Szombat előfizetés 2017

Novák Attila: Otthon éreztem magam

Írta: Szombat - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Gyermekkoromban semmi úgynevezett zsidós nem volt, a Kádár-korszakban ez a téma a szőnyeg alá volt söpörve, legfeljebb a Kosciuszko Tádé utcai általános iskola, mely a Kodolányi Főiskolának adott otthont (mára ez is kiköltözött), folyosóin osztottuk meg a családi ’coming out’ után osztálytársaimmal azt a tényt, hogy ki milyen vallású, vagy ki milyen családból származik.
 

Első kerületi séták – nosztalgikusan

 

2010. február 15.

novák web.jpg 

Novák Attila

Az 1932-ben Rómában, balesetben tragikusan korán elhunyt s kétségkívül a magyar területek elcsatolása ellen küzdő hősről nevezték el a csöppnyi kis teret, hogy aztán 1945-ben már gyanús legyen a „revizionista-irredenta” szál s az új hatalom át ne nevezze azt a szemközti Vérmezőn, 1795 májusában kivégzett magyar jakobinusokról, Martinovics Ignácról és társairól, hiszen az ő sorsuk jobban beillett abba a „forradalmi folytonosságba”, melynek (bár még koalíciós idők voltak) részesének érezte magát az új éra. Gyermekkoromban ennek a történetnek a különféle vonatkozásai kevéssé érdekeltek, pláne hogy nekünk panorámánk volt. A házból, melyet a szájhagyomány szerint a Dombóvári Vajtermelő Rt. Építtetett a harmincas évek közepén –  gyönyörű látvány tárult a szemünk elé, a budai Vár a Vérmező fölé magasodva uralta a környéket. Számomra az első kerület mindig is azonos volt e rendies-arisztokratikus-tradicionális, ám impozáns látvánnyal, azonkívül még Horthy Miklósra is gondoltam, akiről a nagymamám finoman azt mondta volt, hogy nem túl okos ember, egyébként meg szeretett lovagolni az akkor még sokkal nagyobb kiterjedésű Vérmezőn, melynek a területéből később, az 1970-es évek elejének területrendezései (metróépítéssel egybekötve) során, csakúgy, mint magából a Magyar Jakobinusok teréből, sokat elvettek.

A környék meghatározó történelmi élménye Budapest ostroma volt, vagy ahogyan csak hívták, az „ostrom”, melynek nyomai még mindig láthatóak egy-két házfalon, gyermekkoromban pedig, amikor még több ilyen sérült ház volt látható, élő bizonyítékát nyújtotta annak, hogy amit az öregek mesélnek, valóság. Buda a németek utolsó túszaként vált a háború végén a legvéresebb csatározások színhelyévé, a „végső győzelem” szellemében fanatizált besorozott német tinédzserek harcoltak házról-házra a környéken, hogy aztán a szovjet csapatok előrenyomulása véget ne vessen a háborúnak. A szovjet erőszak is érintette a környéket, nem pusztán a zabrálások révén, hanem mert rengeteg nőt erőszakoltak meg, én is ismertem olyan nénit a házban, akivel (állítólag) ez sorozatban megesett. Mivel a téma tabu volt a létező szocializmus évtizedeiben, szájhagyomány útján terjedt csak tovább, akivel történt, szégyellte, a nyilvánossághoz meg nem találhattak utat ezek a megaláztatások, mert „sértette volna” a politikai rendszer legitimitását.

