Szombat előfizetés 2017

Dohányon vett kapitányok

Írta: Feljegyezte Bogáti Péter - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Akkor, a háború végével, mindenkinek volt története. Hihetetlen, csodálatos, abszurd, arról, hogyan menekült meg, hogyan úszta meg, a frontot, a bombázást, a deportálást, a bezártságot, a menetet, az ínséget és az elmebajt. Élvezettel és szörnyülködve meséltük, magunk sem hittük, hogy megtörtént, hogy megtörténhetett, hogy megúsztuk, hogy túléltük. 

Anekdoták a Pokol Tornácáról jövet

 

 

– Takarj el! – lihegte kétségbeesetten.
A kérés, mint a teljesítés lehetősége illuzórikus volt: jó, ha negyvenöt kilót nyomtam. Magamnak is alig vetettem árnyékot.
– Mi történt?! – kérdeztem, mintha teljesen váratlan feltűnte egy mindennapos találkozás folytatása volna.
– Az őrmester le akart lőni – felelte, és a bejárat felé tekintett. – Csütörtököt mondott a pisztolya.

Indokot keresni felesleges volt. Az őrmester a tábor ismert, félelmetes figurája volt. Az öncélú szadizmus emblematikus alakja, aki elől menekült, aki megpillantotta, s ezt ő jól tudta. Nincs hát jelentősége annak, hogy miért akart ölni. De a fegyver beragadt, ő dühödten ütögette, és Pista a mindig és mindenütt kavargó tömegben megugrott. Bevetette magát a legközelebbi barakkba, és remélte, hogy felszívódhat. Aminthogy az őrmester nem kereste – többé nem is látták egymást. Alkonyatig lapult mellettem, majd kiosont, a saját barakkja felé.

 

wels tábor 1945.jpg

Wels tábor. Barakkok.

Ennek már több, mint hatvan éve. Schütz Pistát azóta sem láttam, remélem, él, s jól van. Ha már, az őrmestert akkor megúszta. Nekem, őt ez a történet őrizte meg.

Akkor, a háború végével, mindenkinek volt története. Hihetetlen, csodálatos, abszurd, arról, hogyan menekült meg, hogyan úszta meg, a frontot, a bombázást, a deportálást, a bezártságot, a menetet, az ínséget és az elmebajt. Élvezettel és szörnyülködve meséltük, magunk sem hittük, hogy megtörtént, hogy megtörténhetett, hogy megúsztuk, hogy túléltük. Ismételgettük és színeztük, és ámuldoztunk önmagunkon és a többieken, míg az élet csendben tovább lépett, történeteink elkoptak, meguntuk őket és már nem lepődtünk meg azon, hogy jé, hát élünk!

Nem voltak költöttek ezek a történetek, annyi minden esetre igaz volt belőlük, amennyi a fentebb elbeszéltből, s az a lényeg: egy rosszul tisztított, vagy töltött fegyver megkímélt egy életet, amelyet épp oly céltalan véletlennel választott magának elpusztításra, mint megkímélésre.

Az már csak a morbiditás hatványozása, hogy mindez az utolsó, vagy legfeljebb az utolsó előtti napon történt; a háborúnak vége volt. Már ellenőrizhetetlen hírek terjengtek arról, hogy a német rádió bemondta: a Führer Berlin védelmében a barikádokon hősi halált halt. De aláírt fegyverszünet még nem volt, s bár az amerikaiak már a kertek alatt jártak, de a kerítés még közöttünk emelkedett.

A közeli szabadulásnak, számomra, volt még egy előjele. Mondhatni ezoterikus előjel, amely fogalomban ugyan nem hiszek, de amennyiben az ezotéria az abszurd birodalmába esik, s oda esik, el kell ismernem, hogy mindaz, ami ott és akkor velünk megtörtént, messze túlesett a valóság és józan ész birodalmába besorolható jelenségeken.

A barakkban rám jutó másfél négyzetméteren egyetlen tennivalóm maradt: túlélni a napok múlását. Ez egyetlen, bár nem csekély célon túl, az idő a teljes céltalanság jegyében múlott; cselekvésre már sem mód, sem szükség nem mutatkozott. Még kártyázni sem volt mivel.

