Szombat előfizetés 2017

„Közeg” a túlparton

Írta: Vári György - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A tér azért itt, a Fő téren határolt, mert innentől kezdve már valami kültelki táj jön a város után, a közigazgatási egység. Az Óbudai Szigeten a magányos késő kamaszkor, amikor – két-három évig – kijártam a Szigetre, aztán a régen eltüntetett kukoricatáblák világa, kívül az időn, a gyerekkorban. Elviselhetetlenül messzinek találtam 18 évesen, alig jár ki busz éjszaka, nem lehetett a megtalált életből hazamenni.
 

Vari Gyorgy  008.jpg 

Vári György (Fotó: Tóth Csilla)

A gimnázium, ahová jártam, úgy lett Óbudai Gimnáziummá, hogy levette Martos Flóra nevét, így lett Acquincumi Általános Iskola is az Aratóból, ami éppen akkor nyílt a beépítetlen, városszéli kukoricaföldeken, mikor iskoláskorba kerültem. Az első első osztály tagjává váltam, mikor, mint Esti Kornél, elkezdtem szomorú ismerkedésem az emberi társadalommal. Az óvoda még valahogy alig tűnt „intézménynek”. A kukoricaföldekből látszik (tudom, a gyerekkor édene, de mit tehetek, kukoricaföldek voltak, mielőtt az Aquincumi lakótelep, ahogy mi, őslakosok hívtuk, a Nagy Lakótelep megépült), hogy városszélen laktunk, Aquincum és Csillaghegy között, messze Gellériéktől, Krúdytól vagy Komlós Aladártól. Az már csak közigazgatásilag Óbuda, inkább csak III. kerület. Általános Iskolám névadója, Arató Emil szocdem orvos volt, galileista, a Munkás Testedző Egyesület orvosa, szenvedélybetegségekkel foglalkozott főleg.  Másfél évtizeddel későbbi első főnököm, Arató Laci, a Magyartanárok Egyesülete elnökének nagypapája.
 
Ezekből a helyekből lett a rendszerváltozás nyomaként Aquincum és Óbuda. A városrész, mint a név hiánya. Valahogy bosszantott, anyámék olyanokat mondtak, hogy ez már túlzás, mi baj volt egy szocdem orvossal, és főleg hogy miért nem mindegy, hogy hívnak egy kültelki iskolát, hogy „miért kell átesni a ló túlsó oldalára”. Ebben valami kicsi félelem is lehetett talán, akkor még nem sok. Óbuda később telítődött meg újra nevekkel, jelentéssel. Úgy voltam, úgy lettem vele, mint Gelléri, aki – ezt sűrűn idézem – azt írta életrajzában, hogy számára elsősorban az a haza, amit belát. A budai hegyek vonala jelöli ki a végét. Itt van itthon, csak itt lehet itthon, az adottban. Számára Jeruzsálem nem ígéret, csak absztrakció, ódon történelem és érthetetlen liturgia, az érzékeknek semmi nem adott belőle. Én azonban jobban érdeklődtem nála az absztrakciók iránt, a budai hegyek körvonalait is könyv rajzolta elém – az övé. Azóta látom őket egyáltalán, nem is a saját szememmel, az övével. Ami a kinti világból kontúrt kap, amit látok, ha nézem, mind ilyen. Ezért találhattam meg tőle indulva a Nagy Láthatatlan vallását, a zsidóságot. Az óbudai utcák „tündéri realizmusa”, amikor bebolyongtam őket, az otthontól meglehetősen távol – ez a legnagyobb budapesti kerület – így vált tanult otthonommá, mire, pécsi egyetemi éveim után, Óbuda másik végébe költöztem, Újlak határára. 

