Kávéházak Budán

Írta: Zeke Gyula - Rovat: Politika

A zsidósnak minősített pesti és a kereszténynek elkönyvelt budai városfél mitológiája már a polgári korszak századfordulós önképében is tartalmazta a több irányú kiterjesztést. Eszerint egyik oldalon áll(t) a polgárosult, nagyvárosias, zsidós és kávéházas Pest, a másikon a múltba tapadt, kivárosias, keresztény, vendéglős és kocsmás Buda. Érdekes és fontos kávéházak – húzódik máig az ítélet –, csak a pesti oldalon voltak…

 

 

Röviden és egyszerűen: a polgári kor budapesti kávéháza sajátos pestiségének mítoszával. Ha a várostörténetben és az irodalomban átlagosan művelt, s a kávés nyilvánosság kultúrtörténete iránt akár külön vonzalommal is bíró emberekkel beszélgetünk, látni fogjuk, ismereteik terepe szinte kizárólag Pest. Föltétlen említik a New-Yorkot, tudnak az Abbáziáról, a Japánról és a Centrálról, esetleg a Fiuméről, a Belvárosiról, a Múzeumról, a Bucsinszkyról, netán a Valériáról, a Bodóról, a Barossról, a Spolarichról, a MIÉNK-ről, a Simplonról vagy a Luxorról is, ám ha Karinthy lágymányosi életszakasza révén nem híresült volna el a Hadik, és – már szűkebb körben – Szabó Dezső révén a Philadelphia, talán egyetlen budai kávéházat sem tudnának megnevezni. S ha e helyzet némi társadalomtörténeti jártassággal párosul, a tudatlanság hamar igaztalan ítéletté szilárdul. A történeti emlékezet egyoldalúsága ráadásul kortárs vélekedésekre is támaszkodhat. A zsidósnak minősített pesti és a kereszténynek elkönyvelt budai városfél mitológiája már a polgári korszak századfordulós önképében is tartalmazta a több irányú kiterjesztést. Eszerint egyik oldalon áll(t) a polgárosult, nagyvárosias, zsidós és kávéházas Pest, a másikon a múltba tapadt, kivárosias, keresztény, vendéglős és kocsmás Buda. Érdekes és fontos kávéházak – húzódik máig az ítélet –, csak a pesti oldalon voltak, s Budapest a kávéváros címet az ő révükön érdemelte ki.

 

4.JPG 

A Philadelphia Kávéház belső tere az 1930-as években.

 

A társadalom-, vendéglátás- és kávéháztörténetileg egyként tarthatatlan tételt itt csak az utóbbi vonatkozásban lesz helyem cáfolni, s abban is csak pár adattal és lexikonszócikk-szerű helyleírással. Lássunk először is egy igen egyszerű, ám a cáfolat szempontjából máris sokatmondó táblázatot. A számok – ne feledjük ezúttal sem –, az 1948-1949-ben létrehozott Nagy-Budapest előtti, a mainál jóval kisebb városterületre vonatkoznak.

      A kávéházak száma Budapesten és Budán (%-ban)
      1880-ban  168  41 (24 %)
      1896-ban  611  60 (10 %)
      1914-ben  368  46 (13 %)
      1926-ban  191  32 (17 %)
      1938-ban  167  35 (22 %)
      1944-ben  150  34 (23 %)

A választott időpontok felölelik Budapest metropolisszá válásának java-évtizedeit a várost elpusztító ostrom és a nagy társadalmi összeomlás pillanatáig. A további évkörök vizsgálatáról éppúgy le kellett mondanunk itt, mint az adatok kerületi bontásáról, nem is beszélve a vendéglők, a kocsmák, vagy akár csak a kávés nyilvánosság tárisintézményei, a kávémérések, a cukrászdák, s utóbb a presszók számának vizsgálatáról, városterületen belüli megoszlásuk különbségeinek összehasonlításáról. A táblázat összevont számait azonban így is ajánlatos legalább három eltérő szempontból mérlegre tennünk.

10 web.JPG 

Margit Park kávéház, 1907.

