Több mint zöld

Írta: Erőss Gábor - Rovat: Politika

 

A zöldpártok hívei idegenkednek a tekintélyelvű konzervatív pártoktól… A szekularizáció és modernizáció gyermekei. Urbánusok. A zöldek haszonélvezői a jóléti társadalomnak, de egyúttal a fogyasztói társadalom kritikáját is nyújtják. Kialakul egy kulturális-fogyasztási miliő, mely az ún. „poszt-materiális” értékek híve: számára nem az anyagi gyarapodás a legfontosabb, hanem az „értelmes élet”…

 

 

Eross_Gabor_portré web.jpg
Erőss Gábor

De akkor mi fán terem a politikai ökológia?

A II. világháború utáni Európában, az újjáépítés időszaka után a jóléti állam és a fogyasztói társadalom korszaka köszöntött be. Az egyenlőtlenségek, bár megmaradtak, mérséklődtek. A politikai váltógazdaság két fő szereplője a keresztény-konzervatív jobboldal és a szocialisták, szociáldemokraták. De – különösen Francia- és Olaszországban – a kommunisták is jelentős erőt képviselnek, emellett újra és újra feltűnnek szélsőjobboldali pártok és a legtöbb helyen a – többnyire a jobboldalhoz húzó – liberálisok is.

Ennek a társadalmi és politikai status quonak a kritikusai a hetvenes években megjelenő európai zöldek voltak. 1973-74-ben az olajválság amúgy is sokak szemét felnyitja. Kiderül, hogy a „harminc dicsőséges” év (ez az 1945-1973 közötti időszak francia neve) nem folytatódhat, a növekedés forrásai elapadtak, s az is, hogy a természeti erőforrásokat felélő, motorizáció-hajtotta gazdasági modell nem fenntartható. Megjelenik a tömeges munkanélküliség, újra növekedni kezdenek az egyenlőtlenségek, a nagyvárosokra és iparvidékekre rátelepszik a szmog.

2007-02-07-stopsmog.jpg
A szmog Budapesten is probléma

 

De a zöldmozgalom legalább annyira kulturális lázadás is. A zöldpártok hívei idegenkednek a tekintélyelvű konzervatív pártoktól, de a munkásmozgalmi, szakszervezeti hagyományokat ápoló szociáldemokratáktól is (bár utóbbiaktól egy kicsit kevésbé). A szekularizáció és modernizáció gyermekei. Urbánusok. A zöldek haszonélvezői a jóléti társadalomnak, de egyúttal a fogyasztói társadalom kritikáját is nyújtják. Kialakul egy kulturális-fogyasztási miliő, mely az ún. „poszt-materiális” értékek híve: számára nem az anyagi gyarapodás a legfontosabb, hanem az „értelmes élet”, valamint az egészséges táplálkozás és környezet. Szolidárisak a szegényekkel és a harmadik világ országaival. Ennyiben baloldaliak. De nem csak ennyiben. „Etatisták” is: a közszolgáltatások javítását és a közszolgáltatásokhoz való egyenlő hozzáférés biztosítását az államtól várják. Éppúgy, mint a környezeti károk megelőzését és elhárítását: zöldhatóságok létrehozását és megerősítését, ökoadót, a megújuló energiák és a közösségi közlekedés támogatását, stb. Mindezt a ’70-es, ’80-as években a konzervatív és liberális pártok ellenezték a leginkább. Ezért is sodródtak a zöldek a baloldalra.

 

Németország

 

