Valóban elveszett?

Pataki Éva merész és sok buktatóval járó vállalkozása érdekes módon ott
sikeres, ahol a leginkább szükség van a fikcióra, ahol a szereplők
beszélgetéseinek, gondolkodásmódjának leírásához a legkevésbé állhattak
rendelkezésre dokumentumok.

 

Mennyire idézhető meg fényképek, levelezőlapok, töredékes naplók és persze szóbeli elbeszélések emlékfoszlányai alapján a múlt? Nem tűnik-e reménytelen vállalkozásnak, hogy ezekből a töredékekből idézze meg egy ma élő leszármazott felmenőinek egymásra rétegeződő életvilágait a tizenkilencedik századtól egészen a huszonegyedik század elejéig? Pataki Évában, a Mészáros Márta filmek sikeres forgatókönyvírójában volt bátorság és kitartás, hogy hozzálásson ehhez a merész – ahogy ő nevezi – régészeti feltáró munkához, s megírja az emléktöredékekből rekonstruált, valóságot és fikciót ötvöző családregényét.

Pataki Éva merész és sok buktatóval járó vállalkozása érdekes módon ott sikeres, ahol a leginkább szükség van a fikcióra, ahol a szereplők beszélgetéseinek, gondolkodásmódjának leírásához a legkevésbé állhattak rendelkezésre dokumentumok. Ott a legizgalmasabb a történet, ahol egy megsárgult, töredezett, cakkos szélű fényképen lévő arc, vagy a háttérben lévő házrészlet nyomán kel életre a személyiség, a lakásbelső, a kisvárosi főutca, a zsinagóga péntek esti hangulata, egy családi asztal körül zajló, majd évszázaddal ezelőtti beszélgetése. A jelenhez közeledve sajnos egyre inkább háttérbe szorul a fikcióra épülő történetalkotás, és többnyire az iskolai történelemkönyvek nyelvi készletét és ismeretanyagát használva jelenik meg a család életének egy-egy eseménye. Pataki forgatókönyvírói munkásságának ismeretében biztosak lehetünk, hogy képes lett volna az 1945 utáni korról is érzékletesebb képeket formálni, háttereket festeni, (elég utalni a Mészáros Márta számára írott két Napló film forgatókönyveire vagy a Nagy Imre történetét feldolgozó Temetetlen halottra.) de ehhez, a személyes érintettség okán, meg talán a regény terjedelmi korlátai miatt sem volt elég ereje.

A családregény három generáción át követi egy zsidó nagycsalád sorsát. A történet főhőse a szerző dédnagyanyja, aki ortodoxként születik, és asszimilálódó, ám sok tradíciót őrző jidise mameként éli végig szinte az egész huszadik századot. Ő még minden erejét képes latba vetni, hogy egybetartsa a családot, hogy valamit közvetítsen a hagyományos zsidó értékrendből. Hatalmas erő, bölcsesség és ugyanakkor nagyfokú rugalmasság jellemzi. Sikerességének, alkalmazkodóképességének és talán hosszú életének is ez a titka. Hat gyermeke már a keresztény nemzeti kurzus, a numerus clausus világában válik felnőtté, s legtöbbjük szinte teljesen maga mögött hagyja a zsidó tradíciókat. Megmarad azonban, sőt a második generáció jó néhány új házasságban kiteljesedik a meleg, óvó, összetartó családi légkör, amely a felnövő harmadik generáció gyermekeinek lelki épségét, életbeli sikerességét elősegíthetné – ha nem vetülne a harmincas évek Magyarországára a fasizmus árnyéka.

