy én nem választhattam. A Soá után négy évvel, lezárt határok között létesült diktatúrában születtem és éltem negyven évet, amíg el nem jött a „rendszerváltás”. Amit egyáltalán választhattam, azok az írásaim, a könyveim. Amit az életemmel tettem, az vagyok én. A szó szoros értelmében az életemmel játszom. Már azzal is, hogy itt vagyok. Mi, a szüleimmel – és a többi százhúszezer, aki még él – ehhez hozzászoktunk.

Azok is zsidók, akiket nem a születési okmányaik, hanem a gyűlölet légiói löknek a zsidók közé, mivel zsidónak érzik az opciójukat. Aki ténylegesen zsidó, szerintem nem tagadhatja meg velük a szolidaritást. Még akkor sem, ha Izrael mint állam, értem és értünk már az égvilágon semmit nem tehet, hiszen még az izraeliek életét is nehéz megoltalmaznia. Izrael állam létének jogosultságát is mind több felől egyre nyíltabban kérdőjelezik meg. Mit jelent ez? Szerintem a zsidó Egy Isten tagadását, nem kevesebbet. Azért tartok ki a magam születése helyén, amiért a zsidók Izraelben: a Névért. Ez a közösségem Izrael földjével.

Izrael – mivel sosem voltam ott, és nagyon sokáig semmit sem tudtam róla, most se sokat – bennem csak álomképként él. Elérhetetlen, nem tudok héberül, és akkor nem is megyek oda. Számomra ez kizárt. Szerintem ez rendben van, ennek így kell lennie, ha ide születtél. Kafka is megnézi a zsidó színházat, de nem azért, hogy utána alijázzon, szigorúbb ő annál. Zsidónak lenni az ő számára sem vallásosságot jelent, hanem a levethetetlen terhet, a szükséges súlyt.

Mi az, amit gyerekként kaptál, milyen hatások értek, amelyek megerősítettek az örökségedben, vagy éppenséggel eltérítettek tőle?

Az óvodából hazafelé menet – az is lehet, hogy még bölcsődés voltam, arra emlékszem, hogy kicsi fiú – az édesanyám egyszer becipelt a Városház utca sarkánál lévő Szerviták templomába. Halottak napja volt, de az is lehet, hogy húsvét, rengeteg virágot, azon kívül sok szegény öregasszonyt láttam, áhítatot, sírást. És a legnagyobb döbbenetemre rettentően ijesztő, élethű viaszszobrokat, hármat vagy négyet, meztelen férfi hullája, szögekkel átvert testtel. Először azt hittem, él, mert úgy van ábrázolva, amint épp vonaglik, vagy nem tudom. Ki akartam szaladni, de Anya azt mondta, maradjak, ideges volt és rosszkedvű, én pedig homályosan éreztem, hogy ez a rossz kedve a halottakkal van összefüggésben, a halottak pedig valahogyan azzal a zsidó üggyel, amiről a hátam mögött állandóan szó van. Megérteni véltem: azt mondja a kereszténység, hogy van, aki nem hal meg. Anya ezért jön be.

Egy-két évvel később Nagypapa egyszer ősszel a lelkemre kötötte, hogy senkinek se mondjam meg, a szüleimnek végképp, de ő engem el akar vinni a zsinagógába. Bemutatni az Istennek. Azt se tudtam, mi az, hogy zsinagóga. Egy szép nagy zsidó ház, mondta a Papa. Kérdeztem, ott lakik az Isten? Azt képzeltem, biztos csak ilyenkor lehet látni. Akkor még reménykedtem, hogy látni lehet. Előjön, így gondoltam, mint mackó a barlangjából. A Wesselényi utcai templomban lakik, még a kommunisták se tudták kirakni onnan, nem mozdul. Nem mer. Vagy mit tudom én. Szerettem volna tudni, mi van az egész mögött.

Mi történt a zsinagógában?