Látható  először is, hogy Budának mindvégig sok kávéháza volt, számolnunk kell velük. Az arányuk a budapesti kávéházak összességén belül a nagyvárossá válás évtizedének elején s a korszak végén egyaránt megközelítette a negyedrészt, de a soha meg nem ismétlődő konjunktúra évében, 1896-ban sem szállt egytizedrész alá. („A századfordulón több mint ötszáz kávéháza volt Budapestnek…” tétel cáfolatául itt is jelezzük, hogy kizárólag a felfokozott millenniumi várakozások vitték erre a parádés magaslatra az 1896-os számot. Sem előtte, sem utána soha nem volt ennyi kávéháza a városnak, négyszáznál több is csak egyszer, 1894-ben, egyébként a szerves önépítés maradék két évtizedének végén, az első világháború küszöbén is „csak” bő három és félszáz.)

A két városfél kávéházainak abszolut számokban való összevetése azután nyilvánvalóan félrevezető, hiszen Buda nem csupán kisebb alapterületű volt Pestnél, de kisebb lakosságszámú is, méltányosabban járunk hát el, ha viszonyszámokat állítunk fel. Ezek pedig a választott időpontokban – kis csúsztatással, hiszen a népszámlálásokat mindig az évtized elején tartották – a következők. 1880-ban százezer pesti lakosra 44, ugyanennyi budai polgárra 54 (!) kávéház jutott, 1896-ban az előbbi sorrendben 109 és 61, 1914-ben 45 illetve 29, 1926 körül 20 és 12, 1938-ra pedig 15 és 10. A pesti oldal kávéházi többlete tehát – a budai oldal viszonylag alacsony lakosságszáma miatt az 1880-as év kivételével –, aránylagosan is fennállt, ám egyetlen időpontban sem abban a mértékben, hogy a két városfél – abszolut számkülönbségek sugallta – nagyságrendileg eltérő kávéház-sűrűségi élményéről beszélhessünk.

 Kitűnik harmadsoron, hogy a budai kávéházaknak sem a számbeli, sem az aránylagos alakulása nem felel meg a várakozásainknak. Azt várnánk először is, hogy a kávéházak száma – ha nem is egy-okú tapadással, de legalább irányát tekintve – nagyjából megfeleljen egy-egy városrész, jelen esetben a budai oldal demográfiai, városépítészeti és általában vett gazdasági fejlődésének. Amint látható, nem ez a helyzet. A 19. századvégi, sok tekintetben valóban vidékies, nagyvárosi léptékű negyedeit, mindenekelőtt a belső Lágymányost, vagy a majdani Erzsébet híd közvetlen környékét és a saját körútja magasabb épületeit még nélkülöző Budának több kávéháza volt, mint a második világháborút megelőző évek immár mindenestől világvárosivá érett budai negyedeinek.

 

3 web.JPG

Philadelphia kávéház, 1916. (Az ovális táblán olvasható:
kenyér csakis kenyérjegy ellenében lesz kiszolgáltatva)

A budai oldal 1944-re e csökkenés ellenére közelítette meg azután  önmaga 1880-as kávéházi részarányát, ami viszont arra mutat, hogy a kávéházi kultúra első világháborút követő fokozatos visszaszorulásának, társadalmi helyiérték-változásainak s a kávéházak számbeli apadásának okait nem elsősorban a budai, hanem a pesti városfélen kell keresnünk.

A budai oldal kávéházai tehát számukban jelentékenynek, s a pesti kávéházi sokasággal minden vizsgált időpontban nagyságrendileg is összemérhetőnek mutatkoztak. Ám ez csak egyetlen megközelítés, vannak más szempontok is. Sokan vélhetik úgy – hisz ha burkolt formában is, de az indulásképp említett előítélet efféle tartalmakat is hordoz –, hogy a budai oldal kávéházai nem töltöttek be a pestiekéhez hasonló fontosságú társadalomépítő és kulturális szerepet. A túlzó vélekedés cáfolataképp e kis áttekintésben nem tehetünk egyebet: egyszerűen nevesítjük a polgári korszak legfontosabb budai kávéházait, hogy módot adjunk az érdeklődő olvasónak az egyre bővülő szakirodalomban való célzott elmélyedésre. Fontos ezt megtennünk azért is, mert a ma városlakója kizárólag a pesti oldalon talál néhány olyan kávéházat, amelyek – megváltozott belsővel ugyan, de legalább – az egykori helyükön és nevükön állnak (Astoria, Centrál, Gerlóczy, Múzeum, New-York), Budának egyetlen ilyen helye sincsen. (A valahai Hadik évek óta készül ugyan ismét kávéházzá válni, ám eddig nem történt egyéb, mint hogy valamelyik ablakában egy-egy félévre felirat jelent meg: „Itt nemsokára Hadik kávéház nyílik.”)