obuda web.jpg 

Varga Imre szobra Óbuda központjában

A magyar zsidó szellemtörténet írója, Komlós Aladár pár házra lakott csak tőlem annakidején. Némely fotói, levelei, a véletlen folytán a birtokomban vannak, egy baráti házaspár, akik jóban voltak Major Ottóval, nekem adták a levelezésük egy részét Major hagyatékából. Megígértem nekik, hogy átnézem, írok valami emlékezésfélét Majorról, persze, sose írtam meg. Legalább ennyi legyen itt helyette. És itt van a Tölgyek és a hegedű című verseskötet is a polcon, benne a megrendítő záró verssel, amiről egy titokzatos bolygó zsidó, Simon Balázs, a költő szokott eszembe jutni. A verset nagyon kevéssel halála előtt írta Komlós, egy haldokló köszönete, amiért itt lehetett „ezen a szép és érdekes Földön”, és ha olyan század jutott is, amilyen, mégis csoda volt, amiért mindennel együtt is csak hálás lehet az ember. Így kell meghalni, talán. Ezt a verset olvasta idős barátjánál, Sándor Ivánnál Simon Balázs azon az estén, amikor utoljára találkoztak. Harmincegynéhány évesen, agyráktól haldokolva. Ez is valahol az Óbuda-szál. Fatörzsből gyönge ága, igen. Innen egész másképp látszik a városrész, a Fő-tér határolja, az egykor gyűlölt gimnázium épületével. A gyűlölet még most se hunyt ki, egyik legtartósabbnak bizonyuló szenvedélyem, de hogy gyűlölhetné azt az ember most, hogy házasodik, hogy úgy döntött, végleg berendezkedik a világban, ami mindközönségesen – az övé. A megélt, majd belakott, történetté rendezett időt? A következő fázis, a belakás után, nyilván majd a történetek lassú lebomlása lesz, a kiköltözés az időből. Még két-három évtized és az első mozdulatokat meg kell majd tenni az előzékeny távozás előkészítéséhez. Addig az enyém a gimnázium. Úgy képzelem, az időskori, megszaporodó emlékezés jelzi, hogy az ember idegenné vált a jelenben és hiába menne haza a múltba, ott is egyre idegenebbé válik az emlékek közt bóklászva, eltévedve. Nincs ház az időben.

obuda foter web.JPG 

Fő tér (Óbuda)

A tér azért itt, a Fő téren határolt, mert innentől kezdve már valami kültelki táj jön a város után, a közigazgatási egység. Az Óbudai Szigeten a magányos késő kamaszkor, amikor – két-három évig – kijártam a Szigetre, aztán a régen eltüntetett kukoricatáblák világa, kívül az időn, a gyerekkorban. Elviselhetetlenül messzinek találtam 18 évesen, alig jár ki busz éjszaka, nem lehetett a megtalált életből hazamenni. Pestre akartam költözni, valahová a Körútra. Ezek a kettős érzések a legjellemzőbbek. Gelléri zsidó fizikai munkás volt, ezért az ő mítosza jól rímelt az én családtörténeti mítoszomra. Nagyszüleim – négyből három ág – vidéki zsidók voltak, kis falvakban, pékek, textilesek, kiskereskedők, a negyedik ág a Józsefvárosban élt, nagyanyám varrónő volt. Szüleim mindketten elsőgenerációs értelmiségiek, a Kádár-kor felemás modernizációjának, mobilitás-lehetőségeinek eredményeképpen. Én – életformámat tekintve – nagyjából felső középosztályos, átlagos zsidógyerek voltam, az egyetlen, ami megkülönböztetett a többiektől, Óbuda volt. Az, hogy messze laktam a belső kerületektől, hogy idegen volt számomra a „Közeg”, ahogy Vas István hívja, akit nem kis részben az általa belülről ismert „Közeggel” szembeni, enyhén viszolygó (némi enyhe antiszemitizmustól sem mentes) gyanakvása tett kedves költőmmé. 

 

vorosvari út egykor óbuda web.jpg 

Vörösvári út egykor

A vidékiség mítoszát, a parasztzsidó mítoszt alakítgatta bennem a harmincas évek népi szociográfiáinak olvasása is, elsősorban A puszták népe. Saját, képzelt népiségem kapcsolt össze velük, illetve őket a nagyszüleimmel, így lett az uradalmi cselédek nyomorúsága szinte testileg is az enyém, nyilván valami kölcsönösség reményében is, hogy a dédszüleim elpusztítása így „befogadtatik”. Egybeért a paraszt-proletár öntudat és dac a burzsuj Újlipótváros megvetésévé, melynek ellenpontja Óbuda lett, Gelléri proletár zsidósága és még inkább Pest széle, az egykori kukoricaföld, ami már majdnem az ősi vidék. A város és civilizációkritikus mítosz szépen megfért a dühvel, hogy a Belvárosból bő óráig kell utaznom éjjel, hogy hazaérjek.

