A szerelem elveszett Izráele

Írta: Vári György - 2011-01-20 Rovat: Politika

Vári György

A giccs állandó kísértése miatt. Ez ugyanis egy giccses történet úgy, ahogy az élettörténetek nagy része az. Talán ezért nem elbeszélhető igazán az emberi sors. Lépten-nyomon régi, bevált, elkoptatott, agyonismételt frázisokra bukkan az ember. Hogy lehet mégis elmondani, hogy miben különbözik ez az élet, ez a történet az összes többi életút narratívától? Hogyan elbeszélhető az, hogy valami az „enyém?”. És akkor lássuk sorban. Kint –de mihez képest – Izraelben voltam, egy kibucban, Tel Avivtól kissé délre, Eilat felé, a Földközi tenger partján. Kilátástalanul unalmas egyetemi éveimet kívántam ily módon megszakítani, történjen már végre valami. Ezeket az éveket nem az egyetem tette unalmassá, egyetemre járni tulajdonképpen szerettem, hanem a közelítő felnőttkor katatón melankóliája, ilyenkor szinte a bőrünkön érezzük, hogyan suhannak el az évek. Szomory Dezső mondja, tán épp A párizsi regényben, hogy 18 évesen a legöregebb az ember. És úgy is történt, váratlanul kaptam fél év haladékot. Persze, az egész nem volt ennyire fin de siecle, ilyen elviselhetetlenül dekadens, látni akartam egy országot, amivel nem tudtam soha mit kezdeni, amihez kötődtem, dacból és érdeklődésből, noha semmit sem tudtam róla. Indulunk, nemsokára indulunk, Watson, kiderítünk mindent. Majd én megnézem magamnak. A legfontosabb motiváció pedig minden ifjúsági regény kihagyhatatlan kelléke, a kalandvágy volt. A Szochnut közvetített hét másik magyarral egy kibuc-ulpánra, a szervezet célja a kitelepülés propagálása és lebonyolításának megkönnyítése. Bár én csak féléves „beetetésen” voltam, a kibuc-ulpán jórészt az újbevándorlóknak fenntartott intézmény, itt, a kibucban, viszonylagos védettségben akklimatizálódhatnak, tanulhatják a nyelvet. A kibuc az izraeli társadalom előszobája. Az ideiglenesen itt lakó, az ulpanista heti három alkalommal dolgozik, másik 3 napon tanul és megmarad neki a szombat. E sorok írója először egy fényképalbum-gyárba került, a jelölés mentén kellett volna szelnie különb-különb anyagokat milliméteres pontossággal, ám gyorsan kiderült, hogy a precíziós munkára alkalmatlan. (Röviden: ezért lettem kritikus). Később felásta párszor a kibuc bizonyos részeit, pár napig téglát hordott, majd lótrágyát talicskázott az istállókból a szemétdombra, ennél az anyagnál ugyanis a finom, milliméteres különbségek nem számítanak.