Valahol találtam néhány világos, és simára csiszolt fenyőlécet, úgy két centi széleseket. Egy méter hosszúakat, és két-három milliméter vastagokat. Bicskám volt, a léceket felszabdaltam kb. négy centiméter hosszú lapocskákra. Ötvenkét darabot készítettem. Szeszélyesen megmaradt kincseim között szerepelt egy könyvelő-ceruza. Az, amelyiknek egyik vége kék, a másik piros. Ezzel az ötvenkét lapocskára felrajzoltam a römikártya számait és figuráit. Persze, csak jelképesen, mert hiszen figurák nem fértek rá, csak a négy szín jelzése és a számok. A bubi, dáma, király értékeket betűvel jeleztem. Utóbb, egy cigarettás dobozba befért az egész. Évtizedekig megőriztem, aztán odaadtam az unokanővérem fiának, a soproni holokauszt-múzeum számára.

A fakártyával azután, egy térdemre fektetett lapon elkezdtem passzianszot rakni. Az első kijött. A második is. A játék nem volt se bonyolult, se nehéz. Ha nem makacsolta meg magát, minden tíz partiból legalább három ki szokott jönni. Nekem kijött a harmadik is. Azután zsinórban a következők. Fantasztikus volt. Az ötödiknél úgy éreztem, elszáll az eszem. Jóllehet nem csaltam. Miért tettem volna?

Hét parti jutott el, megszakítás nélkül a sikeres befejezésig. Ilyen még velem nem fordult elő, de azt hiszem mással sem. Amikor a hetediket is befejeztem, azt mondtam:
– Ma vége a háborúnak.

És úgy lett. Kommentár felesleges.

Aztán megérkeztek az amerikai katonák, amit egyelőre csupán abból konstatáltunk, hogy az SS őrség eltűnt. Hová és hogyan, nem lehetett tudni, de a sokezer csontváz, amely a felsőausztriai Gunskirchen falu határában, a műút túloldalán húzódó szálerdő alá telepített táborban összezsúfolva imbolygott a lét már-már alig érinthető mezsgyéjén, szinte árván és magára maradtan bóklászott: innen hová és hogyan tovább?!

Az őrség persze, csupán a számunkra tűnt el; az őrmestert megtalálták. Elég sokan őriztek róla nehezen múló emléket. Az őrmester két méteres volt és többnyire egy jókora furkósbottal vadászott áldozatokra. Az amerikai frontkatonák, akik megtalálták, többnyire texasi, vagy arizonai tehénpásztorokként járták a prérit, és frontszolgálatban is szívesebben hordták a széleskarimájú cowboykalapot, mint a rohamsisakot. Az oldalfegyvert, pedig térdmagasságig csüngő szíjbokréta díszítette – nekik ez volt a furkósbotuk. A legények az őrmestert rövid kötélen a dzsip elé pányvázták, és beindították a motort: hadd fusson előttük, ha nem akarja, hogy elgázolják! A polgári, civil igazságszolgáltatás megborzad a népi igazságszolgáltatás ilyen kezdetleges és rövidre zárt metódusaitól, de háborús időkben a megoldás kézenfekvőnek tűnt és távolról sem törvénytelennek. Az őrmester futott, amíg lélegzettel bírta, a folytatást már nem jegyezte fel az emlékezet, de az aligha lehetett hepiend.

 

amerikai katonak felszabadítók.jpg

Amerikai katonák. Felszabadítók.

Mi, négyen voltunk, összesodródott ismerősök. Apám és én együtt voltunk, amikor csapdába estünk, s bár az elején nyílt rá lehetősége mindkettőnknek, hogy kibújjon belőle, biztosíték nélkül, hogy az a másiknak is sikerül, egyikünk sem kockáztatott. Viszont, hogy életben maradtunk, az annak lett köszönhető, hogy együtt voltunk, s ebből, mikor mi kellett, fizikai, vagy lelki erőt meríthettünk. (A történetet a Spielberg-alapítvány Survivors of te Soa – Visual History Foundation sorozatának elmondtam, akit érdekel, ott megtalálhatja.) Kiss Ferenc tisztviselőként dolgozott ugyan abban a gyárban, ahol apám is dolgozott, rejtély, hogyan került mellénk, de mint ismerős, ott is maradt. A negyedik viszont apám egyik legjobb barátja volt, akivel szintén már csak Ausztriában találkoztunk össze. Róla bővebben is szólanom kell.