Nagy baj lett. Mert a Nagypapa, amint odaértünk, magamra hagyott, ismeretlen nőkre bízott. Kiderült, hogy férfiak és kisgyerekek nem mehetnek be ugyanott, akkor sem, ha fiúk. A Nagypapa azt hitte, én bemehetek vele. Ő sem volt gyakorlott templomjáró. Abban az időben, 1953-ban vagy ’54-ben még a felnőtteknek is kockázatos volt zsinagógába járni. Én annyira szorongtam ott, hogy megfeketedett előttem a levegő, ami gyerekkoromban elő-előfordult. Rosszul lettem. Az is nyomaszthatott, hogy mégis zsidó vagyok, ha ide hoz a Papa. De mégsem vagyok körülmetélve, ahogy kell. Mit szól ehhez Isten. De csak nem jött elő. Úgy éreztem, azonnal ki kell mennem. Otthagytam a nőt, akire a Papa rábízott, s kirohantam a templomból. Nagypapa alig talált meg utána. Ő is nagyon megijedt. Szegény asszony meg, akire rábízott, Olga, még jobban. Ő a Papa szerelme volt, gondolhatod, nálunk persona non grata. Mikor hazaértünk, a szüleim otthon voltak, és első dolgom volt beárulni őt. Sírtam, zokogtam. Nagypapa nagyon-nagyon kikapott, én meg irtózatos bűntudatot éreztem.

Édesanyádat mi vitte a kereszténységhez?

Anyámat életre szólóan megalázta, amikor 1944 elején, a németek bevonulása után az okos édesanyja összes vagyonát odaadta egy Nagy Mária nevű Beszkárt-kalauz s leánya, Júlia, anyámmal egykorú személy személyazonossági okmányaiért. Még rendes is volt ez a nő, miután felvette a pénzt, föl is jelenthette volna őket, de aztán nem jelentette föl. Ők azonban ezt nem tudhatták, és még egy évet nagy félelemben ezekkel a hamis papírokkal bujkáltak át. A papírok szerint az anyámat Nagy Júliának hívták, foglalkozásához pedig az volt beírva, szobalány. Cselédkönyve is volt. Az apja nevéhez pedig az, hogy ismeretlen. Törvényen kívül született, úgy mondták, zabigyerek. A nagymamámat a papírja szerint Nagy Máriának hívták, a foglalkozása szakácsnő volt. Ő is zabigyerek volt! Ezt képzeld el.

Úgy kellett bujkálniuk, hogy ezekkel az okmányokkal beálltak cselédnek, ahova lehetett. A ruhatárukat is kicserélték, hogy az okmányaik hitelesnek tűnjenek. A leghosszabb ideig Remenyik Zsigmond, a Szép Szó szerkesztője, baloldali író, de a családja révén mégis módos dormándi földbirtokos uradalmában szolgáltak. Ez regényes dolog. Az író felesége, egy nagyon klassz és bátor nő, Remenyik Mária, sokakat bújtatott ott kamuállásokban. Anya ismerőse volt a Vajda János Társaságból. De ott lenn úgy csináltak, mintha Mária kifejezetten nem szeretné őket! Ez volt köztük a megbeszélt játék. Nagymama a konyhából be se jöhetett a szalonba, anya meg Mária kétbalkezes szobalánya volt.

Elég sokszor jöttek a csendőrök szimatolni. Sejtették, hogy itt valami nem stimmel, de Remenyikék valószínűleg őket is lefizették. Nem tudom. Ezt csak úgy gondolom. Ha mindenki minden pénzét odaadta, akkor sem volt biztos, hogy nem dobják föl őket, csak azért is. Anya azt mesélte, ilyenkor iszonyúan rettegett. Mert egy csendőr sem hagyta ki, hogy őt ne igazoltassa minden alkalommal. Mivel Anya olyan szép volt. Benne volt a levegőben, hogy eltépik a papírjaikat, és elviszik őket. De egyszer – vagy mindannyiszor? (ez már elmosódik az emlékezetemben) – az mentette meg őket, hogy mikor azt olvasták a cselédkönyvben, „Nagy Júlia, törvényen kívül született”, a csendőrök jó nagyot röhögtek ezen, eltréfálkoztak rajtuk, az édesanyján is, akinek olyankor ott kellett állnia mellette.