 

Orvos_lepcso web.JPG

Orvos lépcső a Naphegyen (A szerző felvétele)

Gyermekkoromban semmi un. zsidós nem volt, a Kádár-korszakban ez a téma a szőnyeg alá volt söpörve, legfeljebb a Kosciuszko Tádé utcai általános iskola, mely a Kodolányi Főiskolának adott otthont (mára ez is kiköltözött), folyosóin osztottuk meg a családi ’coming out’ után osztálytársaimmal azt a tényt, hogy ki milyen vallású, vagy ki milyen családból származik. Az egész történet inkább a budai polgárságról szólt, a hetvenes-nyolcvanas években vallási különbségekről nem esett szó, a teljes emberi eget befedte a jóléti szocialista konszolidáció termékeny és optimizmusra okot adó légköre, melynek még budai polgárok is „áldozatul estek”. Lényege a következő kijelentésben öltött testet: „nézzetek körül, mi a helyzet a környező országokban, Kádár ezekhez képest sokkal jobb”. Valóban jobb volt, a különbségeket nem nagyon ismertük, a családban eléggé hangsúlyos antikommunizmus alaphangjának megmaradása mellett azonban értékelték azt a Kádár-korszakban, hogy lehetett élni. Viszonyítási alapként nem az amerikai demokrácia, hanem a második világháború, majd a Rákosi-korszak szolgált, a totális rendszerek örömmel terjesztették ki fennhatóságukat a számukra nem túlzottan rokonszenves társadalmi csoportokra. Az érett Kádár-korszak ehhez képest fejlődést és lazulást jelentett, már nem deportáltak embereket, nem volt „ostrom”, bizonyos könyveket lefordítottak, relatíve árubőség volt s olykor még utazni is lehetett: mindezeknek bizonyos respektje kialakult – még  a hagyományos középosztály otthonának számító Budán is. A totális állam lazított a gyeplőn s nagyvonalúan engedélyezte a zártkörű szabadságot. Egy dolgot azért nagyon nem szerettem, hogy a rendszerváltásig csak a házmesternek volt kapukulcsa és az egész nap nyitva tartott kaput este bezárta, ha pedig az ember éjjel érkezett haza, fel kellett zörgetnie őt, aki jó pénz fejében kinyitotta azt. A szabadság megjelenésével mindenkinek lett saját kapukulcsa, ez fontos szimbólummá vált számomra.

Szóval, én két (jelenlegi) budai kerület határán töltöttem a gyermekkoromat, de a Magyar Jakobinusok tere, mivel nem a hegyen volt, ráadásul a Déli pályaudvar mellett, forgalmas főutak mentén helyezkedett el, a XII. kerület „proletárabb” környékei közé számított. Tusnádi utcai rokonainknál, a Kissvábhegyen (amely amúgy ’anno, tehát 1940 előtt az első kerülethez tartozott) mindig úgy éreztem magam, mintha az osztrák Alpokba mennénk látogatóba, én ennél urbánusabb közeghez voltam szokva, lent, a vasút mellett. Ezért hiába voltam körülvéve, legalább is nominálisan a „Hegyvidékkel”, tartoztam formálisan ebbe a kerületbe, a Városmajort és környékét nem éreztem tizenkettedik kerületinek, mert budai hegyvidéket gondoltam a par excellence XII. kerületnek, ám magamat inkább (bár öntudatlanul, de) első kerületinek tartottam. A  Logodi utca lépcsőin, a Lovas úton (ex Sziklai Sándor utca), a Tóth Árpád sétányon (mely később még nagyon-nagyon fontos szerepet játszott az életemben), a Tabánban és persze a Krisztina-tér környékén valóban otthon éreztem magam, még ha ez az érzés hosszú évekkel később, csak akkor tudatosult magamban, amikor elköltöztem a környékről. Úgy látszik, a gyermekkort nem lehet leváltani.

 

Taban web.JPG 

Tabáni fák  (A szerző felvétele)