 

1 web.JPG

Philadelphia kávéház , Budapest, I. Alagut u. 3.
Tulajdonos: Szabó Sámuel 1920-as 1930- as évek.

Északról indulva a (két ízben is helyszínt váltó) Bródy kávéházat, Óbuda bő évszázados (1831-1940) kávés fellegvárát – mások mellett Krúdy, Karinthy, Molnár Ferenc s több nagy színészünk törzshelyét – kell elsőként említenünk. A Margit-hídfő jobb oldalán 1900 óta állt nyitva a Maritpark kávéház, amely a második virágkorát Ottó Dezső kávés irányításával 1932-től már Stambul néven élte. Épp csak egy saroknyit kellett odébbgyalogolniuk azoknak, akik Szeiffert Antal Margit körút 5/a alá települt (olykor Budai Otthon nevet is viselő) kávéházát (1909-1949) akarták elérni. A harmincas évek végén emelkedett jelentőségre Fiala Ernő kávéháza, a Margit körút-Horváth utca sarkán világító Flórián (1939-1949), a Stambul mellett a kései Móricz másik törzshelye, s a Várfok utca sarki Budavár (1930-1949). A Krisztina körúti Ilona (utóbb Pozsony) kávéháznak (1895-1949) sem csak helyi vendégei voltak, de – Mednyánszky László, Ambrus Zoltán, Szabó Dezső, Gelléri Andor Endre és mások mellett – Pestről rendszeresen átjáró közönsége is. Az Alkotás utca 7/b. alatti Délivasút kávéházat (1908-1948) sem csak Ady ottléte tette jelentőssé, miként az Alagút utcai Philadelphiát (1903-1948) sem csak Szabó Dezső, de Kosztolányi, Márai és mások is. Az Alagút Duna felőli bejáratánál a Lánchíd kávéház (1864-1912, majd 1926-1944) második életszakaszában pedig még Nyugat szerkesztőségi üléseinek is helyt adott. Mára mindenestől eltűnt – ráadásul nem elsősorban az ostrom, de korábbi bontások miatt – Budának az a Pestre emlékeztető kicsiny szigete, amely az újonnan épített Erzsébet-híd torkolata köré települt. Ott, a Döbrentei tér egyik lebontott, 6-os számú gyönyörű bérházának utcaszintjén állt 1905-től a nagyszabású Erzsébet-híd kávéház. (A mai autós felüljáró helyén, nagyjából ott, ahol a Hegyalja útra fordulhatunk.) Ez sem csak a környék társadalmában és a korabeli sajtóban hagyott nyomot, de az Élet szerkesztősége és asztaltárasága révén az irodalmi magaskultúrában is. A 19. század végétől kiépülő Lágymányosra sem csak a Hadik (1905-1949) és Karinthy kedvéért kell végül ellátogatnunk, de a Gebauer dinasztia Gellért téren állt hasonnevű kávéháza (1908-1949) és a Műegyetem kávéház (1905-1949) kedvéért is. Az előbbinek Tersánszky Józsi Jenő és Somlyó Zoltán, az utóbbinak mások mellett a minden kávéházban megforduló Heltai Jenő voltak a legnevesebb törzsvendégei. A Móricz Zsigmond (akkor: Horthy Miklós) téren 1939-ben nyílt, a fiatal középosztályi nemzedék tagjai előtt hamarosan kultuszhellyé váló Sanghai bár pedig – az akkortájt megszaporodó eszpresszókkal együtt – szinte új fejeztet nyitott a budapesti kávés nyilvánosság történetében.

 

2 web.JPG

Philadelphia és az Alagút utca, 1916.

Talán e néhány – itt inkább csak előrebocsátott, mint sem alaposan feltárt – bizonyíték is feljogosít a bevezetőben említett kulturtörténeti előítélet tarthatatlan voltának hangsúlyozására. A polgári kori Budapest kávéházi univerzumának minden csillaga másképp fénylett, és számos értelmes nézőpont akad, amelynek alapján összetartozó csoportokra lelhetünk benne. Kijelenthető azonban, hogy sem a felekezeti szegregáció, sem a Pest-Buda különbség nem tartozott közéjük.
 

 

Az archív felvételek a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum tulajdona.

 

Címkék:2009-12

[popup][/popup]