Kibuc madártávlatból

Mindennek, ami Izraelben történt velem, ez a másnaponta ismétlődő lótrágya-takarítás adja a hátterét, az istálló ugródeszkaként szolgált kalandjaimhoz, egyúttal erős vár is volt, amelybe bármikor visszatérhettem. A kibuc ma az új bevándorlók lábtörlője, egy másik kornak azonban alapmítosza. Ahogyan szépen lassan eltűnnek majd, úgy tűnik el az országból a mítoszok kora. A fiatalok már nem érzik azt a szolidaritást, amit az alapító atyák, nagy – vagy inkább dédapáik éreztek, és tömegesen hagynak el egy teljesen korszerűtlenné vált életformát. Az új bevándorló, ha jól figyel, észreveszi, hogy a lábtörlő, amin áll, két világot választ el egymástól. És ezen a mítoszi lábtörlőn zsúfolódott össze 10-15 orosz, pár amerikai, ausztrál, angol és nyolc magyar zsidó fiatalember. Az oroszok utáni második legnagyobb csoport. Ideális terepe lehetne egy ilyen magyar ulpánbrigád a csoportlélektan tanulmányozásának. Addig, amíg véglegesen fel nem robbannak, folyamatosan, dinamikusan változnak a viszonyok. Végül azonban az entrópia minden kötést legyőz, örvényében eltűnnek vonzások és választások és marad a magány szomjas reménye. Furcsa és megnyugtató volt megfigyelni, hogy ha nem az anyanyelvünkön szólalunk meg, az valamiképpen formalizálja a beszélgetést, biztonságos távolságot teremt, megszünteti a fojtogató bizalmasság légkörét, ami rátelepedett, kívülről, anélkül, hogy bárki tehetett volna róla, a magyar csoportra. Sokkal több marad meg így, idegen nyelven szólva a másikból is, belőled is idegennek. A pillanat világa ez, touch and go, ahogy Garaczi László mondotta Ottlik Géza kapcsán. Megérinted, elszaladsz. Ez a tapasztalat vezetett rá, hogyan töltsem el izraeli hónapjaimat. Péntek délutánonként, mikor vége a munkának és a tanulásnak, otthagytam a kibucot és bementem Tel Avivba vagy Jeruzsálembe. Ez, ami elmenekített, volt az utolsó busz, utána megszűnt a tömegközlekedés, összezárult a Vörös-tenger, bejött a szombat, az ünnep, ami Izráel közösségét kiemeli az időből. És kiemelte az időből, nemcsak a szakrális értelemben Izrael közösségének egy kalandvágyó tagját – engem. Magyarország, az egyetem, a folytonosság és felelősség világa messze van, a kibuc, a munka és a tanulás földje egy teljes napig elérhetetlen, senki sem ismer, indulhatok. Jó vadászatot. Touch and go. Ezekről a szombatokról nincsenek történetek, csak képek vannak. Nem lehetnek történetek, nincs bennük folytonosság. Ki lettek metszve az időből, az élettörténetemből. Egy másik Izrael. Egy olyan Izrael, aminek nincs előzménye és nincs folytatása. Zárvány, nem az enyém. Allen Ginsberg egyik legszebb versében a „szerelem elveszett Amerikájáról” beszél a Kháron ladikján távolodó Walt Whitmannek. Ilyen volt ez is, a szerelem elveszett Izráele. Egy arab szálloda tetején aludtam az Óvárosban, albán turisták között. Kis Kelet-Európa a jeruzsálemi óvárosban, a szállodai háztetőn. Egy apró stetl, Fiddler on the roof a jeruzsálemi Óváros felett, a mélyben kivehető a Nyugati fal, az Al-Aksza mecset és sejthető a Via Dolorosa. A Fogság népe Dávid városában. Azóta gyakran eszembe jut, mi lett volna, ha megismétlődik az egyik cfáti zsinagóga legendája, ami „elmenekült” a fogságból, Spanyolországból és leszállott Cfátban, ahová átrepítette az Örökkévaló. Mi lett volna, ha tényleg elmenekül, egy kis lengyel stetl úgy, ahogy van, a mikve, a zsinagóga, a mészárszék, a chászidok, az egész város átköltözött volna Jeruzsálembe. Mi lett volna, ha egy stetl tényleg hazatér? Székely Magdának van egy ilyen víziója, az összes elpusztított stetlről, ahogy felszállnak majd, hogy elhagyják a fogságot az apokalipszis idején.

Vallásos biciklis

„Felszáll a szétszórattatásból/ a jeltelen sírok pora/ utolsó útra indul akkor Izráel felhőtábora”. Akkor azt képzeltem, talán helyettük vagyunk ott. Hogy megérkeztek.

