Szombat előfizetés 2017

Kirándulás az örökkévalóságba

Írta: Szombat - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Ken teste műanyag, haja sárga plasztik. A lába között hiányzik a micsodája. Ezt onnan tudom, hogy megnéztem. Megnéztük a Lidivel a nyári napköziben (…) A napközi ugyanis nagyszerű muri, csak napozunk, fagyizunk, meg babákat pároztatunk. Én hozom Kent, Lidi meg Barbit.

2011. október 31. / Turi Tímea

 

 

– részlet a Költözés című kisregényből –

 

turi_timea.jpgÜres lakást nem tudok elképzelni. Sokáig semmilyen lakást nem tudok elképzelni, a saját házunkon kívül. Ha arra gondolok, vajon milyen körülmények között élhet bárki más, csak ugyanazokat a bútorokat látom magam előtt, amelyek között magam is élek. Nem is létezhetnek másmilyen bútorok.

Az első este, mikor anyámmal maradunk. Nem arra emlékszem, mikor volt pontosan. A szokatlanul üres asztal mellett ülök, miközben anyám a terítőt törölgeti. Anyám anyja: nagymamám már nem él. Apámtól már elváltunk, bár talán még él. Anyám erős és ideges mozdulatokkal törli a vásznat. És ekkor arra gondolok, hogy most már mindig együtt maradunk. Egyedül. Ketten.

Nem szól. Nem szólok. Nem merek.

Az asztalon amúgy mindig több tárgy van, mint kellene. Zúdulva jönnek a tárgyak, jönnek és elhagynak engem. Mint a kövületek rétegei, egymásra csúsznak a dolgok.

 

***


Sokmindent kapok Apámtól. Zselés cukrot, banán alakú harmonikát. A cukor anyám szerint rontja a fogamat, harmonikát szájba venni nem higiénikus.

Kapok apámtól egy kenbabát a barbik mellé. Legyen férfi a házban.

Ken teste műanyag, haja sárga plasztik. A lába között hiányzik a micsodája. Ezt onnan tudom, hogy megnéztem. Megnéztük a Lidivel a nyári napköziben, ahova sokáig azért járok, mert anyám még dolgozik, aztán meg csak a társaság kedvéért is. A napközi ugyanis nagyszerű muri, csak napozunk, fagyizunk, meg babákat pároztatunk. Én hozom Kent, Lidi meg Barbit. Titokban pároztatjuk a babákat, akik egy diszkóban jönnek össze, táncolnak egy kicsit, majd Ken meghívja Barbit egy málnaszörpre, de olyan jót beszélgetnek egymással, hogy nemsokára már egy szállodai szobában vetkőztetik egymást. Titokban pároztatjuk a babákat, de hirtelen erre jön a nevelőtanárbácsi, és szigorú szemmel mér végig bennünket.

Megállnak a levegőben a fedetlen plasztiktestek.

A mi kezünk tartja őket a levegőben.

A nevelőtanárbácsi pedig továbbmegy, halljuk, ahogy kacagni kezd.

Ó igen, mi ártatlanok vagyunk.

Ó igen, még ártatlanok vagyunk.

 

***


Sokáig Anyámon mérem le, hogy mennyit növök. Anyámon, aki úgy hiszem, változatlan. Elé állok, mint egy méterrúd elé, és figyelem, a szoknya mely csíkjával vagyok egy vonalban. Nagy izgalom, mikor érek Anyám hasáig. Tényleg itt voltam? Itt benn? Anyám nem hiteget holmi gólyamesékkel. Mondjuk mással sem, egyáltalán. Születésem tizenharmadik évfordulóján megajándékoz a Férfi és Nő könyvsorozat első darabjával: a szexualitásról kilenctől tizenegy éveseknek. Néha szemrehányást teszek neki, hogy a sorozat vásárlása itt megszakad, de a megvásárolt kötet a pubertás idején is szolgál újdonságokkal.

***

Minden furcsa, ha az ember nem ott van, ahol kellene. Anyám nem enged őszi-táj-képek-megsárgult levelek.jpgkirándulnom. Félt a kullancsoktól. Elképzelem, ahogy kisbuszra száll az osztály, az osztályom, hogy majd virágot szedjenek a töltés lankáin, vagy azokon túl is akár, a szikár elnevezésű Lődombokon. Elképzelem ezt az udvari szobában, ahol vagyok, fehér kis asztalom előtt ülök, mely egybe van építve a fehér kis székkel, és a Fürkész Könyvek Vadvirágok kötetének lapozgatom apró, de vastagra kötött oldalait. Molyhos napvirág, pirítógyökér, kardos peremizs, varázslófű, erdei turbolya, szalmagyopár – olvasom vörösre ázott, de már száradó szemeimen keresztül, először halkan, szinte magamban, majd hangosan kiáltva is, a békülés jeleként, hogy anyám is hallja, aki kölcsönös kifakadásunkat a kert frusztrált csöndjében szándékszik kipihenni: ERDEI TURBOLYA! SZALMAGYOPÁR!, de minden hasztalan, ha anyám dühös, csak az idő segít.

