„Kisebbség és többség között”

A fenti címmel rendezett magyar-izraeli történészkonferenciát a Balassi
Intézet, „a magyar és a zsidó/izraeli kulturális etnikai identitás
tapasztalata” témakörében május 4-6-a között. A konferencia – melyet
Navracsics Tibor miniszterelnökhelyettes, Pálinkás József, az MTA
elnöke, Hatos Pál, az Intézet főigazgatója és Aliza Bin Noun, Izrael
budapesti nagykövete nyitott meg – szakmai kurátora lapunk szerkesztője,
Novák Attila történész volt.

 

 

 

A konferencia kísérőrendezvénye Ritter Doron fotóművész izraeli magyar vonatkozású helyszíneket bemutató fotókiállítása volt. Az alábbiakban a szimpózium néhány előadását ismertetjük.

Yuli Tamir, izraeli politikus és nacionalizmus-teoretikuskutató országának nemzeti narratíváját/narratíváit vizsgálta. Ez sokáig csak Izraelre fókuszált, s a zsidó diaszpóra csak annyiban volt érdekes számára, amennyiben az alija bázisaként került szóba. Ezen túl nem sokat törődött az Izraelen kívüli zsidósággal. Ez a szemlélet mostanra megváltozott, számos okból kifolyólag. Izrael hőskora véget ért, a multikulturalizmus divatba hozta „az idegen szép” felfogást, s a kollektíva helyett a kis csoport vagy az egyén került a középpontba. Mindeközben az arab világ az ellenkező utat járta be: az ottani közgondolkodásban a közösség az egyén és a kiscsoportok fölött áll – éppúgy, mint néhány nemzedékkel korábban Európában.

Salat Levente kolozsvári politológus a politikai közösség mibenlétét firtatva kétezer éves áttekintést adott a fogalom különböző értelmezéseiről. Amiben a legtöbb tudós egyetértett – foglalta össze – az a következő: adminisztratív, érzelmi, etnikai kötések teszik közösséggé a sokaságot, valamint a külső veszély elleni mobilizáció. Az erdélyi magyarsághoz eljutván úgy fogalmazott, hogy az országban „összebékíthetetlen nemzetpolitikai opciók” állítják szembe a magyarokat és a románokat. A nemzeti felfogás ugyanis csak nemzetállamokat ismer, s ezen az alapon a kisebbség számára elfogadhatatlan a másik nemzetállamba való beilleszkedés – csakúgy, mint a többségnek a nemzeti kisebbségek tudomásul vétele. Alternatív identitásokra lenne szükség, ezekre azonban egyik közösség sem vevő. Ami azonban jó hír: a román állam nem erőlteti a nemzeti diskurzust, s ezért e konfliktusokat gerjesztő téma ma nincs napirenden.

Turán Tamás, az ELTE és a jeruzsálemi Héber Egyetem oktatója a magyar és-zsidó sors-összehasonlításokat vizsgálta. Hasonlóság a két nép között a nagyjából tizenötmilliós lélekszám, különbség, hogy míg a magyarok esetében az országnak van diaszpórája, addig a zsidók esetében „a diaszpórának van országa”.

A magyar kultúrában először a középkori krónikákban jelenik meg a bibliai összevetés: mint minden keresztény nép akkoriban, a magyar is az ószövetség népei között kereste a maga őseit, s ezt, egyebek közt, a bibliai Nimród királyban találta meg. A XIV. századi Képes Krónika pedig a magyar honfoglalást már az ősi föld visszaszerzéseként interpretálja, a Kánaánt elfoglaló zsidókkal vonva párhuzamot. (A párhuzam később Zrínyi művében, a Szigeti veszedelemben is felbukkan.) A kiválasztottság, s a pogánnyal vívott háborúk, mint súlyponti elemek, szintén ószövetségi mintákon alapulnak.

A reformáció idején sokasodnak az ószövetségi párhuzamok: a protestáns magyarokat sújtó csapásokra a prófétai könyvekben, gyakran Jeremiás siralmaiban lelnek előképet. Kölcsey Himnuszának tragikus felütésű, bibliás hangvétele is innen eredeztethető.