Tel Aviv

Kirándulásaim másik színhelye, Tel Aviv, egészen más, egy másik ország másik fővárosa, ahol nem szaladgálnak légiókban kaftános-pajeszos ortodoxok az utcán, az a város nem emlékezik sem Dávid és Salamon királyságára, sem a stetlekre, világias, nyugati, gyors, üres és nagyon-nagyon vonzó. Ott gyakran a tengerparti plázson aludtam, vagy egy húszágyas nyomortanyán, ilyenkor gondosan otthon hagytam a pénzt a kibucban, nehogy jobbra teljen, a tengerparton Shelleyre és Valéryre, a húszágyasokban Nagy Lajosra gondoltam, akiről Kellér Andor meséli el, milyen nyomasztó helyeken volt kénytelen aludni. Olvashattam végre így, bele a valóságba, végül is nem az én időm zajlott. V. Gy. nem én voltam. Bovaryné, aki úgy olvasta Walter Scott regényeit, hogy helyet akart cserélni a kisasszonyokkal, Bovaryné, aki regényhős akart lenni, nos, ahogy Flaubert mester mondta, Bovaryné én vagyok. A tengerparton két cseh fiúval értekezve rájöttünk, hogy a kurva és picsa szavak szláv jövevényei nyelvünknek – a magyarnak. Ezt később felhasználtam a nyelvtörténet szigorlaton, bizonyára nagyban hozzájárult a kettesemhez. Terepen folytatott etimológia kutatásaim eredménye még, hogy a kipaterol, (lepater – kirúg) és a bemószerol (moszer – továbbad) szavak, ezekről a tájakról indultak el, hogy célhoz érjenek a magyar argóban. Eleinte nyomasztott, hogy mindenki belelépett az intimszférámba, de rövid idő múlva nem is tűnt fel. Az izraeliek, összhangban a déliekről alkotott sztereotípiákkal, gyorsan barátkoznak, hangosak, modortalanok és mindezt hihetetlenül szimpatikusan csinálják. A fiúk három, a lányok két évig katonáskodnak érettségi után, és állandóan háború van. A buszok sűrűn felrobbannak. Nincsenek távlatok. Touch and go. Azt hittem, nagyon gyorsan tudnék izraeli lenni, miközben mindvégig tudtam, hogy Izrael nem az én hangulataim kiszolgálására jött létre. Gyűltek a fenyegető jelek. Ez az időszak, 2000 késő tavasza és nyara mintha valóban kiemelődött volna az időből Izraelben. Akkortájt éppen el lehetett hinni, hogy mégiscsak történhet valami. Camp Davidben tárgyalóasztalhoz ült Barak és Arafat, Szíriában vezetőváltás volt (Háfez Asszad meghalt) és Barak a tárgyalóteremben addig elképzelhetetlenül messzire ment. Már Jeruzsálem státuszáról is lehetett volna alkudozni, Arafat azonban nem fogadott el semmit. Mikor Barak hazatért, a kibucomban nagy mozgolódás volt, a mozgalom baloldali gyökereit itt komolyan vették, a reptérről hazaérkező Barak melletti rokonszenvtüntetéshez akartak csatlakozni. Szóltak az ulpanistáknak is, de nemigen értek rá, én azonban, lévén kíváncsi és elkötelezett, mentem egyedül, egymagam vittem a békeszerető kelet-európai kis népek meleg baráti üdvözletét. Furcsa, hogy úgy gondoltuk, van mit ünnepelnünk. Persze, nem annyira az illúziók, mint inkább a dac mozgatta a szervezőket. És az ellentüntetőket is, a hangulat meglehetősen fagyos volt, rendőrkordon választotta el a kétfelől gyűlt tömeget. Hallottam a fejemben nagyanyám hangját – akkor még élt –, hogy de hát zsidóemberek és így beszélnek egymással. Egy szívós, antiszemiták között is közkedvelt mítosz, a zsidó összetartásé, akkorra már halálos sebet kapott, azon a napon, amikor Jigál Ámir egyetemi hallgató agyonlőtte Jichák Rabin miniszterelnököt. Abban a hangzavarban, a Barakot váró tüntetésen már egy másik mítoszt temettünk. Alighanem jelen voltam az izraeli baloldal legsúlyosabb vereségének – összeomlásának? – kezdőpillanatában. Számukra a mítoszok kora ott-akkor lejárt. Arafat, a nagy illuzionista akkor kiábrándítóan őszinte volt. Többször pedig nem is igen jártam a kibucon kívül hét közben, volt még tán egy jeruzsálemi kirándulás, aminek minden állomását ismertem már. Nem tudtam kimenni az izraeli – magyar meccsre sem, pedig Knézy Jenő halálakor jutott mostanában a legintenzívebben eszembe a kibuc. Azt hiszem, akkor értettem meg valamit abból, mi is a nemzet nevű virtuális közösség, amikor Magyarország futballválogatottja megérkezett izraeli fellépésére. Bágyadt kísérleteket tettem a kiszabadulásra, de annyit kértek a belépőért, hogy azt még Illés Bélára is sokalltam kiadni. Amíg kifutottak a csapatok, addigra lerendeztem magamban, hogy a magyaroknak szurkolok, végül is a foci tradíciói mégiscsak itthon elevenebbek, Puskás, Orth, Hidegkuti, Mándy, Esterházy, miegymás. Aztán elkezdődött a meccs Knézy nélkül, az ivrit szöveg most először tűnt idegennek, amikor pedig már elég jól értettem. Ettől a hiánytól valahogy kicsúszott az egész hagyományrend a magyar csapat mögül, az, ami alapján döntöttem, és aminek Knézy a része volt. Nélküle nem érkezett el hozzám a történetem, a foci, mint az asszimiláció ígérete. Valami ilyesmiről beszél Mándy nagyregénye, A pálya szélén is. A futballpálya, mint allegória, mint befogadás történet. Puskás, Czibor, Bozsik, Hidegkuti Palotás, Zakariás, én is tudom, fújom Veletek, édes hazám fogadj szívedbe. A kontextus nélküliség szórakoztatóvá vált, Illés eladta a labdát, olyan volt, mintha Jenő nélkül nem tudna futni, mintha Jenő vezényelte volna addig a magyar csapat tagjait. Persze, most, hogy nem értetek ivritül, nem megy. Ha jól emlékszem, döntetlen lett a vége. Talán így járhatott a legjobban egy magamfajta emtékás.