 

óbudai hajógyár régen.jpg 

Hajógyári sziget régen

Pécs vidék volt, rendes vidék, ha város is, épp ideális sétatávolságokkal. Sokáig gondolkoztam, hogy lent maradok, végül a Radnótiba kerültem, a Közeg „termelésének” kellős közepébe, ahol oldódtak és erősödtek fóbiáim. Arató Emiltől, az egykori névadótól Arató Laci, az unoka kezei alá. Itt tanította Komlós az előbb emlegetett Sándor Ivánt, még az utolsó években, hogy a Radnóti a zsidógimnázium volt. 

 

obuda+hajogyar napjainkban.jpg 

Hajógyár

Jellemző „identitáspolitika”: zsidógimnáziumból Radnóti Miklós.  Egy zsidó, aki nem akart zsidó lenni, mégis zsidóként gyilkolták meg. Jelzi és el is takarja, miről van szó. Komlós sem igen írt zsidókról többé, hiába írt ugyanarról a korszakról, mint előzőleg.

Óbuda zsidóságával, az igazival, először akkor kezdtem foglalkozni, miután már Óbuda mindkét végét belaktam, és kiküldött a Holocaust Központ egy iskolai ünnepségre a Soá emléknapján. Utána kellett néznem, kik, milyen zsidók laktak Óbudán, Gellérin és Komlóson kívül. Akkor népesült be visszamenőleg zsidókkal a városrész, amikor megtudtam, hogy már a 18. század kezdetén megjelentek Óbudán. Az utcát, ahol én is laktam egy ideig és Komlós is lakott, a Lajos utcát Zsidó utcának nevezték egy időben. Amikor Budáról Mária Terézia elzavarta őket, sokan jöttek át ide, a Zichyek oltalma alá, arra a környékre, ahol gimnáziumba jártam. Óbuda a legnagyobb zsidó közösségek egyikévé vált. 

 

óbudai zsinagóga.jpg 

Óbudai zsinagóga

Ahhoz, hogy elképzeljem őket, hogy elhiggyem, hogy valóban éltek, hogy folytonosnak érezzem magam velük, bele kellett helyeznem őket a saját utcáimba. Rájöttem, hogy nem vagyok képes látni, amíg a könyvek nem rajzolnak számomra körvonalakat a valóságban, de olvasni sem tudok igazán, nem válik az, amit olvasok történelemmé, amíg nem látom a szereplőket a saját tereimben. A XIX. század elején épített zsinagóga, ami most is áll, emlékezethely lett, kapocs, nyom, jel, hogy a múlt nem puszta absztrakció. Vajda Karcsi barátommal, mikor még Óbudán élt, a szombati istentiszteletek után hazafelé ballagva néha felkerestük az épületet. Azért is költöztünk a határra, mert működő zsinagóga már csak Újlakon van, innen, Óbuda széléről gyalog is oda tudunk érni. Ebben a zsinagógában házasodom, nem ott, ahol születtem és felnőttem – ott már nem lehet.

 

Laktam pár évet Pécsett, fél évet egy tengerparti kibucban, ahonnan majd minden szombatra beszöktem Jeruzsálembe; laktam majd egy évet Stockholmban, de a székesfővárosban még csak Óbudán. Amikor arra gondolok, hogy el kéne mennem az országból, mérlegelem, mi hiányozna. Az irodalmat talán magával viheti az ember, neten vagy könyvben, vagy az emlékezetben, de a nyelv kopik lassan, hiába hát, ha a nyelv nem hullámzik körülötted, egy idő után minden verssor múzeumi tárgy lesz. Kopna lassan az utcák mentális térképe is, felváltja az új utcák rajzolata. De lehet-e egy másik vidék otthonná? – Roland Barthes szerint csak a gyerekkornak van vidéke. Petőfi jöhet, de a Tisza marad. Gellérit vihetem éppen, de itt marad a Kiscelli utca. Az üres régi zsinagóga. Mi elmegyünk, de az utcák és a terek maradnak. Ha elmegyünk, hogy mesélem majd el ezt a gyerekeimnek? Nincs remény, ha tényleg csak a gyerekkornak van vidéke. 
 

Címkék:2009-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Csaplár Vilmos: Hitler lánya

A legutóbbi Könyvfesztivál egyik szenzációjának számított Csaplár Vilmos új regénye, mely egy alföldi parasztfiú és egy zsidó származású felvidéki lány...

MAZSIKE BÁL – 2010

A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület nevében tisztelttel meghívjuk Önt és kedves családját, barátait, ismerőseit egyesületünk hagyományos évi társasági eseményére.

Close