Bányai Viktória, az ELTE Judaisztikai Kutatócsoportjának munkatársa a héber nyelv helyzetét, szerepét vizsgálta a XIX. századi Közép-Európában. Megállapítása szerint e téren ellentétes folyamatok zajlottak. Egyfelől a felvilágosodás, a zsidók „polgári megjavítása”, majd a magyarosodás a héber nyelv visszaszorulását hozta magával – amelyet amúgy is csak a rabbinikus műveltségű elit értett és használt igazán. Másfelől viszont a zsidó felvilágosodás, a Haszkala során kísérletet tettek a héber nyelv modernizálására és általános zsidó kommunikációs eszközként való bevezetésére. Mindez a német romantika hatását tükrözte, amely nyelv és nemzet között eltéphetetlen szálakat vélt látni. A héber korai modernizálói ugyanakkor nem törekedtek arra, hogy azt kizárólagos nemzeti nyelvként fogadtassák el – maguk is bátorították a modern európai nyelvek elsajátítását.

E törekvéseket – egy évszázaddal később is – még a cionizmust élesen ellenző pesti neológia is támogatta. Ekkor már nem a modernizáció eszközét, hanem az asszimiláció ellenszerét látták a héber nyelvtanításban. A héber lett a judaisztika tudományát művelő folyóiratok nyelve, mind neológ, mind ortodox körökben. Utóbbiban pedig beszélt nyelvként is megjelent a héber, közvetítőként a német és magyar ajkú nyugat-magyarországi, illetve a jiddisül beszélő kelet-magyarországi zsidók között.

Karády Viktor, a Közép-Európa Egyetem professzora a zsidó iskolázás és a különféle identitásmodellek kapcsolatáról értekezett. A hagyományos zsidóság Magyarországon igen sajátos etnikai közösség volt: nagyon fejlett intézményrendszerrel rendelkezett, körében magas volt az írni és olvasni tudók aránya, viszont nem terület szerint határozta meg magát és nem folytatott politikai harcot. Noha sokféle diszkriminációnak volt kitéve, identitásproblémái nem voltak.

A 19. század során a zsidók betagozódtak a nemzeti (döntően német vagy magyar) oktatási rendszerbe. Ez – statisztikailag is jól kimutathatóan – hatalmas sikertörténet volt: míg pl. 1860 táján Alsó-Ausztria (Bécs és környéke) lakosságának csupán fél százaléka volt zsidó, addig az egyetemi diákságnak 21 százalékát adták a zsidók.

Mindez erős akkulturációt, a zsidó identitás visszaszorulását hozta magával. Az addig problémátlan zsidó tudat több részre hasadt és megjelentek olyan identitások, mint a „zsidó vallású magyar”, a cionista, tőlünk keletre pedig a – többi néphez hasonlóan – területi és nyelvi alapon szerveződő bundista mozgalom.

Raphael Vago, a Tel Aviv-i egyetem tanára Izrael és a diaszpóra változó viszonyáról beszélt. Példaként említette a kanadai Calgary jómódú zsidó közösségét, amely hajdan a fiatal Izrael egyik szegény települését patronálta. Ötven év elteltével megváltoztak a viszonyok: az izraeli település immár jómódban él és innen utaznak fiatalok Calgaryba, hogy zsidóságra tanítsák az ottani, erősen asszimilálódó közösséget.

Hajdan a diaszpóra közösségei egységben álltak ki Izrael mellett és ez volt az egyik legfontosabb kötőerő. Ma Izrael politikai megosztottsága a diaszpórát is elérte: ezt mutatja az amerikai J Street példája. Az Izrael-párti liberális lobbicsoport konkurenciát támaszt az eddig e téren „egyeduralkodó” jobboldali AIPAC-nek.

Az elmúlt évtizedekben ismét fölerősödő ultraortodoxia a zsidó identitás területén is versenyre kelt Izraellel: a zsidó öntudatra vágyó fiatalok számára a Tóra-hű életmód éppoly vonzó lehet, mint a zsidó állam védelme.

Végül a betérés témáját említette, amelyet Izraelben az ortodox rabbinátus ellenőriz, s így a gyakorlatilag monopóliuma van annak meghatározásában, hogy ki a zsidó. A diaszpórában viszont e téren teljes pluralizmus uralkodik.

Szita Szabolcs, a Nyugat-Magyarországi Egyetem professzora a mauthauseni lágert túlélt magyar zsidók megpróbáltatásait foglalta össze. A felszabadult foglyok csak rövid ideig hihették azt, hogy a nácik nélküli Európában helyreáll az igazság és a rend. Miután nagy nehezen hazavergődtek Magyarországra, azt kellett tapasztalniuk, hogy a magyar társadalom nem mutat irántuk szolidaritást, a saját bajával van elfoglalva, segítséget csak ellenszolgáltatásért nyújt. A zsidók tragédiája a többség szemében összekeveredett a háború egyéb csapásaival. Gyakran váltott ki türelmetlenséget, ellenszenvet, ha a zsidók saját szenvedéseiket hozták szóba. Efféle elutasító írások a sajtóban is megjelentek. Mindezek fényében elmondható, hogy a visszatérés sokkja nemegyszer éppen akkora volt, mint az elhurcolásé. Ugyanakkor az amerikai Joint (és kisebb mértékben a Vöröskereszt) a deportálásból hazatérők számára komoly ellátó hálózatot állított fel: egyebek közt 32 gyerekszállást működtetett.