Az első kerület csak látszatra kicsiny, vannak kisebb alvidékei, a Várnegyed, a Viziváros, a Krisztinaváros és a Naphegy a Tabánnal (a Gellérthegynek is van első kerületi része) mind-mind integráns részei e kissé ódon hangulatú kerületnek. A Vár alatti részeket a Vár „szoknyájának” nevezik a disztingváltabbak. Polgárai vegyes eredetűek, például a Viziváros török hódoltság utáni lakossága leginkább német eredetű volt, de olasz, szerb származású honpolgárok leszármazottai is élnek e városnegyedben. A budai vár, melynek komoly zsidó öröksége is van, mindig is őrizte sajátos különállását, mivel a műemléki környezet miatt nem vehették meg lakásaikat a Vár lakói, csak cserélni lehetett, lehet ezeket az önkormányzati lakásokat. Amikor 1996-ban egy kis lakást kerestem a Várban, az egyik barokk korban épült műemlékházban találkoztam egy idősebb, ennek megfelelően bajuszos úriemberrel, aki biztosított arról, hogy akárkit nem enged be a polgármester e falak közé, amúgy pedig engem szimpatikusnak talál, próbálkozzak nála nyugodtan. Megmondom őszintén, ahelyett, hogy elborzasztott volna a megjegyzésből áradó elitizmus, nem rohantam el az Amnesty Internationalhez vagy a Rágalmazásellenes Ligához, hogy be-vagy feljelentsem a bácsit, sőt némi melegség is elöntötte a szívemet, hiszen egy régi közösség érthető védelmi reflexét láttam benne, amely megpróbálja a lehetetlent, védeni környezetét a külső nyomásokkal és a pénz etnikai és vallási határokat lebontó szellemével szemben. Ez az attitűd mélységesen és egyben bájosan premodern, antidemokratikus is, de semmiképpen nem „rasszista”, ugyanakkor jellemző a kerületre, még inkább a budai Várra, ahol ennek a szemléletnek helye van. Ahol amúgy nem túl fejlett az infrastruktúra, a sok műemlékházban lévő régi lakás sötét, a kevés újonnan épült otthon pedig a hatvanas-hetvenes évek egyenépítészetét hordozza magán, amúgy meg méregdrága. Ugyan a volt Állami Nyomda helyén, a Budavári Önkormányzat épülete mellett felépítették az Anjou Residence nevű, igen drága lakóparkot, de a lakói nem váltak igazán integráns részévé a kerületnek,. A Lovas útnál megépített mélyparkolóból juthatnak fel lakásaikba a tulajok, nem kell érintkezniük a környezettel.

A Várnak nevezetes lakói is voltak, itt lakott egy ideig a Hatvany-család, de például Kálmán György színész is itt töltötte utolsó éveit. Hatvany maga is jól mintázta azt, ahogyan az egyre jómódúbbá váló, nemességet is szerző zsidó családok beköltöznek a magyar történelem „fizikai” szívébe: báró Hatvany Ferenc megvásárolta Lónyay Menyhért egykori miniszterelnöknek a Hunyady János út várbeli végénél lévő villáját, Hatvany Lajos pedig a Bécsi kapu téri házában élt s gyűjtötte össze a magyar szellemi élet kiválóságait. Többek között itt találkozott Thomas Mann Bartók Bélával. Hatvany Józsefné az Erdődy-palotában lakott, mely ma a Zenetudományi Intézetnek ad otthont. Hatvany, ahogyan beszámolt arról közvetlenül a második világháború befejezése után: „Bécsikapu tér eladva, vagyonváltságra elmegy az ára. Nem akarok több lakást. Hotelszobák lakója leszek.” (1) A később az Újlipótváros egyik legszebb, hatalmas teraszával Dunára néző, így panorámás lakásában élő Hatvany nevét a Várban, nem messze egykori palotájától kis utca őrizte. Ezt azonban a rendszerváltás után,  visszaváltoztatták az eredeti nevére, Kard utcára, bár Hatvany emléktáblája, annak említése nélkül, hogy maga is ott lakott volna, fennmaradt. Sic transit gloria mundi.