A német zöldmozgalmat etalonnak szokás tekinteni. Előfutárai közé tartoznak a ’68-asok, a békemozgalmak, a nőmozgalmak is; meg persze az atomerőművek ellen tiltakozók, valamint a sötét múltjukat elhallgató apáik ellen lázadó német egyetemista fiúk és lányok. Az európai progresszió legnemesebb, anti-autoriter (ebben az értelemben liberális) és emancipatorikus hagyományát folytatják: a nők egyenjogúságért és homoszexuálisok diszkriminációja ellen egyaránt fellépnek. Kiállnak a bevándorlók mellett is (a német zöldek társelnöke jelenleg egy török származású politikus), az erőszakmentességért. A baloldali értelmiség a kommunistákból végképp kiábrándul, amikor azok „elárulják” ’68-at, így közülük sokan – esetenként néhány éves szélsőbalos kitérő után – a zöldmozgalmakban találják meg a helyüket. De persze a párt messze túlterjeszkedik ezen az értelmiségi támogató bázison. Bár a mai napig jellemzően magasabb iskolai végzettségűek, és az átlagosnál jobb anyagi helyzetben élnek a zöld választók, szavazóik az értelmiség mellett egyre inkább a középosztály különböző rétegei és a bevándorlók köréből kerülnek ki. Berlin vagy Párizs bizonyos kerületeiben 30-40%-ot is elérnek. A multikulturális Kreuzbergben az értelmiség, a középosztály és a török bevándorlók egyaránt rájuk szavaznak és generációs értelemben is kiegyenlítődtek a viszonyok: a Zöldek továbbra is a fiatalok körében a legnépszerűbbek, de az immáron nyugdíjba lépő baby-boom nemzedéke, a ’68-asok sem lettek hozzájuk hűtlenek.

Szövetség 90Zöldek régi zöld párt logója.jpg
Szövetség ’90. A német zöld párt logója.

 

 

A német zöldek gyors és tartós sikerét a legkülönbözőbb okokkal szokás magyarázni, de én egy kevésbé ismert, prózaibb magyarázatot kínálok; a választási rendszernek döntő szerepe van. A német választási rendszer rendkívül bonyolult, de lényegét tekintve arányos. Ha egy párt az 5%-os küszöböt eléri, bejut a parlamentbe, és komoly tényezővé válik, ugyanez igaz a tartományokra is. Először egy tartományi parlamentbe jutottak be zöldek, a brémaiba, 1979-ben, 1983-ban pedig már a német parlamentbe is (5,6%-kal). 1985-től a Hesseni tartományi kormányban kaptak először szerepet a végrehajtó hatalomban, a szociáldemokratákkal koalícióban. 1998-ban (6,7%-ot elérve) léptek be a Schröder-kormányba, melynek Joschka Fischer alkancellárként és külügyminiszterként a legnépszerűbb tagja lett.

Mindezt részben csak azért mondtam el, hogy világos legyen, mennyi mindent köszönhetnek a német zöldek az ottani választási rendszernek. Vagy fordítva: mennyire igazságtalanul bánik velük a – többségi – választási rendszer számos más országban, hiszen Nagy-Britanniában is ért már el a Zöld Párt közel 15%-ot (!) az Európai Parlamenti választásokon (1989-ben), a francia zöldek, szintén már 1989-ben, 11%-ot, most 2009-ben pedig több mint 16%-ot. Ehhez képest a brit zöldeknek idén, 2010-ben sikerült először képviselőt juttatniuk a Westminsterbe. Egyet. Ezzel a mandátumok alig több mint egy ezrelékét (!) birtokolják (650 képviselő van az Alsó Házban). A többségi választási rendszer miatt a francia zöldek is csak a szocialisták kegyének köszönhetik, hogy néhány képviselőjük bent ülhet a Parlamentben. Igaz, ők kormányzati szerephez is jutottak: részt vettek a Jospin-kormányban.

 

Franciaország

 

daniel-cohn-bendit-a francia zöld irányzat alakja.jpg
Daniel Cohn-Bendit

 

