Időnyomok a térben

Egyik legfontosabb fiatal költőnk, Lanczkor Gábor legutóbbi kötete (Vissza Londonba) bonyolultan szabálytalan képleírásokból épül fel. Itt közölt verseinek tájleírásaiban is megfigyelhető ennek a látásmódnak a hatása. Nemcsak a leírás képzőművészeti metaforikájára gondolok (monokróm, mélység, felület), arra is, hogy a látvány leírása egyúttal elrendezés is, értelmezés, tehát képpé alakítás.

Izraeli hetünk emlékére

 

2010. január 28. / Vári György

 

 

Lanczkor Gábor

A második versben is az idő térbeliesülését figyelhetjük meg, a bibliai idő „szervezi” a táj látványát, áttűnik belé. A látásunkat irányító, szervező nagytörténet – a kivonulásé – mutatkozik meg újra előttünk a tél-tavasz váltás idejében. Így lesz az ösvény két szélén egymásra száradt falevelekből a szétnyíló tenger képe, nem mementója a vers roppant erős zárlatában, az idő nyoma a térben, amit a vers figyelme hoz létre. 

A harmadik szöveg cserépdarabja idézi a szimbólum görög etimológiáját (sambellin, együvé kapcsolódni, eredetileg egy két részre vágott tárgyat jelentett, a két rész összeillesztése tette felismerhetővé egymás számára tulajdonosaikat), és az edények széttörésének kabbalista mítoszát (a Teremtéskor törtek szét és a Megváltáskor kerülnek a helyükre újra), ezt értelmezi át, köti össze a Siratófallal, mint a Szentély „darabjával”. Itt a hiány messiási várakozás. A cédulára írt kérés, a többi cédulával együtt a Fal részévé válik, a Fal tőlük lesz azzá, ami. Töredék, amely ezért mindig túlmutat önmagán – mint olyan sokszor Lanczkor verseiben. (Képleírásainak egyik mozgatója az a meggyőződés, hogy a festmény mindig lezár, keretez, tehát mindig hiány, de mindig jelzi is azt, ami keretén túl van, mintegy virtuálisan meghosszabbodik, mindig feléd). A fal teste az elmúlt idő nyoma és az eljövendő idő ígérete, térbeli hiánya időbeli meghosszabbodásává válik. Épp így a költészet is, amikor megformálja a teret, mindig meg is bontja az eljövendő irányába – a messiási felé mutat. Ezt tanulhatjuk Lanczkor Gábor itt közölt verseiből.

*

Lanczkor Gábor

 

A felhős semmi-fényben
monokróm tompasággal

ragyog a meredek, havas völgyoldal, mintha mélysége nem lenne,

mélysége-nincs függőleges felületén
sötéten feszülnek sorban egymás mellett a bükkfák
hosszabb-rövidebb törzsei.

Mint egyetlen öreg bükk,
az oldal,

az évgyűrűre évgyűrűvel
világosan odafeszülő kéreg-
bevésett dátumok, monogramok, nevek sötétje.

Egyre csak nyílik
a vesszőpalánk-sűrű
sűrű, ahogy lépdelsz benne
előre, ám ha megállsz végignézni
a csupasz fatörzsek moccanatlan erdején,
már össze is zárt előtted.

Úgy nyílik tovább,
mint a Vörös-tenger,
míg a vákuum közlekedőedénye, a tavasz
a hegygerinc déli oldalán
elszívja, és percről percre bomladozó rügyei végébe hajtja testnedveit
a puszta földkupaccá omlott

Sár szörnyetegének

a nyomodban. Reggelre egy népes hangyaboly
állandó bizsergése már ki is váltotta
a tiszta patak démonjai közé szökött
finom idegrendszerét

sár

vizének.

A hóolvadás után egymásra száradt foltos levelek,
a megtömődött barnás
bükk-avar az ösvény két szélén
mint egymásba préselt hullámok metszete
a tenger félretolt vizében.

Amit ennek a meggyűrt lapnak a tetejéből letépett
papírszeletre írtam
fel,
a Siratófal
papírdarabokkal teletömött egyik résébe tömve
a nagy fehér mészkőtömbök között egyetlen akarat
csak,
s a többivel is egy: amíg két sima oldala, mint a kváderkövek élei voltak,
a letépett papírszelet két tört széléhez,
akár a Fal fölött a Templom hűlt helye,
ez az egyetlen egy odaillő
cserépdarab.