 

Szabo Ilonka_utca telen web.JPG 

Szabó Ilonka utca télen  (A szerző felvétele)

Nemhiába, lakni lejjebb kell, mondjuk, a Hunfalvy (egy időben, a 8-as szám alatti ház, 1905 és 1907 között Jászi Oszkár lakhelyéül szolgált, míg Szabó Ervin is ott lakott, a szomszédban), a Szabó Ilonka, a Toldy Ferenc vagy a Donáti utcákban, egyszóval a Vár „szoknyáján”, ezekben az egymás felett futó, hangulatos, kis kanyargó utcácskákban. Szabó Ilonka operaénekesnő (szoprán) volt, pályáját a Mátyás-templom énekeseként kezdte, aki a második világháborúban a magyar ellenállási mozgalom központi szervezete, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága számára szállította a jelentéseket. Halálának körülményei bizonytalanok, vannak, akik azt állítják, hogy a nyilasok fogták el és végezték ki, mások szerint „egyszerűen” az ostrom alatt halt meg. A Szabó Ilonka utca 16. szám alatt volt az ellenállás, a Magyar Front egyik központja, ennek az emlékét meglehetősen rossz állapotban álló emléktábla őrzi az üres telek alatti támfalon, valahogy az az ember érzése, hogy nemigazán érzi senki magáénak a Farkasréti temetőben nyugvó énekesnő antifasiszta és egyben hazafias áldozatát.(2) Az utca amúgy Budapest egyik legkellemesebb utcája, régi és új épületek váltják egymást, finoman őrzi az egyensúlyt a barokkos-nemesi Hunfalvy és a kispolgáribb Toldy Ferenc utca között, s akinek olyan szerencséje van, hogy bekukkanthat az utcáról a lakásokba, sok helyen láthat régi polgári családokra jellemző nagy könyvtárakat és ősöket ábrázoló festményeket a falon, együtt az elmaradhatatlan koloniál bútorokkal. A Vár amúgy jelentős zsidó központ volt a középkorban (saját satutumokkal és szokásokkal). A Táncsics Mihály utcában lévő ún. Középkori Zsidó imaház is erről árulkodik, a benne található héber feliratokat maga Scheiber Sándor, ifjúkorom kedves péntek esti, kakaó- és kalácsosztó tudós-főrabbija definiálta „keleti kurzív írásként”, az 1964/65-ös nagy feltárás után. A közösség szomorú vége Buda felszabadulásával teljesedett be, a zsidókat megölték, vagy eladták. Amúgy a várban két zsidónegyed is volt, a Krisztinavárosban pedig zsidó temető is működött. A Roham, Pauler és az Attila út közel eső részen elhelyezkedő temetőbe azonban már a 19. század közepén sem temetkeztek. A Krisztinavárosnál kellemesebb (másrészt „zsidótlanabb”) hely nincs a városban, ugyanakkor például itt, a Krisztina körúton lakott Dénes Béla, az Ichud Mapáj baloldali cionista párt elnöke, akit 1949 májusában innen vittek el az állambiztonságiak, hogy aztán feltűnjön egy, a cionista mozgalmat lefejező koncepciós perben és évekre eltűnjön a börtönben.

A Táncsics Mihály utcai imaház mellett helyezkedik el a Mendel-féle nagyzsinagóga, melyet a hatvanas évek feltárásai után visszatemettek. Az akkori szakemberek közül, a Zolnay László régész által vezette csapatból ma már csak Budai Aurél van életben, aki azóta is harcol azért, hogy rendezett állapotban lehessen látogatni a zsinagógát, a nagyívű tervek között a középkori askenázi zsidóság emlékmúzeuma is szerepel. A templom amúgy lenyűgöző méretű lehetett, alaprajza 26×11 méteres volt, s kilenc méter magasságú boltozatrendszer védte. A mai Bástyasétánynál öt méterrel van lejjebb a zsinagóga padlója. Ám gyermekkoromban ezen emlékeknél fontosabb volt a híres Ruszwurm cukrászda, amelyet ma a Szamos-család vezet. Az 1827 óta a Szentháromság utca 7. szám alatt működő létesítménybe sokszor ellátogattunk vasárnaponként, mert kellemes helynek találtuk, illőnek egy hétvégi sütemény elfogyasztásához. Az időközben védetté nyilvánított berendezési és felszerelési tárgyak amúgy az ország egyik legjelentősebb cukrászati gyűjteményét képezik. Mi rétesért, pitéért és dobostortáért jártunk ide, nem a berendezés látványáért. Hogy azután, már jóval később, ifjúkoromban, annyi kihagyott év után ismét felfedezzek magamnak egy jó kis helyet a közelben, a Café Miro nevű kávézót, mely a budai Vár szinte egyetlen, a turista-ipar által kevéssé érintett, emberszabású helye. 