A francia zöldek két fő irányzatát szokás megkülönböztetni. Az egyik szorosan kötődik a francia baloldali hagyományokhoz, valahol a szocialisták és a kommunisták között helyezhető el az ideológiai mezőben, minden tüntetésen az élen menetelnek: felvonulnak az illegális bevándorlók idegenrendészeti státusának rendezéséért, a sztrájkjog korlátozása ellen, a közalkalmazottak védelmében, stb. A másik szárnyat Daniel Cohn-Bendit nevével fémjelzik, és öko-liberálisnak tartják. Ő nyitott a centrista zöldek (a másik zöld sztár Nicolas Hulot), de az ugyancsak népszerű „bio-parasztvezér” José Bové felé is, aki a génmódosított növények ellen vívja harcát, kérlelhetetlenül. Ide tartozik még egy fontos gondolat, az „elővigyázatosság elve”: ezt szintén a zöldek hozták forgalomba, de mára általánosan elfogadottá vált, többek között a dioxin- és az azbeszt-botrány miatt; eszerint jobb félni, mint megijedni: új és ismeretlen hatású technológiákat, termékeket (ilyen a génmódosított élelmiszer) csak az egészségügyi kockázatok kizárása után szabad forgalomba hozni. Az azbesztszigetelés története erről szól: új, olcsó, modern technológiaként tűnt fel az építőiparban, majd 30 év lappangás után ezrek-tízezrek kínhalálát okozta.

Az osztrák zöldek is elég erősek, őket a – Németországhoz hasonló – arányos választási rendszer is erősíti. De eddig, az Ausztriában különösen erős szélsőjobb miatt nem jutottak kormányzati szerephez. Jörg Haider temetésén – akit halálos autóbalesete után még a mainstream pártok is afféle nemzeti hősnek próbáltak beállítani –  még a szociáldemokrata kancellár, Gusenbauer is beszédet mondott. Csak a zöldek vezetője, Van der Bellen nem volt hajlandó beállni a Haidert dicsőítők sorába.

Van der Hellen az osztrák zöldek forras gruene dot atvezetője_ nem állt a haidert dicsérők sorába.jpg
Alexander Van der Bellen, osztrák politikus.
Nem állt be a Haidert dicsőítők sorába.

Az ökopolitika mint gazdaságpolitika egy pofonegyszerű, s mégis paradigmaváltással felérő gondolat köré szerveződik, amely elsőre száraz közgazdasági ténynek tűnik csupán. Így hangzik: a különböző ipari, kereskedelmi és szállítási tevékenységeknek nemcsak közvetlen (belső) költségei vannak, de külső költségei is (externáliák). Csakhogy ez utóbbiak jelentős költségét nem az adott üzem, kereskedő, vagy fuvaros fizeti, hanem a társadalom egésze, nem épülnek be a termékek árakba, a költségeket „szétterítik”. Az ipari üzemek vagy a kamionforgalom okozta légszennyezés „külső költsége” például az asztmás gyerek és a daganatos felnőtt, s az ő kórházi kezelésük. A szemétégetőkben eltüzelt műanyagpalackokra és csomagolóanyagokra ugyanez vonatkozik. Az útépítés és az útkarbantartás, vagy a felszíni és felszín alatti vizekben okozott kár kevésbé drámai, de még ennél is horribilisebb „külső költséget” jelent. Látható, hogy e „külső” költségeket mi magunk – városlakók – fizetjük meg, ráadásul az egészségünkkel fizetünk. A „szennyező fizet” pofonegyszerű elve ezen változtat(na). A kamionforgalom tonnakilométer-alapú megadóztatása (Svájc), a dugódíj (London), a környezetterhelési díjak ezen az elven alapulnak. S akkor mindjárt jobban meg is éri vasúttal szállítani, villamossal utazni, s nem eldobni a PET-palackot.

Az ökopolitika filozófiai magját, a fentiekkel összhangban, az a felismerés alkotja, hogy a gazdasági fejlődés, ha feléli a társadalmi és környezeti erőforrásokat: zsákutcába visz. Nincs se okunk, se jogunk ebbe a zsákutcába küldeni a jövő nemzedékeket.

Se nem jobb, se nem bal?