Frigyesi Judit, zenetudós a „Létezik-e magyar zsidó zene?” kérdésre kereste a választ. Kiindulásként leszögezte, hogy zsidó népzene Magyarországra nem jellemző, mert az a jiddis kultúra közegében alakult ki. A magyarországi zsidó liturgia hagyományai közt kutatva viszont találunk olyan egyedi jelenségeket, amelynek csak a magyar népzenében találjuk párját. Ilyen például a dallam és a recitativo gyors váltakozása.
A zsidó liturgiában vannak olyan elemek, amit a közösségek Kelet-Közép-Európában mindenhol magyarként tartanak számon.

Gidó Attila kolozsvári történész az erdélyi magyarnyelvű zsidóság két háború közti belső vitáiról tartott érdekfeszítő előadást, melynek során megismerhettük az asszimiláns és a cionista álláspontot is, valamint kapcsolódásait az erdélyi magyarság különféle politikai törekvéseihez.

Ablonczy Balázs történész, a Párizsi Magyar Intézet igazgatója azt vizsgálta, hogy Teleki Pál miniszterelnökhöz (és feleségéhez, Bissingen-Nippenburg Hannához) milyen típusú leveleket írtak a valószínűsíthetően zsidó identitású levélírók a második zsidótörvény parlamenti vitája idején.  Az értetlenekre, sorsvállalókra és számonkérőkre felosztott levélírók más és más hozzáállás alapján fogalmazták meg véleményüket a miniszterelnökhöz. Akárhogyan is történt, de nem sikerült meggyőzni Teleki Pált, hiszen a felsőház plénuma előtt kijelentette azokról, akik közbenjárni igyekeztek a zsidóság egyes csoportjaiért: „akik ilyen okokból jártak nálam, csak ellenkező meggyőződésemben erősítettek meg”.

Novák Attila előadásában azt vizsgálta, hogy a második világháború kitörése körüli időkben a magyarországi zsidóság milyen mértékben élt azzal a lehetőséggel, melyet a cionista szervezetek nyújtottak számukra a kivándorlásra és vagyonuk egy részének átmentésére egy új hazába.

Ennek megítéléséhez vizsgálni kell, hogy e szervezetek mekkora apparátust voltak képesek mozgósítani a megnövekedett igények kielégítésére. A tárgyalások során a magyar állam részéről mindvégig kérdéses volt, hogy a zsidótörvények által „helyére szorított” magyar zsidóságnak milyen gazdasági mozgásszabadságot engedélyezzenek, ha az szervezetten ki akar vándorolni. Ingadoztak, hogy mennyiben érdeke a magyar államnak a zsidó vagyon kivitele, még akkor is, ha ez az állam szempontjából kedvező feltételekkel történne. Az 1939 szeptember elsején kitört háború végül megpecsételte a transzfer sorsát, hiszen az angol fennhatóság alatt álló Palesztinával megszakadtak gazdasági kapcsolatok.

Filep Tamás Gusztáv történész kiemelte a magyar ajkú zsidó polgárok kulcsszerepét a csehszlovákiai magyar közéletben 1918 és 1938 között. Több fontos városban – Kassán, Eperjesen és Munkácson – a Magyar Jogpárt élén álló zsidó származású polgárok irányították a magyar ellenzéki politikát.

Ugyanakkor korabeli magyarországi vádak szerint a zsidók Trianon után „cserbenhagyták a magyarságot”. Az első bécsi döntést követően, az Imrédy-kormány ezt tényként kezelte, s ezzel igazolta a zsidók társadalom- és nemzetidegen voltáról szóló nézeteit.

A Csehszlovák Köztársaság adta demokratikus keretek között a zsidók valóban éltek az identitásválasztás szabadságával. Akik korábban asszimilálódtak, többnyire megmaradtak magyarnak; mások, részben a cionizmus hívei, a „nemzeti zsidóság” tagjai lettek; és megkezdődött a „csehszlovák államnemzethez” való asszimiláció is.

Az elcsatolt területeken élő zsidók ebben a korszakban hivatalosan nemzetiségnek minősültek. Ennek felvállalására biztatták, presszionálták a zsidókat, vagy önkényesen így regisztrálták őket. Ezzel ugyanis csökkentették a nyelvi jogokat igénylő magyar és német lakosság arányát.