 

MagyarJakobinusok tere panorámája web.jpg 

Panoráma a Magyar Jakobinusok teréről (A szerző felvétele)
 

Bevilaquia Borsody Béla, Víziváros rendhagyó életű krónikása, aki lenyűgöző enciklopédikus tudást mozgató, ám amatőr történésze volt e városrésznek, hatalmas könyvében (3) büszkén jegyezte meg, hogy Kun páter „szadizmusának sincs köze a Víziváros népéhez”. S valóban, bár Vízivárosban, szemben Ó-Budával, ahol tradicionális zsidó közösség élt, alig volt zsidó, felekezeti türelmetlenséget nem nagyon ismertek. Bevilaqua azzal magyarázza a vízivárosi zsidók csekély számát, hogy nem nagyon nyílt lehetőség ebben a városrészben a tőkés életformára, amivel arra akart utalni, hogy szerényebb és hagyományosabb életformát folytató kisegzisztenciák lakhelye és munkahelye volt a kerület, komolyabb beruházásokat nem nagyon találunk, a feltörekvésnek nem volt meg a kifutása. És hát a zsidó lakosság oda szeretett költözni, ahol szintén laktak zsidók, volt zsidó infrastruktúra, kóser vágás, rituális fürdő, zsinagóga, temető. Ugyanakkor kevesen tudják azt, hogy a budai zsidó község, mely II. József nyomán a 18. század végén megalakult, még hagyott nyomot a kerületen. A második világháború előtt a hitközség három templommal rendelkezett, s a főtemplom az Öntőház utca 5. sz. alatt (a mai budavári Sikló mellett) állt. Az 1865-ben, mór stílusban, Knabe Ignác által épített zsinagóga egy korábbi imaszoba telkén helyezkedett el, 1866-ban avatták. Jellemző az akkori zsidó belviszonyokra, hogy az óbudai rabbi az avatási részvételt elutasította, így Meisel, Dohány utcai rabbi mondott beszédet. Az épület a második világháborúban megrongálódott, utána a hatóságok lebontották. Schramm Péter, az Exodus hajó egykori utasa, nagyapjával még ebbe a zsinagógába járt. Szomorú emlékem a Vízivárosból, hogy az Iskola utca–Markovits Iván utca kereszteződésénél lévő s egyedülálló gasztronómiai sarok kis, vegetáriánus éttermében láttam utoljára a fiatalon elhunyt Shadowrider-t (Lévai Robit), a Judapest egyik alapítóját és bloggerét, aki civilben amúgy pszichológus volt. Én jöttem, ő ment. Emléke legyen áldott.
   
A kerület fontos része a Tabán, melynek házait, kedélyes éttermeit és kocsmáit még a második világháború előtti területrendezés során bontották el, hogy zöldterületté alakítsák át. Mi szánkózni jártunk ide apánkkal, történelmi hangulatnak nyoma nem volt, ráadásul egy hatalmas és modern teniszpálya is uralta, uralja a vidéket, most pedig a múltban gyakran frekventált Ráckert helyén épülő gyógyszálloda üljön rá a vidékre. Általános iskolás koromban különféle iskolai programok helyszíne is volt a terület, április negyedikézni viszont a gellérthegyi Szabadság-szoborhoz jártunk, míg az obligát szovjet háborús filmeket a Krisztina körúti Diadal moziban tekintettük meg, s akkor még nem beszéltünk az időközben már megszűnt Zöldfa étterem (ma bank) kiváló ételeiről s cigányzenészeiről sem. Ami ebből maradt, az a Mészáros utca–Krisztina körút sarkon található Mákos Guba Étterem és Kávézó – ami hiánypótló az olcsó éttermekkel nem túl jól eleresztett Budán, illetve a Csészényi Kávézó a Krisztina körúton. Bohémoknak csak az Alkoholos Filc csöppnyi helye marad, a Várfok utca és a Moszkva tér sarkán, míg a Batthyány-tér melletti, a már említett gasztronómiai háromszögben elhelyezkedő Coyote olyan, mintha Amszterdamból vagy legalább is a Liszt Ferenc térről pottyantották volna le, a friss halas szendvics és a sajttorta mellé WIFI jár, és olykor még a Népszavát is kirakják az olvasható újságok közé, ami a környék ideológiai és választási preferenciáját figyelembevéve kétségkívül „avantgarde” gesztus.