Pedig volt már, hogy kirándultam az óvodával, sárga műanyagkulacsot pakoltam az egérfejű, vízhatlan hátizsákba, hogy a gyereknapot az egész óvodai kompániával együtt valahol a Maros-parton ünnepeljem, sárga és zöld fények, meg friss fűszag közepette, hajó alakú hintán ikrekkel ringatózva, hogy majd árnyat adó fák vastag törzsének dőlve fújjam ki magamból a fiatal test könnyű fáradtságát. Minden kirándulás idilli, mert már a jelenben átérezhető a pontosan megfogalmazott tudás billogja nélkül is, igen, már az örök jelenben érezhető:

a legapróbb részlet sem mehet veszendőbe,

nem mintha a részletek részletekként válnának megmásíthatatlanul emlékezésre méltóvá, Lidi piros szoknyája fehér pöttyökkel vagy annak az ismeretlen középső csoportos fiúnak a szelíd mosolya uzsonna közben, ó nem, a részletek csak úgy értékesek, ahogy engedelmes mozaikdarabkaként

az egészbe illeszthetők –

kirándulni jó, mert közben átérezhető a legnagyobb hatalmú igazság:

soha nem térhetünk vissza az egyszeri mostba,

ami persze a legpimaszabb hazugság, mert bármikor visszaereszkedhetünk az elmúlt mostokba az emlékezés kötélhágcsóján, hiába festjük át a képeket újra meg újra, hiába változtatom meg folyton a fák levelében a zöld és a sárga keveredésének arányát,

a sok egymás után sorjázó mostot, mint megannyi gyöngyöt, az emlékezés damiljára fűzöm,

ó igen, az emlékezés damil, mert átlátszó, és nem fonál, és legfőképp nem Ariadnéé, mert nem fénylik, és nem mutat utat, ellenkezőleg, egyre beljebb vezet a labirintusba, a tévelygés mámorába, mely voltaképpen a jelenbe torlódó emlékezésé, hogy majd az emlékezés is emlékké váljon, és így tovább.

Kirándulni jó, mert mindig vissza lehet térni otthonunkba, hiszen a kirándulás nem más, mint visszavonható érvényű költözés.

ősz,_tóval.jpg

Anyám sokszor nem enged kirándulni, félt a kullancsoktól. A gimnáziumban ez megváltozik, több napos túrákra is elenged a betonozott civilizáció városaiba, ha megígérem neki, a közbeeső erdei túrák során hordom vászonkalapom. Anyám félt a kullancsoktól, általános iskolában egyszer csak azért enged el kirándulni, mert vihar van, eső, és biztosra veszi, nem megy az osztály sehova, persze délután a szemerkélésre szelídült esőben mégis nekivágunk a partnak, hogy majd a homokba tolt műanyag asztalok körül játsszunk kentkupét, nem törődve azzal, hogy vizes asztallapon átáznak a magyar kártya lapjai, Reding Itell már amúgy is el van szakadva, elrontva a játékot, hiszen már a hátlap is felismerhető. Hátam mögött piszkosan örvénylik a szürke Maros, megszerzem a makk ászt, ha megfordulnék, elolvashatnám a táblát: fürödni tilos. Délután már visszafelé biciklizünk a betonúton, ekkor látom meg Anyámat, kölcsönkért biciklin pedáloz felénk inogva, pedig ekkor már úgyis mindegy.

Az elszalasztott kirándulások miatt, az emlékek abortálását jóváteendő azért esdeklem Anyámnak, kiránduljunk mi magunk, ha máshogy nem, ismeretlen városunkbeli utcákon. Amíg kicsi vagyok, felcsap a bicikli csomagtartójára, hogy csöndes makói utcákat lássak, hallgatagra vakolt házakkal, míg a mi utcánk, s így főleg az arra nagy szemű ablakaival nyíló utcai szoba, csupa zaj és nyüzsgés, főúton elsuhanó kamionzaj. Anyám nem enged állatot a lakásba, a hivatalos verzió szerint a ház nincs olyan állapotban, ám én régtől sejtem, saját emlékei miatt, mivel kislánykorában neki volt szeretett kiscicája, aki még kisebb cicákat is szült, hogy egy délután az én kislány anyukám egy nap arra toppanjon haza az iskolából jövet, a macska felfalta saját kölykeit.