Nevek csarnoka a Yad Vashem Múzeumban, Jeruzsálemben

Ugyanez az áthidalhatatlan zavar vett rajtam erőt, csak sokkal fokozottabban, amikor megszólaltak a híres szirénák a Holocaust emléknapján. Szó szerinti fordításban a Soá és a hősök emléknapja. Európai agyam, a Sorstalanságon edzett soá-képem képtelen volt mindezzel azonosulni. Miféle hősök? Kik voltak hősök a Varsói Gettó felkelőin kívül? Miért hazudnak? Később, itthon, miután ott újra elkezdtek felrobbanni az autóbuszok, rájöttem, hogy nem lehet másképp. Egy ország, amelynek ötvenegynéhány éve folyamatosan vannak hősi halottjai, ahol hősiesség reggelente felszállni a buszra, nem alakíthatja máshogy az emlékezetpolitikáját. Noha izráeli tartózkodásom bizonyos értelemben kívül van személyes életidőmön, mégsem folytatható úgy az életem, mintha sohasem lettem volna ott. Ahhoz, hogy mindezt megérthessem, lassan, észrevétlenül be kellett következnie egy perspektívaváltásnak. Egy idő után már nem Izraelt néztem, hanem Izraelből, az országból figyeltem. Talán nem is az ottani kóválygásban, kamaszkorom legszebb nyarában történt, hanem miután hazaértem. Kevéssel utána jelent meg Tatár György Izrael-könyve, egy ilyen nézőpontváltás története. Egy olyan nézőpontváltás-e, amelynek, szemben az enyémmel, van íve, amelyben nincsenek egyetlen szédült kavargásban összedobálva az események, ahol minden fázis szemléletes, szépen kiaknázva a nagyforma, a regény lehetőségeit úgy, ahogy az az egyik legjobb magyar íróhoz illik. Akkor már úgy tűnt, hogy a „touch and go” öncsalás. Hogy minden, amihez hozzáérsz, nyomot hagy. Hogy nincsen pillanat, ami ne tartozna az életedhez. Hazám lett úgy, ahogy más, hasonló kalandokban, nemi betegséget kap. A háztetőn, a tévé előtt, a Soá-emléknapon, a sivatagban, egy hatalmas lábtörlőn toporogva. A reptéren – azzal hízelegtek, hogy gyanúsan jó ivritségem miatt – kipakoltatták az összes bőröndömet, ezt nagyon megtisztelőnek találtam. Aztán pont úgy, mint egy hollywoodi filmben. Steven Segal éppen elkapja a kötelet, amikor beszakad alatta a hegyoldal. Kilép a kocsiból az utolsó pillanatban és robban. Két-három héttel azután, hogy felszállt a gépem, kitört a máig is tartó úgynevezett Al-Aksza intifáda. Úgy egy-másfél évvel a hazaérkezésem után, a Tel Aviv-i tengerparton, öt lépésre attól a helytől, ahol a cseh srácokkal „beszélgettünk”, egy öngyilkos merénylő bombája cafatokra tépett húsz, a diszkó előtt várakozó iskolás lányt. Sorban robbantak fel az emlékeim, csobbantak az evezők, Kháron ladikja egyre távolodott, én pedig bámultam utána a szerelem elveszett Izráeléről álmodozva. A Magyar Hírlapban, az isztambuli zsinagóga elleni merénylet után megjelent egy tudósítás, miszerint az Al-Kaida már csak azért is szívesebben támad zsidó célpontokat, mert a muzulmán világ számára jobban el tudja adni a zsidó objektumok, mint a vétlen polgári lakosság elleni merényleteket. A zsinagógában imádkozó 80 éves asszony tehát nem ártatlan polgári áldozat az MH szerint, hanem zsidó. Még felháborodni se éri meg. Mi lesz, ha Kháron ladikja végképp eltűnik majd a szemem elől?

Terrortámadás az isztambuli zsinagóga ellen (2003. november)

„Mert mit egyszer megszerzettél / majd mikoron nem tied már / véle mégis mássá lettél/sose leszel, aki voltál /. És tetőled elvétettél/bárha véle magad voltál /egyedül csak véle voltál igazán magad /. Ha igazat akarsz tenned / nálanélkül magad lenned / részed benne meg kell hagyjad / tenmagadtól odahagyjad / Többszer nem kell hozzád venned / marad mégis birtokodban / teljességed úgy lehet meg / ha ki voltál véle ott van. (Tóth Krisztina: Regula Iuris)