 

shoa alap.jpg

A Shoah Alapítvány dokumentumfilmjének főcíme.

Dán Sándor köpcös, joviális és jókedélyű epikureus volt, foglalkozására nézve mérnök, de a barátság nem innen eredt. Szüleim gyakorta kirándultak, túráztak. Apám ilyenkor egy egészen egyedi, lehetetlen szilvakék kordbársony térdnadrágot hordott, amely igen jól bírta a strapát. Ez volt rajta azon a kiránduláson is, amelynek egyik pihenőjén, anyám meglátta apámat, amint a forrás fölé hajol, hogy megtöltse kulacsát. A mozdulat szükségszerű velejárója volt, hogy apám fenekén a nadrág ingerlően és ösztönzően megfeszült. A kihívás visszautasíthatatlan volt, s anyám élt is az alkalommal: nyitott tenyérrel egy jókorát húzott férje fenekére.

Dán Sándor felemelkedett a forrás elől, és kérdően tekintett anyámra: hogyan értse ezt?

A valószínűsége annak, hogy két azonos lila kordbársony nadrág találkozzék a Börzsöny azonos pontján, azonos időben, annyi volt, mint két bolygó találkozásának a mindenségben, de mindezek ellenére megesett. A kellő egzigenciák levonása után, a csattanós ismeretségből igen jó és szoros barátság támadt.

Valójában nem zavarta ezt a barátságot az sem, hogy Dán még ifjabb, és karcsúbb korában, csóró mérnökként benősült Budapest leggazdagabb ékszerész családjába, s nem bánta meg: vásároltak a számára egy lakatos üzemet valahol a Dob-utca – Kazinczy utca környékén, amit, szorgos munkával, és nem csekély leleménnyel virágzó babakocsi-üzemmé fejlesztett ki. A fehér, steppelt borítású, mély, Tente-babakocsik a negyvenes évekre fogalommá nemesedett márkaként járták a pesti utcákat és parkokat.

(Dán Sándor lánya, Vera, nálam két-három évvel fiatalabb csinos, gömbölyű kislány volt, s nem volt egészen idegen a gondolat tőlem sem, hogy idővel a feleségem legyen, noha termetes, bajszos mamájára erősen hasonlítva, némi árnyék vetült a jövőre. Az ékszerész-dinasztia azonban másként látta, és tervezte a jövőt, s 1948-ban kivándorolva Ausztráliáig meg sem állt. Verából mindössze egy forró búcsúcsók emléket őrzöm.)

Dán a télen túlélt egy kizáródott sérvet, s összesodródva velünk, kellett neki is eldöntenie, hol, és hogyan tovább?

A logika azt tanácsolta, hogy ne soroljunk be az őrizet és ellenőrzés nélkül maradt ezrek közé, akik, ha meglódulnak, nyilván kelet felé zúdulnak. Menjünk inkább egy darabot nyugat, vagy dél felé, s majd aztán meglátjuk, mi lesz. Felkerekedtünk hát négyen, s elhagytuk a be sem kerített barakktábort, amelyben a fák között álldogáló, elhagyatott szerszámgépek jelezték, hogy alighanem egy evakuált gyárnak kezdték építeni, mielőtt a fél Európából odaterelt nyomorultak egyik alvilági bugyrává lett. Addigra a tömeg is megritkult, szinte szétspriccelt. Háborítatlanul hagytuk el.

2.