A második zsidótörvény bejelentése után anonim szerzők kiadták az Igazságot a felvidéki zsidóságnak c. röpiratot. Ebben megemlítik, hogy az 1918 decemberében kezdődő megszállás során zsidó származású tartalékos tisztek szervezték az ellenállást, illetve az elfoglalt északi települések felszabadítását. A megszálló alakulatok, hatóságok ezért sok zsidót is internáltak Csehországba – Pozsonyból például a neológ hitközség vezetőségét is.

Több nagyobb városban zsidók voltak a magyar sportszervezetek vezetői vagy fönntartói, s a tagok körülbelül 50 százalékát ők tették ki. A magyar könyvkiadás, kulturális és napisajtó működtetésében fontos feladatokat láttak el zsidó származású magyarok.

Nagy arányban voltak jelen a Szlovenszkói Magyar Kultúregyesületben, az Országos Magyar Színpártoló Egyesületet ők alapították, s általában ők tartották fönt a színtársulatokat. A legfontosabb kassai napilapok a zsidók áldozatkészségéből jelenthettek meg, a központi magyar ellenzéki napilap, a Prágai Magyar Hírlap alapítóinak és előfizetőinek nagy része is zsidó volt.

Mindhárom jelentős szlovákiai kulturális társulás (Pozsony, Komárom, Kassa) vezetőségében zsidók is helyet foglaltak – Kassán például Jaross Andor társaságában, aki később a Sztójay kormány deportálásokat irányító belügyminisztere lett.

Kovács András, a CEU professzora előadásában azokat a zsidó identitással kapcsolatos változásokat vette számba, amelyeket a magyar zsidóság a Soá utáni korszakban élt át.
1945 előtt a „zsidó vallású magyar” volt a fő identitás paradigma, amelyet a zsidótörvények és a Soá alatt elszenvedett üldöztetések felborítottak.

A háborút követő rövid demokratikus időszakban a túlélő zsidóság feszült helyzetbe került, mivel már jelentősen eltávolodott a kulturális hagyományoktól, de az üldöztetésekre emlékezve mégis „erősen zsidónak kellett éreznie magát”. A feszültség valamiféle zsidó nemzeti identitás keresésében oldódott fel. Ez rövid ideig tartott, hiszen a kommunista korszakban a cionizmus üldözötté vált.

Ebben az időszakban az itthon maradt zsidók és a hitközség intézményei között feszültség alakult ki, mert utóbbiak a zsidóságot kizárólagosan vallási felekezeti formaként értelmezték. Minden egyéb identitásformát igyekeztek eliminálni. Egyetlen hivatalos csoportkonstruáló erő maradt fenn még, az antiszemitizmus.

Az 1960-80 közötti időszakban – a kis létszámú vallásos réteg mellett – a zsidóság nagyobb részét nagyrészt az jellemezte, hogy a politika és társadalom számos jelenségét antiszemitaként érzékelték és az erre adott reakció teremtette meg a csoport identitását. Sok zsidó azt állította, hogy csak akkor tekinti magát zsidónak, ha antiszemitizmussal találkozik. Ettől a roppant kínos identitástól akart megszabadulni az 1990-es évek fiatal generációja. A zsidó reneszánsz fő eleme ekkor a visszatérés a tradíciókhoz. De ez nem vallásos visszatérés, mert a megkérdezettek nem tartották fontosnak a vallásosságot a zsidó identitás megélése szempontjából.

A fiatalok által megújított vallásos elemeknek nem a vallási jelentése, hanem a szimbolikus értelme a fontos. Ezek az identitás markereiként jelennek meg, egy határt húznak meg. Azonban a határhúzás gesztusa azonban sokkal fontosabb, mint maga a tartalom, amit a határ körülvesz.

Kovács Nóra az argentínai magyar zsidó emigráció, Papp Z. Attila pedig az amerikai magyar emigráció szociológiájáról tartottak előadást.

A konferencia második napján izgalmas panelbeszélgetés zajlott arról, hogy például milyen szerepük van a lokális identitásoknak a nagy identitásnarratívák esetében vagy hogy például van-e demográfiára koncentráló nemzetpolitika Magyarország és Izrael esetében. A kulcsmondatot Guy Miron izraeli történész mondta ki, aki leszögezte, hogy lehetetlen nemzetpolitikát tervezni, többen pedig a fogalom létjogosultságát is kétségbe vonták, nem tagadva ugyanakkor azt, hogy az etnikai/nyelvi/kulturális identitás megőrzése önmagában is értéket jelent.