 

ősz_piros_sárga.jpg

Nyolcévesen kapok egy szív alakú lufit, az akkor divatos fajtából, amilyet a Balatonon is árulnak: ezüst borítás színes mintával, zsineg helyett pálca tartja a légteli testet. A lufimon Snoopy, nagyon meg vagyok hatódva, úgy érzem, van egy kiskutyám. Többnapi munkám eredményeképpen pedig rábeszélem Anyámat, menjünk ki a töltésre, ahol még rövidre taposott a fű, de már nyílnak ilyen kis lila virágok, melyekre nem találok nevet a Fürkész könyvek Vadvirágok kötetében. Kiviszem a lufit is. Legeltetem kutyámat, Snoopyt. Tompa fény, bizonytalan boldogság.

Snoopy éveken át az udvari szoba barna kredencén marad, egy vázába tűzve, levakarhatatlan mosolyával. A barna kredencben Anyám és Dusimama cipői, hatalmas talpú barna szandálok vannak, amikre nem látok esélyt, hogy egyhamar belenőnék. Snoopy mosolyára az évek során egyre több por rakódik, ahogy a jelen a múltra. A barna kredenc fölött pedig egy fekete vonal. Kiskoromban épp, hogy észreveszem, a barna kredenc akkor csak arra volt jó, hogy sötét színével láthatóvá tegye az előtte fényesen örvénylő, ablakfény által megvilágított szöszöket, meg hogy érthetetlen asszociációkat keltsen fel bennem, nem mintha lehetne értelmes.

Nézem a kredencet, és arra gondolok, nem tudom, milyen nap van ma.

Nézem a kredencet, és arra gondolok, a vasárnap vásárnap.

Egy fekete fecskére gondolok.

Egy szitára gondolok.

De lehet, hogy csak egy fekete fecske és egy szita képére gondolok.

És ekkor azt mondom magamban: szerelemcsütörtök.

Ezek a legszemélyesebb emlékeim.

 

***


Félek a halált elképzelni, mert félek az örökkévalóságtól, akár a lété, akár a nemlété az. Gyerekkoromban úgy képzelem el majdani halálomat, hogy egy fehér hajú öreganyót, engem, áll körbe családja, családom, miközben ő, én, arra gondol(ok), vajon mi legyen az utolsó gondolat.

Halálomat elképzelve nagyanyámra hasonlítok, anyám anyjára. Dusimamát kórházban látom utoljára. Nagyanyám beteg és nem tudom, mi baja. Fekszik a rácsos kórtermi ágyban, elszánt, széles mosolya akár egy koponyáé. Ágya végében állok, és bíztatom, ne csüggedjen, nemsokára nem lesz egyedül, hiszen én is jövök a kórházba, kiveszik az orrmandulám.

Viszont mire valóban jövök, már nem lesz ott a nagymamám.

Az orrmandulaműtétet úgy várom, mint később a kirándulásokat. […] A kórházban egész nap csak fekszem és rossz ízű, kihűlt teát kortyolgatok. Anyám is befekszik, hogy vigyázzon rám, általában a folyosón császkál aggódva. A harmadik nap visznek műteni, valami fekete és büdös lufit szorítanak az arcom elé, hogy lélegezzem be ezt a borzalmat, de én tiltakozom, félek az altatástól, mi van, ha nem ébreszt senki.

Engem nem lehet megnyugtatni annyival, hogy a halál csupán mély álom, ha az alvás számomra maga a halál, ami borzalmas lehet, mert mi van, ha a túlvilágon is tovább félhetek, és mi van, ha nem érezek semmit.

A halál egy büdös lufi.

 

***


A halál, az valami olyasmi lehet, mint amikor Anyám kézhez kap egy levelet a kórházból, ahol tudja, az anyját kezelik, és ő kinyitja ezt a borítékot, és elolvassa, amit írnak. A halál, az valami olyasmi lehet, hogy állok az udvari és az utcai szoba közötti ajtóban, az utcai felé nézve, ahol Anyám áll, és olvas, és áll, és olvas, egy örökkévalóságnak tetsző ideig, majd nagyon lassan, de határozott elkeseredéssel, úgy, mint aki nem akarja és nem is fogja abbahagyni többé, elkezd sírni.

A halál, az valami olyasmi, hogy a halálhírt hozó levelet bár a hozzátartozónak szánják, de a halott nevére címzik. Hivatalosan.

De hivatalos dolog-e a halál?

 
 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Esterházy János posztumusz kitüntetése

Az embermentők számára létesített Jan Karski díjat adományozza az Anti- Defamation League a magyar arisztokratának.  

Limmud 2011: zsidónegyed, erotika, web2 vagy amit akartok

Tudjuk, hogyan óvhatjuk meg a nagypapa hagyatékát, mivel készüljünk a szombatra, hol vásároljunk kósert Budapesten, és hogyan készíthetünk saját imakönyvet?...

Close