Zsidó belviszályok – hogyan rendezik ezt máshol?
Rendkívül éles hangú levélben kifogásolták a Mazsihisz vezetői az állami
örökjáradék tervezett újraosztását. Ne gondoljuk, hogy egyedi esetről
van szó: Németországban és Csehországban is elfajuló vitákhoz vezetett,
amikor újonnan fellépő zsidó közösségek az állami támogatás megosztását
igényelték
Igen éles – helyenként szélsőséges – hangú levelet intéztek Gál András Levente, vallási ügyekben illetékes államtitkárhoz a Mazsihisz-BZSH vezetői. Az ok: az államtitkár az – eddig kizárólag a Mazsihisznek járó – állami örökjáradék (1.8 milliárd forint) összegét meg akarja osztani a zsidó felekezetek között. Feldmájer Péter, Streit Sándor és Zoltai Gusztáv megfogalmazása szerint az államtitkár „olyan történelmi bűn elkövetését tervezi, amelyhez mérhetőt, a zsidótörvények óta nem követtek el a magyar zsidósággal szemben”. Gál András Levente államtitkár udvarias és tartózkodó hangon annyit válaszolt, hogy az ügy értékelése még zajlik, de az első negyedévi támogatást a Mazsihisz a törvény által megszabott határidőben megkapja.
Ha ilyen éles szavakat nem is használtak, de a diszkrimináció vádját a németországi reformzsidók is fölvetették a ’90-es években. Csehországban pedig a rivális közösségek rabbijai fizikai inzultusba keveredtek.
Csehország
A Cseh Köztársaságban a Zsidó Közösségek Szövetsége 202 tételből álló kárpótlási listát nyújtott be az államnak, mely a közösség 1945 után államosított ingatlanait tartalmazta. Ennek egynegyedét, mely 1994-ben még állami tulajdonban volt, Václav Klaus kormánya visszaadta a zsidó közösségnek. Ezek – noha gyakran nagyon leromlott állapotban voltak – elegendőnek bizonyultak a közösség anyagi függetlenségének megalapozásához. A fennmaradó háromnegyed, mely önkormányzatok, cégek, magánemberek tulajdona volt, keményebb diónak bizonyult: végül is a visszaigényelt ingatlanok egyharmadát szerezte vissza a Szövetség. A fennmaradó rész után nem fizettek semmilyen kárpótlást.
A zsidó kárpótlás folyamatát, Magyarországtól eltérően, a cseh közvélemény rokonszenve kísérte, nem utolsó sorban egyes zsidó személyek ellenzéki tevékenysége miatt. 1989 után közülük többen kerültek a zsidó közösség vezető tisztségeibe.
Mint Tomas Kraus, a Szövetség jogi képviselője elmondta, a jóvátételen túl 
Csehországban a vallási közösségeknek állami támogatás is jár. Ennek feltétele az állami regisztráció, amihez egyebek között bizonyos számú aláírás szükséges. A Chabad Lubavics mozgalom csehországi szárnya erre kísérletet tett, ám a cseh zsidóság csekély száma miatt ez nem sikerült. A Szövetség – mely civil szervezet, így halachikus kérdésekben nem foglal állást – felkínálta a kollektív tagságot a Chabad mozgalomnak, ám egyezség nem jött létre. Így a Chabad Lubavics csehországi szárnya kárpótlási és egyházi jogcímen nem számíthat forrásokra ottani tevékenysége során. A prágai Chabad-ház, az óvoda és az általuk indított Maharal Akadémia más forrásokból tartja fenn magát. A helyzetet rontotta a prágai ortodox rabbi, Karol Sidon és a Chabad küldöttje, Barash rabbi közötti konfliktus 2004-ben, mely a patinás Altneu zsinagóga rabbiszéke miatt robbant ki, és fizikai inzultusba torkollott. Így Prágában a Zsidó föderáció, illetve a Chabad mozgalom meglehetősen elkülönült életet él.
Németország
Németországban a reformzsidóság lépett föl az állami támogatásból való részesedésért, miután a zsidókat képviselő hivatalos Zentralrat (Német Zsidók Központi Tanácsa) nem akarta mozgalmukat birtokon belülre engedni.