Az erdőből kijutva, feltárulkozott előttünk a jellegzetesen szubalpikus táj. Lankás, zöld dombok mögött, messziről a havas hegyek látszottak oda, közöttünk a Traun apró hullámokkal tarkított nagyon tiszta és nagyon hideg vize, szinte suhogva rohant kelet felé. A tájban, tisztes távolban egymástól, tanyák mutatták magukat az erdő és a folyó között.

 

traun.jpg

“…a Traun apró hullámokkal tarkított nagyon tiszta és nagyon hideg vize…”

Terveink magasabbra törtek, mint képességeink. Már néhány száz méter megtétele után fogytán lett erőnk, botladoztak lábaink. Az elszánás, hogy minél hamarabb, minél messzebbre kerüljünk a tábortól, már egy-másfél kilométer megtétele után kifulladt, s mi segélykérően estünk be a legközelebbi tanya kapuján.

Anna Kofler középkorú asszony volt. Egyedül élt és vitte a tanyát, amihez még békében is nagy bátorság kellett, nemhogy egy háború és összeomlás végjátékában. Férje, ha volt és élt még, katona – nem sokat beszélt róla, és mi nem is kérdeztük.

Szó nélkül befogadott bennünket. Szállást adott szénaillatos pajtájában, és ételt a konyháján. Több, mit egy héten át etette és gondozta a négy idegent, türelemmel és ösztönösen nagy hozzáértéssel. Hiszen csontig soványodott testünk, és alig működő gyomrunk, egész szervezetünk inkább orvost és ápolót kívánt, mint háziasszonyt. Óvatosan és mértékkel etetett és gondozott bennünket, mi vezette, mi ösztönözte, nem tudtuk. Nem tűnt vallásos asszonynak, korábbi sorsunkból is csak annyit fogadott be, amennyit magunktól mondtunk el. Látta, és tudomásul vette állapotunkat, és tette, amit tehetett.

Persze, ő sem, mint senki sem tudta, mi következik. Idegen nem járt arra, legfeljebb a folyóparti bokrok között húzott el egy-egy lappangó alak, aki valahonnan valahová iszkolt, lopódzott, vagy menekült, s legalább annyira nem vágyta a találkozást másokkal, mint azok ővele. A szomszéd tanyán egy városi házaspárral találkoztam, éppen úgy lehettek egyszerű kibombázottak, mint retorziótól reszkető, bujkáló nácik. Szörnyülködve hallgatták elbeszéléseimet, de, hogy részvétük igaz volt, vagy játék, nem derült ki, s nem is volt jelentősége.

A napok egyféle lebegő álomban teltek a visszanyert szabadság, és az azzal való élni-képteleség kettősségében. Mennünk kellett volna, de nem volt hová, mentünk volna, de erőnk elfogyott. Vártunk, de nem tudtuk, mire és miért. Kiss Ferencen pedig győzött a tífusz. Utolsó emlékem róla, hogy ruhátlanul áll a ház gyepes udvarán, és Anna Kofler mosdatja. Aztán meghalt. Nem tudom ki, és hová temette el.

Az amerikaiak, akik ellenállás nélkül vonultak északkeletnek, nem mutatkoztak. De a vonuló sereg motorjainak egyenletes zúgása éjjel-nappal hozzánk hatolt a műút felől, az erdőn át. Kábultan feküdtem a gyenge májusi napsütésben a réten, és azt álmodtam, hogy hatalmas lovassereg árad felém, egyre nagyobb zúgással. Amikor a moraj már-már elviselhetetlenre nőt, felébredtem. Egy B-52-es repülőerőd dübörgött el fölöttem, szinte érinthetőnek tűnően alacsonyan. De ember, „felszabadító” egy hétig nem mutatkozott.

Mint később kitetszett, a támadók minden lehetséges harci helyzetre felkészültek, még arra is, hogy nem ütköznek ellenállásba, foglyokat ejtenek, és menekülőket kerülgethetnek. De arra nem, hogy rongyos, vagy majdnem meztelen, csontig soványodott, éhező és tántorgó emberek ezrei állják el az útjukat. Hiszen volt közöttük bőséggel olyan, akit Auschwitz és környéke óta cipeltek, jórészt gyalog magukkal az SS-hordák, maguk sem tudva, hogy miért és hová hajtják őket. De volt ott olasz hadifogolytól ukrán kényszermunkásig mindenféle náció, egyaránt elesett, és a halál szélén tántorgó.