 

Szokás azt is mondani, hogy az öko-politika se nem jobb-, se nem baloldali, hogy a fenntartható fejlődés, a környezet megóvásának ideá(l)ja konzervatív gondolat, éppúgy, mint a zöldek programjában is hangsúlyos közösségi elv. S hogy ezt kiegészítik baloldali (pl.: szociális igazságosság) és liberális (emberi jogok, elnyomott kisebbségek védelme) elemek – így áll össze az ún. értékkonszenzus. Lehet, de az tény: a zöldek ideológiai öröksége (a ’68-as hagyománytól a bevándorlók védelméig) elsősorban baloldali, és szövetséget is – eddig – szinte kizárólag baloldali pártokkal kötöttek. Már csak azért is, mert a természeti erőforrásokkal, az egészséges környezettel mit sem törődő neoliberális gazdaságpolitika híveiből a jobboldalon van a legtöbb. Miközben a baloldaliak osztoznak a zöldeknek a közszolgáltatások (oktatás, egészségügy, tömegközlekedés) fejlesztése iránti igényén. Sőt: ebben a zöldek a „legbaloldalibbak”. Németországban például mindenütt ők szorgalmazzák az iskolarendszer reformját, a korai szelekció későbbre tolását (a háromosztatú rendszer egységesítését), ami az esélyegyenlőség biztosításának legfontosabb feltétele.

Budapest-Critical-Mass-001.jpg
Kritikus tömeg

 

A demokratikus részvétel követelése is a Zöldek egyik legfontosabb elve. A zöldpártok maguk is civil mozgalmakból nőttek ki, s meg is őrizték civil kapcsolataikat. A társadalommal nem a korporatista rendszer által kitermelt hagyományos, de egyre kevésbé reprezentatív szervezeteken (munkaadók, gyáriparosok, szakszervezetek) keresztül tartják a kapcsolatot, hanem a grass root civileken át. Szabadjon erre most magyar példákat hozni: az LMP nem tartana ott, ahol tart, ha nem volna a Hulladék Munkaszövetség, vagy a Critical Mass.

De az is igaz: mióta a szociáldemokrata pártok elkezdtek közeledni a neoliberális fősodorhoz, s ezzel párhuzamosan a jobbközép pártok elkezdtek szociáldemokratizálódni, a zöldeket és a konzervatív pártokat elválasztó távolság korántsem áthidalhatatlan. Ebben is Németország mutatja az utat. Hamburg tartományi kormányát Kereszténydemokrata-Zöld koalíció vezeti. Ha ott működik a modell, akkor szövetségi szinten is működhet, a legközelebbi Bundestag-választás után. De nem puszta közeledésről van szó, hanem arról, hogy az ökopolitika alaptézisének jogosságát, a fenntartható fejlődés követelését a jobboldalon is egyre többen elismerik. Nicolas Sarkozynek is volt egy nagy felbuzdulása 1, és a Green New Deal, a „zöldmegegyezés” a Merkel kormány agendáján is szerepel.

 

rackeve.JPG
“Érte” is küzdenek! (Fotó: Gadó János)

 

 

Az európai parlamentben a Zöldek frakciója hagyományosan a negyedik legerősebb (a néppártiak, szocialisták, liberálisok mögött). De létezik egy ”European United Left/Nordic Green Left” (Egyesült európai baloldal/Északi Zöld Bal) frakció is, mely reformkommunistákból és – az egyértelműen balra sorolható – skandináv zöldekből áll. Európa dél és keleti részén a zöldek hagyományosan kevésbé erősek, de – a jobboldalhoz csapódó – cseh zöldeknek így is komoly politikai szerep jutott Prágában, és a – baloldalon álló – olasz Zöldek is voltak már kormányon Rómában.

A fenntartható fejlődés mára nemhogy zöld szeszély, de konszenzust élvező elv lett Nyugat-Európában. Éppúgy, mint az elővigyázatosság elve. Sorra vezetik be az ökoadókat. Virágzik a zöldipar, divatba jött az energiatakarékosság. Hamarosan az egész EU-ban csak energiatakarékos izzókat lehet forgalmazni. A zöldek nem populisták, de a zöld eszmék populárisak. Kezdik elfoglalni a baloldal egyre nagyobb részét: a liberálisok által elhanyagolt diszkrimináció-ellenességet és a baloldal által elhanyagolt esélyegyenlőség eszméjét egyaránt zászlajukra tűzve.

1 Erőss Gábor: Sarkozy, a zöldmagyar, Népszabadság, 2007. június 13.

Címkék:2010-06

[popup][/popup]