naohegy web klein rudolf.jpg 

Naphegy (Fotó: Klein Rudolf)

A Naphegy vidám és elegáns vidék, a Lisznyai utca 11. szám alatti villában élt és dolgozott 1930 és 1933 között Ferenczi Sándor pszichoanalitikus, aki amúgy a hetedik kerületből vetődött ide. Itt fogadta pácienseit is, és vannak tervek arra nézve, hogy az időközben kisebb lakásokká átalakított villa egyik otthonában Ferenczi-emlékhely, múzeum és könyvtár létesüljön. Amúgy holtában is Budán maradt, a Farkasréti zsidó temetőben nyugszik. A Naphegyet természetesen nem a terápia miatt szeretjük, bár a tetejére épített, a környezetére szabályszerűen „ránehezedő” MTI székház miatt lehet, hogy szükségünk lesz a kezelésre. Ugyanakkor itt van a város egyik legszebb, Tabánban végződő, egyedülálló hangulatú utcája, a gyönyörű Naphegy utca, alatta pedig a Gellérthegy utca fut, Balassa Péter egykori lakhelye. Az a környék is megváltozott, az Asztalos János utcából is más lett, a hajdani Dobozgyár területén pedig (ahol általános iskolás koromban még üzemlátogatáson is jártunk), a Zsolt utcában ízléses lakópark nőtt ki a földből. A Piroska utca egyik házában pedig már jóval később, a kilencvenes években, a Raoul Wallenberg Egyesület tagjaiként gyűltünk össze. Azt hittük akkor, hogy megforgatjuk az egész világot. Nem forgattuk meg, meg fordulni sem nagyon akart, bárhogyan is erőlködtünk.

Így múlik el a gyermekkor és az ifjúkor, melyet nem magunk választottunk, ám megszépíti emlékeinket az elmúlással. Terek és utcák, kapualjak és fények, néhány már el-elfeledett emberi arc, hogy legyen mire emlékeznünk – szomorú vagy éppen vidám óráinkban. Buda képei immár elválaszthatatlanul, kitörölhetetlenül az enyémek. Hozzám nőttek, bárhol is járok a földön. Az évek múlásával pedig egyre inkább tűnik természeti törvénynek az, hogy ott laktam egykoron.

1  Idézi Vámos Miklós: http://www.vamosmiklos.hu/index.php/publicisztika/irhatnam-polgar/228-ki-volt-az-elet-es-irodalom-50-evfolyam-22-szam
2 http://www.epa.oszk.hu/00000/00003/00030/adattar.html
 3 A Víziváros. Művelődéstörténeti tanulmány. Budapesti Városvédő Egyesület, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. Budapest, 2005.),
 

 

Címkék:2009-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Budapest felszabadulására emlékeztek a Vérmezőn

A budapesti felszabadítók között ott voltak a magyar katonák is, akik szembeszálltak náci eszmékkel, és nem szabad engedni, hogy a...

Humbug a MÁV ellen indított holokausztper

8,92 milliárd dolláros (1773 milliárd forintos) kártérítési per indult a MÁV ellen egy chicagói bíróságon a vasúttársaságnak a magyarországi zsidók...

Close