Sokan meg is haltak. A Gunskirchenből kiáradó tömeg talált egy élelmiszerraktárt. Megrohamozta, kifosztotta, felfalta és ott, helyben beléhalt. A hetek, hónapok óta koplaló, a táplálkozás mechanizmusától elszokott szervezetek képtelenek voltak megbirkózni a hirtelen rájuk zúduló élelemmel, és felmondták a szolgálatot. A halottakat nem volt, aki eltemesse.

 

gunskirchen kterkep.jpg

Gunskirchen. A tábor térképe.

Napokba tellett, míg az amerikaiak felfogták, hogy képtelen helyzetbe kerültek, és lépniük kell. Akkor viszont gyorsan és hatékonyan cselekedtek – ott minden esetre, ahol én jártam.

Mindenek előtt össze kellett gyűjteniük a szétbitangolt nyájat. Egy napon dzsip tűnt fel a tanyák között, németül beszélő amerikai tisztekkel. Minden házba bekopogtak és nagyon barátságosan, de ugyan olyan határozottan megkérték az ott talált „flüchtlingeket”, hogy másnap délben legyenek a műút megjelölt pontján, ahová kocsi fog érkezni értük, és gondoskodik róluk. Szankciót nem emlegettek, ha valaki elmaradna, de vitának nyilvánvalóan nem volt helye. S mi mást is tehettünk volna? Lábunk még az engedelmeskedés ütemére járt.

Elbúcsúzunk Anna Koflertől és megjelentünk a megadott gyűjtőponton. Már csak hárman voltunk.

A teherautó időben megérkezett, és az egybegyűlt tucatnyi embert fölszedte. A legközelebbi város – tudtunk róla, hiszen amikor hoztak bennünket, átjöttünk rajta – Wells volt, oda vittek.
  
 

3.

Wells akkor álmos kisváros volt. Alighanem legnagyobb intézménye és épülete az Alpesi vadászok laktanyája volt, még a K.u.K. időkben épült hatalmas, több udvaros épületszörny. Utoljára milyen alakulatok állomásoztak benne, nem derült ki, csak közvetve. Ide vitték ugyanis a körzetben összegyűjtött embereket, akik, feltehetően és érthetően abból öltöztek fel, amit a kaszárnya magára hagyott raktáraiban találtak.

Ha azt mondom, mesebeli perzsavárosba csöppentünk, semmit sem túlozok. Tarka, főleg keleti, nyilván oda szánt, vagy képzelt segédcsapatok, helyi alakulatok piros, kék, sárga és egyéb papagájszínekből szabott zubbonyai, nadrágjai és fejfedői pompáztak az udvarokat és folyosókat elárasztó emberseregen. Akikre nem jutott, vagy ódzkodtak tőle, azok a német sereg különböző alakulatainak egyenruhájában feszítettek. A választék ebből is bőséges volt, s abból, amihez idővel én is hozzájutottam, arra következtethetek, hogy a helynek mégis csak lehetett némi köze a hegyivadászathoz, mivel bőrrel borított hátizsákot, speciális síbakancsot is hoztam haza magammal a jóminőségű SS-lemberdzsek és tiszti nagykabát mellett (következő télikabátom annak sötétkékre festett anyagából került ki).

 Ebbe a képtelen Bábelbe öntött ki bennünket a teherautó, s egy laktanya-szobában szálláshoz is jutottunk. Aki érte tudott menni, arról a konyhán élelemről is gondoskodtak. Legfontosabb és elengedhetetlen kötelezettségünk azonban a fertőtlenítés volt. A bevonulók hamar felismerték, hogy minden veszedelem között, amely elsősorban őket, de kiterjesztve, mindenkit érhet, a fertőzés katasztrófája lehet. A kor friss csodaszere a DDT volt, akkor még minden fenntartás és utó-ártalom híre nélkül, amely utóbb a vesztét okozta. Holminkat elszedték, magunknak pedig hatalmas sorokba kellett állnunk az udvaron, ahol irgalmatlan felhőkben fújták ránk a fertőtlenítő csodaport. Nem volt kímélet és nem volt menekülés előle, de azt hiszem, nem is akart menekülni senki.
A másik meglepetés számunkra az volt, hogy néhány órán belül megjelent szobánkban egy katonaorvos, nagyjából megvizsgált, és azonnal kórházba utalt bennünket. Valójában olyan elesettek voltunk, hogy szólni sem tudtunk.