Egy ilyen igazoltatás után az anyám berohant az uradalom református kápolnájába, s életében először Jézushoz imádkozott, zokogva, hogy segítsen őrajtuk, ha van, ne engedje, hogy így megalázzák, nem is annyira őt, mint az édesanyját. Azért is fohászkodott, hogy a férjét, aki akkorra már évek óta halott volt, hozza vissza a Dontól, adja vissza neki. Legközelebb nem félt annyira a csendőröktől. Rászokott, hogy beüljön a református templomba, ott imádkozott. Aztán, mikor a rákosista diktatúra a legsötétebbre fordult, újra bejárt a templomokba, mert félt. Értem imádkozott, és hogy ő jó anya legyen.

A vallások talán csak azért vannak, mert a legtöbb ember nem tudja formába önteni a hitét. Ebben segítenek neki, és egyúttal – sokszor – félre is viszik.

A zsidóságomhoz fűződő, mesterségesen és rosszul mélyhűtött viszonyom kínos olvadása és csepegése akkor indult meg, amikor 1968 augusztusának vége felé, tizenkilenc éves koromban a Lukács uszodából hazafelé menet vettem egy Esti Hírlapot, még bronzbarnán és jókedvűen, hogy halmozzam az élvezeteket, mielőtt beültem volna a Váci utcai Napoletana bisztróba, még tartott a téli, segédmunkáskodással keresett pénzem, a hátsó teraszon rendeltem egy lasagne-t, már csak tíz nap volt hátra, hogy megkezdődjék diadalmasnak képzelt színfőiskolai pályafutásom, most tehát dőzsölök, kinyitom a lapot, s akkor azt kell olvasnom: Egyiptom újabb csapást mért Izraelre.

A lap a TASSZ szovjet hírügynökség győzelmi jelentéseit harsogta: Nasszer azt ígéri, bekergeti a zsidókat a tengerbe, Izraelt pillanatokon belül eltapossák és a földdel teszik egyenlővé, éljen az arab népek igazságos harca. A cionista Izrael. Azt sem tudtam pontosan, mi az a cionizmus. Nem gondoltam át egyáltalán. Csak azt éreztem, nem akarok vele foglalkozni. Gondolni se rá. De voltam annyira érzékeny, hogy váratlanul kellemetlenül érezzem – szégyelljem – magam. Én beleszülettem a hazugságba. Megtanítottak rá, akárcsak Bornemissza Gergőt. Mondd azt, hogy török vagy, akkor megmenekülsz. Nem akartam tudni, hogy nem vagyok török. Ha nem veszek róla tudomást, hátha nincs is úgy. Valahogy mégis nagyon elszégyelltem magam abban a szent percben.

Egy évtizeddel később, a születésnapomon kivillamosoztam halott rokonaimhoz a Kozma utcai zsidó temetőbe. Nem tudtam megmondani, miért. Csak úgy. Addig kerültem a temetőt. Kiskoromban féltem tőle. Ha azt hiszem, hogy ott találok valakit, akkor hülye vagyok: a sötétségnek adom oda magam. Ezt gondoltam sokáig – amíg még nem jártam ki. Most pedig megkérdeztem az irodában, melyik rokonom hol fekszik, és sorra látogattam őket. 1978-ban az anyukámon kívül már kinn feküdt az egész család. Úgy éreztem, mintha a sírok közt bolyongva megtalálnám magam. Minden rokonom sírjánál a Miatyánkot mondtam el háromszor. A kaddison és a Sömán kívül máig ez az egyetlen ima, amit tudok. Anyukám tanított rá kicsi koromban. Alkonyat előtt leültem a földre, belebámultam a Napba, rágcsáltam a fűszálakat, érzésekkel, mindenféle derűs gondolattal teltem meg, sokáig nem is volt kedvem fölállni. Sose hittem volna, hogy egyszer még jól fogom magam érezni a zsidó temetőben. Ráébredtem, hogy bennem a halottaim élnek. Természetes és egészen eleven velük a kapcsolatom. Akkor is, ha nem veszek tudomást erről, vagy ha éppen tagadom. Csak úgy sokkal rosszabb. De számíthatok rájuk.

(A szöveget gondozta és a részleteket válogatta: Pályi Márk, Fotók: Káldori Dániel)