A Czeisler család második generációja a magyar zsidó sorsok lehetséges típusainak mindegyikét példázza. Az orvosi pályára törekvő fiúk Olaszországban tanulnak, majd kivándorolnak Amerikába. A zsidó snorrer fiaként egykor napokat evő, majd sikeresen polgárosodó egyik vő és felesége, a legizgalmasabb személyiségű Czeisler lány, a pesti Lipótvárosban nyit üzletet. Van, aki Dél-Amerikában válik sikeres üzletemberré, s van, aki cionistaként a palesztinai kivándorlást választja. A családba betör a baloldaliság, az egyik unokaöcs belép az illegális kommunista pártba, majd internacionalistaként a spanyol polgárháborúban harcol. S akad olyan Czeisler lány is, aki házassága révén visszatér a tradicionális zsidósághoz.

A Holokausztot a család Mezőkövesden maradt tagjai nem élik túl, csak egyetlen ikerpár és a második generáció néhány tagja, köztük a szerző nagymamája jön vissza Auschwitz poklából. A Soá után – a család minden törekvése ellenére – eltűnik a harmincas évek relatív jóléte, a maradék polgári miliő, a régi családi akolmeleg. A harmadik generáció életben maradt tagjai először cionista, majd nem sokkal ezután kommunista fanatikusok lesznek, ÁVÓ-sok éppúgy, mint moszkvai ösztöndíjasok. A háborút – fiai különös előrelátása jóvoltából – Chicagóban átvészelő, majd 45 nyarán visszatérő dédnagymama már egy egészen másfajta világot kénytelen tudomásul venni. A második generáció tagjai egyre jobban sodródnak a történelemmel, illúziója sem marad meg annak, hogy ők alakítják sorsukat.

A Holokausztot túlélt középkorú és fiatal szereplők zöméből eltűnik a nyugalom és biztonság, amely a századforduló polgárosodó zsidó családjaiban alapélmény lehetett. A félelmek és rettegések nyomán szinte mindenkiből neurotikus, depressziós tünetek, alattomosan támadó, gyilkos betegségek törnek elő. Pedig a háború utáni évtizedek Magyarországán béke van, s ezen még 56 – kinek reményekkel, kinek félelmekkel teli – hetei sem ejtenek igazi csorbát. Az élet mélyrétegeiből, a mindennapi családi történésekből azonban kiveszett a biztonság, eltűnt a generációról generációra átörökítődő tárgyi és szellemi környezet, a kisvárosi organikus mikrovilágok állandósága.

Ennek a felbomló, átalakuló, egyszerre álságos és nyugtalanító világnak a leírása sikeredett szegényesebbre, felületesebbre, kissé tankönyv és újságcikk ízűre. Valószínűleg a 20. század második feléről nehezebb írni, hiszen a szereplők zöme él vagy emlékük még elevenen munkál. Mintha a – minden bizonnyal – több tény, emlékezeti anyag gúzsba kötötte volna a fikciót, a töredékes mozaikok képpé alakítását. Itt a regény mintha átváltana szürke emlékirattá, s csak ott tűnnek elő a korábbi időszakok színes ábrázolásai, ahol maga a valóság izgalmas. Ilyen színes történet a matróna korú dédnagymama disszidálásának története.

Pataki Éva könyve ennek ellenére forrásértékű történelmi tabló, s talán nem túlzás és nem stílustalan a megállapítás: rekviem az elveszett és eredeti formájában újra már nem teremthető polgári idillért, a zsidó gyökereket hol nyíltan, hol rejtetten őrző családi miliő pusztulásáért. Rekviem azokért a széder estékért, ahol már rég nem a haggada meghallgatásáért, hanem a családi együttlét semmivel nem pótolható élményéért, a csipkelődő beszélgetések aurájáért ülték körül a nagy diófa ebédlőasztalt a zsidóságukat már elfeledett vagy tudatosan feledni akaró Czeislerek, Pollnerek.

A könyv ugyanakkor sajátos cáfolata is e világ elveszettségének, hiszen egyfajta modern haggadaként felidézhetővé és megélhetővé teszi a múltat, s mindez segít a gyökerek újrafelfedezésében, az elveszett világ hiányának tudatosításában.

Pataki Éva: Ami elveszett. Atheneum, Budapest 2010. 404. oldal. 3490 Ft.