A kórház egyemeletes iskolaépületet jelentett egy termetes fákkal szegélyzett, csendes utcában. Hűvös tisztaság, fehér, emeletes ágyak, halkan suhanó katonaorvosok, orvosnők és ápolók. Kakaó és zabpehely, este a villanyfény a hatalmas tantermi ablakokon, sötétítés nélkül áradt ki az utcára. Levetkőztettek, megfürdettek bennünket, elterültünk a fehér ágyon. Visszaérkeztünk a civilizációba.

 Nem tudtam elaludni. Zúgott, zengett bennem a világ. Mintha kergetnének, de nem futhatok el, rohannom kell, és béna vagyok, kiáltanom és néma, szabad és gúzsbakötötten vergődő. Most, amikor félreérthetetlenül túl jutottam mindenen, amikor ismét enyém lett a biztonság, idegeim felmondták a szolgálatot.

 

gunskirchen kivegzett foglyok 1945.jpg

Gunskirchen. Kivégzett foglyok, 1945.

Azután beköszönt hozzánk végsőkig megviselt fizikumunk is. Apám kétszeresére dagadt lába a szívére mutatott, nekem a torkom dagadt fel. Őt gyógyszerrel igyekeztek egyenesbe hozni, rajtam az érzelemmentes katonaorvos diftériát diagnosztizálván, drasztikusabb terápiát gyakorolt: csak úgy, az ágy szélén ülve, benyúlt a műszerrel a torkomba, és felfakasztotta a hólyagot. A fájdalom velőhasító volt, de az eredmény kifogástalan. A levegő visszatért belém és az étvágy is. A rengeteg zabpehely megtette hatását, emberi súlyom és formám kezdett visszatérni.Dán Sándor az alattam lévő ágyon feküdt. Azután egy reggelen nem tért magához. A csodapor elkésett, a tífusz már benne lappangott, amikor a hegyi vadászok laktanyájába ért. Zárt körletbe vitték, néhány napig még élt, de a megviselt szervezet feladta. Halotti bizonyítványát mi hoztuk haza, és adtuk át az özvegyének. Ha túléli, ha megéli, vajon ő is ment volna családjával Ausztráliába, vagy végignézi, hogy kicsiny gyárát államosítják? S abba hal bele?

Az ilyen „ha”-knak csekély értelmük van, noha rendre előjönnek. Az ötvenes évek elejéig még időnként fel-feltűnt a pesti utcán néhány egyre rozzantabb fehér, steppelt gyermekkocsi, aztán azok is kikoptak. Tente, tente.

Apám érthető görcse: abban a barakkban, ebben a sorrendben feküdtünk szorosan egymás mellett: Kiss, Dán, én… S végül ő. Ki következik?

Monomániás küzdelmet vívott a tetvek kiirthatatlan áradatával. Volt egy szlogenje: mindet nem irthatom ki, de hátha éppen azt az egyet megölöm, amelyik fertőz?!

A jelek szerint, ő nyert. De  akkor ezt ki tudhatta?

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A Holokauszt Romániában

  Kisinyov, 1941. Román katona zsidó nőket őriz Ugyanakkor még mindig komoly gazdasági pozíciókat foglaltak el, ezért a vasgárdisták rendszeresen fosztogatták,...

Osztálytársai emlékeznek Anne Frankra

Anne Frank hat egykori osztálytársa, aki túlélte a holokausztot, megjelenteti visszaemlékezéseit: a könyv kiadásáról a frankfurti könyvvásáron folytak tárgyalások.  

Close