A reformzsidóság a XIX. században német földről indult, itt vannak szellemi gyökerei, noha a mozgalom centruma ma az Egyesült Államokban van.
A német állam 2003-ban, Gerhard Schröder kancellár idején kötött megállapodást a Zentralrattal, évi hárommillió eurós támogatásról. (Mindez nem zárt ki további állami céltámogatásokat, valamint a zsidó közösségek támogatását az egyes tartományok és városok szintjén.) Az ortodoxia felé hajló Zentralratnak a reformzsidó közösségek nem voltak tagjai, elsősorban halachikus különbségek miatt, így megalakították a reformhitközségek Unióját. 2004-ben mintegy 3 ezer reformzsidó gyakorolta vallását országszerte 15 közösségben. Gyarapodásukkal egyre intenzívebben kezdtek részesedést kérni a központi támogatásból.
Miután kérésük nem talált meghallgatásra, a nyilvánosságban egyre hangosabban adtak hangot elégedetlenségüknek, s különböző fórumokon kirekesztésre, diszkriminációra, vallásszabadságuk megsértésére panaszkodtak. Németországban ezek a szavak meglehetősen súlyosan hangzanak.
A kampányba bekapcsolódott az amerikai reformzsidóság is – hazájukban ők a legnagyobb létszámú zsidó közösség. Vezetőjük, Eric Yoffie rabbi először a washingtoni német követnek panaszkodott, majd a szövetségi kormányt alkotmánybírósági beadvánnyal fenyegette.
Leo Baeck, a reformzsidóság legnagyobb alakjának örökösei kilátásba helyzeték: nem engedik meg a Zentralratnak, hogy nagy ősük nevét használja. (A Zentralrat évente osztja ki a Leo Baeck díjat.)
Hasonló viták zajlottak tartományi szinten is.
A kínossá váló ügyben Schröder kancellár győzködte Paul Spiegelt, a Zentralrat vezetőjét. Otto Schilly akkori belügyminiszter a berlini zsidó kultúrközpontban tartott beszédében egyenesen fölszólította a Zentralratot, hogy minden zsidó irányzatot képviseljen. A halachikus vitákkal is terhelt ügytől hangos volt a német sajtó.
A konfliktus lassan jutott nyugvópontra. A Zentralrat (valószínűleg állami nyomásra) hajlandó volt befogadni azokat a reformzsidó közösségeket, melyek kérték fölvételüket. A reform rabbiképző fönntartási költségei bekerültek a szövetségi állam költségvetésébe, a Zentralraton belül létrejött egy ortodox és egy nem ortodox rabbikar, A két irányzat megőrizte önállóságát, de vannak olyan városok, ahol szervezeteik fuzionáltak. A pénzügyi támogatás elosztásáról, zárt ajtók mögött, megegyeztek.
A magyar megoldás
A Mazsihisz számos alkalommal kifejtette álláspontját: az örökjáradék törvényes jogosultjának egyedül sajátmagát tekinti, az ezzel ellentétes lépéseket pedig a Horthy-rendszer és a kommunista hatalom intézkedéseihez hasonlította. Hajlandó azonban „történelmi ajánlatot” tenni: 300 milliót juttatna a többi zsidó szervezetnek.
Az érintettek (EMIH, ortodoxia, reformzsidók) nem voltak lelkesek, mert többszöri rákérdezésre sem tudtak meg semmi részletet: kinek mekkora összeget szán a Mazsihisz, és az eddigi juttatásokat vajon beleszámítja-e. Ezzel szemben elvi álláspontra helyezkedtek: nem a Mazsihsztől várnak adományt, hanem – a közösség részeként – saját részüket igénylik a zsidóságnak járó örökjáradékból.
Ezt az igényt nem is lehet kárhoztatni: a Mazsihisz gazdálkodása – csakúgy, mint ajánlata – átláthatatlan, így minden zsidó szervezet annál jobban jár, minél inkább függetleníti magát a Mazsihisz pénzügyeitől.
